Ma van anyák napja, amely nemcsak egy szép ünnep, hanem sokféle érzést előhívhat azokból, akik már édesanyák, vagy akik még várnak a gyermekük érkezésére. A 777 korábbi és jelenlegi csapatából többen is édesanyává váltak az elmúlt években – őket kérdeztük meg az eddigi élményeikről, nehézségeikről és arról, hogyan élik meg Isten jelenlétét ebben az időszakban.
Mit szeretsz legjobban az anyaságban?
Lábánné Hollai Kata: Azt, hogy van. Nyolc év várakozás után egyáltalán nem magától értetődő, hogy született egy gyermekem és én örökre az anyja lehetek. Mérhetetlenül hálás vagyok, hogy ő létezik. Nap mint nap lenyűgöz, ámulatba ejt a puszta létezése, és felfoghatatlan ajándék, hogy én az édesanyja lehetek.
Stibrányiné Harmati Dóra: Amikor az ember anyává válik, akkor felül egy hullámvasútra, és napról napra egyre halványabban emlékszik arra, hogy milyen volt „nem anyának lenni”. Tudod, hogy könnyebb volt, kényelmesebb volt. Ha beteg lettél, akkor ágyban voltál egész nap és nem kellett mellette ellátnod egy kis emberkét. Nem altattál egy hisztis gyereket gyulladt mandulával és patakokban folyó orral. Ugyanakkor sosem éreztem magamat ennyire a helyemen. A nehézségek ellenére minden értelmet nyert. Fantasztikus érzés megtapasztalni egy kisgyerek végtelen szeretetét és beléd vetett bizalmát. Ijesztő is, mert ennek minden felelősségét átérzem.
Meuwissen Lídia Lelle: A gyerekemet. 🙂 Mindig mondták, hogy az anyaság olyan, mintha a testeden kívül hordanád a szíved, és ezt mindig túlzóan nyálasnak gondoltam, pedig milyen igaz…
hirdetésAz anyaság még érzékenyebbé, nyitottabbá tett, és nagyon sokat tanultam magamról, amióta anya lettem.
Kunszabó Anna: Az első várandósságom óta – különösen az imáim során – mélyen megélem, hogy részese lehetek a Teremtés folyamatának. Belegondolni is elképesztő, mire képes a női test, fizikailag és lelki értelemben is azt élem meg anyaként, hogy újra és újra átlépem a határaimat, meghaladom, amire azt hittem, hogy minden erőmből képes lennék. Isten többre, jobbra teremtett minket, mint amit magunkról feltételezünk! Ez mindenkire igaz, anyaként pedig nagyon látványosan megtapasztalható.
Mi a legnehezebb benne?
Kata: Számomra az egyedüllét. Habár a gyerekek mellett sosincs egyedül az ember, a nehézségekkel mégis jórészt egyedül kell megküzdeni. Tudatosan kell keresni a felnőtt társaságot, amely feltölt és segít az idegőrlő időszakokon felülemelkedni. Rengeteg tanács, irányelv van ma már minden nevelési helyzetre, de a saját gyerekemet én ismerem, vele kapcsolatban én tudok igazán kompetensen dönteni, nevelni. Ez a felelősség viszont néha magányossá tesz.
Dóri: Ugyanazt válaszolnám, mint az első kérdésre.
Lidi: Önmagam… Számomra nagyon nehéz a saját érzelmeim kezelése egy-egy nehéz helyzetben, hiszen nekem kell a példának lenni arra, hogy hogyan kezelje a gyerekem az indulatait, érzéseit, márpedig nekem sem mindig sikerül türelmesnek és nyugodtnak maradnom.
Anna: Fáradtság, kiszámíthatatlanság, mindenhonnan érkező (sokszor hamis gyökerű) elvárások, feladathegyek, priorizálás, zsonglőrködés. Címszavakban ezek, mindről hosszan lehetne elmélkedni, de szerintem, aki látott már közelről mai kisgyerekes édesanyát, az érti ezt a listát. Anyaként a küzdelmek megtapasztalása nagyon sokat gazdagította a saját édesanyámmal való kapcsolatomat. Visszanézve látom igazán, mit tett ő értünk nap mint nap.
Sokszor bátorít, tanácsot ad, a példája, ahogyan vidáman, szeretetben nevelt öt gyermeket, rengeteget jelent saját anyaságom útján.
Most negyedik gyermekünket várva is érzem ennek a biztos alapnak az erejét.
Érzed Isten jelenlétét, támogatását a mindennapokban, a gyereknevelésben? Ha igen, miben?
Kata: A gyereknevelés kihívásai újra és újra elvisznek olyan végpontokig, ahol emberileg fel kellene adni. Rengeteg a kudarc, az önvád, az önmarcangolás, az újratervezés. Ebbe bele is lehet bolondulni, depresszióba is lehet esni. Én ebben nagyon érzem, hogy Isten jelen van, hordoz minket, és mindig kapok új erőt, lendületet, ötleteket.
