Bányai Gábor országgyűlési képviselő még februárban tartott olyan beszédet az eutanázia kapcsán, amelyet az ellenzéki képviselő is megtapsolt. Személyes tanúságtétel életről, halálról, arról, hogy miért történelmi életveszély az eutanázia vitáját a teljes magyar nyilvánosság elé vinni.
2024. február 26-án, éjjel 11 óra után már csak kevesen követték a parlamenti vitát, amelyet az eutanáziáról tartottak. Ekkor azonban egy olyan beszéd – mondhatni tanúságtétel – hangzott el a “Tisztelt Házban”, amely hangvétele és személyessége miatt politikai véleménytől függetlenül megrendített minden jelenlévőt. Az egyik elleznéki képviselőt is, aki tapssal fejezte ki elismerését, a levezető elnököt is, aki személyes hangvételben köszönte meg a felszólalást.
A 444 szúrta ki – és közölte szintén teljes terjedelmében – Bányai Gábor országgyűlési képviselő beszédét, amelyet még februárban mondott el az eutanáziáról tartott parlamenti vitán. A képviselő a koronavírus idején csodával határos módon maradt életben, többször leállt a szíve, a szakemberek egy része nem látott már esélyt arra, hogy életben maradjon. Rengetegen imádkoztak érte – politikai oldaltól függetlenül -, elmondása szerint amikor magához tért, akkor sírva tértek be hozzá az orvosok és az ápolók, akik hatalmas küzdelmet folytattak élete megmentéséért.
A februári felszólalásakor politikustól ritkán látható őszinteséggel beszélt személyes megpróbáltatásáról, a kísértésről, hogy véget vessen szenvedésének, arról, hogy személyesen megbinyosodhatott arról, hogy a mennyország létezik. Látva a politikai közbeszéd állapotát, a példamutatástól gyakran mentes képviselói felszólalásokat, ez a beszéd egészen szokatlan, mondhatni megrendítő:
“Tisztelt Elnök Úr!
Köszönöm szépen a szót. Kedves Képviselőtársaim! Talán az elmúlt évtizedek egyik legkomolyabb kérdéséről fogunk vitatkozni hamarosan várhatóan, ha az Európai Bíróság úgy dönt, ahogy nem szeretném. Nem az élet kezdetéről, mert arról nem döntöttünk mi, egyikünk sem, hogy meg akarunk születni, de az, hogy meghaljunk, saját igényünk szerint, saját időbeosztásunk szerint, saját betegségünk alapján vagy amiatt, ez egy rendkívül súlyos döntés lesz, ha a magyar Országgyűlés elé fog kerülni. Ismerve a leírásokból az ASM-betegek sorsát, megrendülve figyelem az írásaikat, olvasom a véleményeiket, és köszöntöttem volna őket, ha nem fáradtak volna el szegény itt lévő betegek – gondolom, azért mentek el az ülésünkről -, de miután a Ház itt lévő tagjai közül már sokan találkoztak a halállal, sokan láttak elmúló rokont, édesanyát, édesapát, de én az a ritka beteg vagyok a tisztelt Házban – volt beteg – aki ezt legalább kétszer, de tudtommal háromszor is átélhettem, hogy meghaltam, de visszahoztak végül is. És engedjék meg, hogy a tapasztalataim alapján beszéljek, és tisztelettel kérjem önöket, hogy ne forgassák ki a szavaimat, mert csak azt mondom el, amit átéltem. Épp a vita minőségéhez fontos azt megjegyeznem tisztelt Bedő Dávid képviselő úrnak, hogy ebben a vitában nem volt túl jó, amikor gúnyosan beszélt velünk, mert ez a vita többet érdemel attól, mint ahogy szólt, de ezt majd megbeszéljük a végén, ha lesz rá módunk, hogy ezt nem így kellett volna.
Ugye, a vita középponti mondata az, hogy az életvégi döntésekről akarunk vitatkozni. Benne van a legsúlyosabb szó, hogy vége. Itt már nincs tovább. Amikor vége lesz valaminek, akkor azt nem lehet visszacsinálni, nincs időgép, nincs eszköz, amivel vissza bírnánk a döntést vonni. Ez olyan, mint sok döntés az életünkben, de itt már nem lesz tovább, mert akkor megáll a szív. Megáll az agy és majd jön a temetés, és jön a család sírása. Tehát nincs változtatási lehetőség, nem tudom visszavonni, ha egyszer megtörténik. És miután… – ha megengedik, éppen én is, ahogy Csárdi képviselő úr – személyes dolgokról szeretnék mesélni. Talán még emlékeznek, mert sokan jöttek ide hozzám majdnem három évvel ezelőtt, amikor visszatértem a Covidból és szó szerint a halál torkából, a mesterséges kómából.
Mert az is kóma, ha az embert mélyaltatják, akkor ott elég komoly dolgok történnek egyébként; ott is megérne egy beszélgetést az orvosi egyetemekkel, hogy hogy kéne azokat kezelni, akik kómában vannak.
De gondolják el, amikor felébresztettek, és lassan visszatértek a gyógyszerek hatása után az emlékeim, a memóriám visszatért, mert korábban azt mondták, hogy nem hozzáférhető a tudatom, tehát többen már azt jelezték volna a családnak, hogy agyhalott vagyok. Azt szoktam viccesen mondani, hogy az ellenzéki képviselők annak tartanak, de ettől függetlenül szó szerint nem voltak jelek az agyamból, és mégis valami történt, mégis itt vagyok. De amikor magamhoz tértem, és elkezdtem ráeszmélni arra, hogy mi történik, amikor arról beszéltek, hogy transzplantáció kell, meg mindenféle szörnyű dolgokat meséltek – lehet, hogy nem tudták, hogy hallok éppen, mert időnként volt tisztább állapot, mert a gyógyszerek hatása nem volt állandó, mindig változott a májam működésének megfelelően a hatásuk -, de kezdtem rájönni, hogy ahogy elmondták, nekem nincs esélyem. Nem volt esélyem. Amikor rájöttem arra, hogy vége, szinte vége mindennek, és már a családom is jöhetett látogatni, és örömmel jöttek hozzám, én akkor egyre jobban süllyedtem. Egyrészt le voltam teljesen bénulva. A bal kézfejem mozdult, meg a fejemet tudtam kicsit csóválni, de az izmaim eltűntek. Közel 30 kiló izom égett ki belőlem, fogyott el, miközben zsír meg rengeteg jött a szteroidok miatt a testemre. Nem láttam a lábaimat, nem is mozdultak a lábaim. Bent volt a tracheostoma a nyakamban, nem tudtam beszélni, hisz a levegő nem ment a hangszalagok felé, nem tudtam kérdezni senkitől semmit sem. A fájdalom, a bénultság, a némaság, be voltam zárva a testembe. Nem addig, míg majd ezek beteg emberek lesznek, amikor elveszítik a motoros reflexeiket, hanem ez három-négy hét volt, amíg ez történt velem, de nem tudtam megkérdezni senkitől sem, hogy ez meddig fog tartani. Én azon gondolkodtam, hogy nem akartam, miután pelenkáztak engem is – tehát ahogy a képviselő úr is említette, meg többen említették -, amikor etettek szondán, vagy éppen próbálták kanállal vagy bármilyen eszközzel, itattak, próbáltak emberi méltóságomat megőrizendő segíteni, hogy túléljem azt, amit mondták, hogy nem lehet, úgy döntöttem, hogy ezt át kell alaposan gondolni, hogy haza akarok-e én kerülni a kórházból. Egyrészt nem tudtam, miért vagyok néma, mert valami történt velem. Nem tudtam, miért vagyok béna. Tudtam azt, hogy engem kezelnek, pelenkáznak, katétereznek, tehát ha tizenkét cső áll az emberből ki, az nem egy kellemes érzés, elég fájdalmas tud lenni, és egyre jobban nőtt a fájdalom. És úgy voltam vele, hogy én ezt nem akarom folytatni. Édes Istenem, hiszek benned, nézzék el nekem – bár ma kaptunk feddést a DK elnökétől, hogy milyen keresztények vagyunk, ez sem illendő egyébként -, de kértem, hogy hagyjuk abba ezt a történetet. Én elkezdtem vágyni a halálra, mert nem tudtam elfogadni azt, hogy hazamegyek, hazavisznek, és a feleségem, a gyerekeim ápolnak, pelenkáznak, etetnek, ott lesz egy roncs, egy már semmire sem való embertömeg, aki nem tud kommunikálni, nincs beszéd, nincs mozgás, nincs semmi, csak fekszik, eszik és teszi a dolgát, ameddig tart.
És higgyék el, az a mély depresszió, ami utána következett – higgyék el, én tényleg hiszek a Jóistenben, és tudom is, hogy van, létezik -, mély depresszióba esve ott gondolkodtam hívő emberként, hogy én ezt be akarom fejezni, és megkeresem a módját annak, hogy bevégezhessem.
Azt láttam, hogy az ágy nagyon magas, mert azt ki tudtam tekinteni, de nem volt mozgás. A kezemmel nem tudom magam lerántani. Ott volt egy kiálló vasdarab valamelyik kerékből, ha arra ráesek halántékkal, akkor biztos, hogy vége lesz, elvérzek vagy bármi, vagy kitépek csöveket, mert rengeteg csőben folyt mindenfajta folyadék, hátha valami történik velem. Én készültem a saját aktív eutanáziámra, nem kértem volna oda segítséget, mert egyszerűen úgy éreztem, hogy vége van. És ez hetekig eltartott. Életem legrosszabb időszaka volt, mert nem tudtam, mi fog történni, nem tudtam megkérdezni, nem tudtam mondani, hogy szomjas vagyok. Attól rosszabb egyébként nincs, ha valaki magánál van, és nem kap inni. Bár kaptam folyadékot a vénás kanülökön keresztül, de hogy értsék a dolgot, én szerettem volna meghalni, mert tudtam, hogy nekem végem. Elmondták, hogy szinte vége van, mert a transzplantáció egy olyan állapotú tüdőnél, ami nem nekem volt, meg olyan állapotú betegnél, hogy hatvanpár kiló mindösszesen, és a Szentlélek tartja benne az életet, meg az orvosok meg a gépek, hát, kérem, az nem volt egy kellemes történet. (Sic!) És akkor úgy döntöttem egy-két fantasztikus élmény hatására, hogy mégis az nem jó, ha csak úgy öngyilkosságot követek el, és akkor majd valakit megkérnek rá esetleg, ha lett volna, mondjuk, az eutanázia lehetősége, elkezdtem átértékelni mindent. Szépen felkészültem a saját halálomra, komolyan nagyon szépen. Igaz, sokat sírtam, sokat szenvedtem miatta, hogy el kell búcsúznom a szeretteimtől, de fölkészültem. Aztán hogy mi történt, hogy egy nem létező tüdőből lett egy jól működő tüdő, de én átérzem azt, én személyesen átérzem, miután meg is hallhattam és vissza is hoztak, hogy mit élnek át azok az emberek, akik ezt kívánják.