Dóri: Szédítő belegondolni, hogy mennyi minden múlik rajtam. Életre szóló sebeket is tudok okozni a gyermekemnek (most már gyermekeimnek). De hiszem, hogy nem vagyok egyedül. Hiszem, hogy Isten ad bölcsességet, erőt, türelmet. Hatalmas kegyelem, hogy tudom: Isten gondoskodik a gyerekeim lelki szükségleteiről, vigyáz rájuk, és Hozzá mindig fordulhatok, ha kevésnek érzem magam.
Lidi: Istentől lehet a legjobban türelemről és gondoskodásról tanulni.
Anna: A gyermekeimen keresztül nagyon sokat tanít Isten. Türelemről, feltétlen szeretetről, az időről, a fontossági sorrendről, munkáról, pihenésről. Az anyaság tudatosan megélve önismereti utazás is, amit Isten kezébe adhatok hívőként.
Másrészt nagyon sokszor rácsodálkozom a gyermekeim fejlődésén, az ő kérdéseiken és gondolataikon, a mély ragaszkodásukon keresztül Istenre. Sokszor pusztán az esti imaszándékaik feltöltik a lelkemet egy fárasztó nap végén.
Mi az, ami egyáltalán nem olyan, mint amire számítottál?
Kata: Mondanám, hogy igazán nagy meglepetés nem ért, csak minden kicsit durvább, mint ahogy képzeltem. De igazából a legnagyobb meglepetést én okoztam magamnak. A szülés, gyereknevelés hihetetlen önmunkát igényel, és amikor igazán őszinte vagyok magamhoz, gyakran meglepődöm, hogy milyen vagyok valójában legbelül, hogy ki vagyok én igazából.
Dóri: Sokkal jobban alkalmazkodtam az életritmusom megváltozásához, mint azt gondoltam volna. Annyi az ijesztgetés ezzel kapcsolatban, hogy sokan nem mernek belevágni a gyereknevelésbe.
Először sokkoló a változás, aztán természetes lesz.
Lidi: Egyáltalán nem olyan az anyaság számomra, mint amire számítottam. Nem jobb vagy rosszabb, csak teljesen más. Tudtam, hogy az egész lényemet igénybe fogja venni, de nem tudtam akkor még, hogy ez mit is jelent, nem tudtam, milyen a saját szükségleteimet teljesen félretenni valakiért, és mindezt szeretni is közben.
Anna: A korszakváltások. Az egyik pillanatban még egy semmisúlyú újszülött van a karjaidban, aztán hirtelen a dackorszakban találod magad, utána az iskolák közül kell választani. Az idő egyszerre nagyon lassan és gyorsan telik, egy nap néha végtelenül hosszú, de hogy hogyan nőttek meg így, az mégis felfoghatatlan…
Milyen támogatás esik a legjobban a környezetedtől?
Kata: Ha beszélgetni tudok,
ha meghallgatnak és elfogadják az érzéseimet, kételyeimet úgy, ahogy vannak, az hihetetlen sokat jelent.
De a gyermekágy alatt nagyon nagy áldás volt a komatál is, amikor 6 héten keresztül etetett minket a falu, a barátok és a rokonok.
Dóri: Jó érzés, ha tudom, hogy más is éppen azokon a nehézségeken megy keresztül, mint én. Most speciális helyzetben vagyok, mert kismamaként több segítségre van szükségem nekem is, egyre kevesebbet bírok. De fontos, hogy merjünk segítséget kérni, attól még nem leszünk rosszabb anyák.
Lidi: A legjobban az esik, ha valaki be akar vonódni a gyerekem életébe, próbál kapcsolódni, játszani vele. Szerencsére sok ilyen ember van az életében.
Anna: Nagyon értékelem, ha kettesben tölthetünk időt a férjemmel, ezért az alkalmankénti gyerekvigyázást élem meg legnagyobb segítségnek. Hála Istennek fiatal, lelkes nagyszülők, nagynénik, nagybácsik szeretetét élvezheti kis családunk.
Vágysz vissza a munkába?
Kata: Egy-egy fárasztó, monoton nap után megcsap a gondolat, hogy jó lenne kicsit mást is csinálni, de igazából visszamenni dolgozni sosem akarok.
Dóri: Teljesen máshogy állok a munkához, mint az anyaság előtt. Érzem, hogy nem ez az a terület, ahol ki akarok teljesedni, nincsenek nagyratörő ambícióim. Lehet, hogy ez később változni fog, ahogyan nőnek a gyerekek, de jelenleg otthon van a hivatásom.
Lidi: Jelenleg félállásban dolgozom iskolapszichológusként, nagyon vágytam rá, hogy dolgozzam és más szerepben is legyek, és elképesztően szeretem a munkám.
hirdetés