Bátorság nem ahhoz kell, hogy ezzel a törvénnyel foglalkozzunk, hogy ezt létrehozzuk. Ahhoz kell bátorság, hogy kimondjuk, hogy az élethez és a halálhoz való jogot hogy gondoljuk. Hogy a halálhoz odajussunk, szerintem nekem nincs jogom beleavatkozni, a magaméba sem, a máséba sem. Én nem akarok tettestárs lenni abban parlamenti képviselőként, hogy azok, akik igaz, hogy szenvednek, hogy halálos betegek, de hogy nekem segítenem kell ahhoz, hogy ők meghallhassanak, és törvénnyel megbízzak valakit azzal, hogy nyugodtan elvégezheti az eutanáziát ezeken a beteg embereken, szerintem ez észvesztő, ez borzasztó. Tehát mi tettestársak leszünk embereknek a meggyilkolásában. Ez végül is gyilkosság, még ha azt is gondoljuk, hogy a kegyes halál, a szép elbúcsúzás az élettől nekik jár. De higgyék el, ez gyilkosság! Nekem nincs jogom elvenni más ember életét törvényekkel.
Ebben próbálom majd magam tartani, ha egyszer erre sor kerül, ebben nem veszek részt.
És egy titkot el szeretnék mondani önöknek, hogy értsék, hogy amit mondok, azt miért így mondom. Tényleg meghaltam, tényleg újraélesztettek, és tényleg jártam odaát többször ennek köszönhetően. (Csárdi Antalnak:) A kedves édesanyja, édesapja gyönyörű helyen van. Láttam. Szép. A halál is szép egyébként. Most nehogy valaki félreértse és félremagyarázza. Odajutni nagyon rossz, borzalmas, de miután van odaát, van remény. Ha nekem volt remény, és nem orvosi, hanem az önök imádságai, a segítők, a családtagok, a simogatások valahogy csodát tettek és visszahoztak. A csodának ne dobjuk el az esélyét azáltal, hogy hozunk egy olyan törvényt majd valamikor a közeljövőben, mert ki tudja, mit fog hozni az Európai Bíróság számunkra, amivel azt érjük el, hogy még az esélyét is elvesszük annak – akár Teremtőnek nevezzék, bárhogy bárki -, hogy visszahozhassuk a halálára készülő embereket az életbe, mert ez vétek lenne, súlyos baj lenne. Szóval, a nagy titok az, hogy van odaát és van remény, mert van mennyország.
Igen tisztelt képviselőtársaim, óva intem önöket attól, hogy ezt a vitát kiterjesszük, és miután nem volt sohasem olyan joga a magyar társadalomnak, hogy erről dönthessen – mert valamit félreértettem, lehet, hogy amit mondott, hogy visszaadni a döntés jogát a magyar társadalomnak, ilyen jogunk nem volt még -, én nem adnék ilyen jogot a társadalomnak, hogy erről dönthessen, mert ebben senkinek nincs meg a tapasztalata ezen a körön kívül most halál szempontjából, hogy átéltem, rajtam kívül. Örülök, hogy önök nem élték ezt át. Éppen ezért ez a vita talán nem is jó, hogy így nyilvánosság előtt fogunk erről beszélgetni, mert ezt először át kellene beszélni csöndben, nem titokban, de csöndben, nem nyilvánosság előtt, hogy mit is fog eredményezni, mit fogunk okozni, ha egyszer ez a törvény meg kell hogy szülessen, mert úgy döntenek az Európai Bíróságnál. Én nagyon szeretném innét megerősíteni a betegeket, élükön Karsai Dániellel, hogy mi értjük az ő bajukat, én meg különösen értem, hogy min mennek keresztül, de olyan helyzetbe fognak hozni bennünket és az országot, ha ezt ránk fogják kényszeríteni, ami szét fogja teljesen szakítani ennek a nemzetnek a szövétnekét. Köszönöm szépen a figyelmüket. A józan eszükre és a szívükre hallgassanak! Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti sorokban. – Bedő Dávid tapsol.)
A videó elindításakor az említett beszédet nézhetitek meg
hirdetés
