Egy remek vendégírás a futás és az istenkapcsolat párhuzamairól, arról, hogyan vált a futás menekülés helyett örömmé és a közösségépítés eszközévé – nem utolsósorban pedig arról, milyen jó is futás közben imádkozni!
A futás népszerű mozgásforma lett az utóbbi időben. Sokféleképpen éljük meg a futásainkat. Mindenkinek más jelenti a motivációt, hogy elinduljon futni nap nap után. Különbözőek a versenycélok, a futásba fektetett energia miértjei.
De biztosan mondhatom, hogy minden futónak különleges esemény és jelenlét, ha versenyen fut. Az az edzések és a felkészülés megkoronázása. Most mesélek kicsit az én versenyzős megéléseimről. Nem annyira edzésfelépítés vagy versenytaktikai szempontból. Inkább olyan dimenzióból, ami nekem extra töltetet ad ebbe a történetbe.
A hit a mindennapjaim része, benne van az Istennel való gondolkodás és ezt a dimenziót a futóversenyek megélésétől sem tudom leválasztani.
Hívő családban nőttem fel. Hálás vagyok azért, hogy nem egy szemellenzős keresztény nevelési példát kaptam, ahol csak a szokások és a formalitás számít. Soha nem volt erőltetett és kötelező szagú vasárnaponként misére menni. Egyházi iskolába jártam 1-12. osztályig. (Ezt a 12 évet másfél évre megszakítottam, amikor felvételiztem a Magyar Táncművészeti Egyetem Gimnáziumába.) Az egyházi sulikban életem legjobb éveit töltöttem. Tanáraim személyében nagyon jó embereket ismertem meg, mai napig tartó barátságokat kaptam és szuper közösségekhez tartozhattam. Rengeteg kalandban volt részem, általános suliban a cserkészet által, gimiben a kenus, bringás zarándoklatok, lelkigyakorlatok révén. Rengeteg támogatást és bátorítást kaptam, amik a személyiségem és fejlődésem fontos alapkövei lettek.
Mindeközben, hogy nagyrészt vallásos közösségekben szocializálódtam, ami megtartó erő volt a hitben, megvoltak a saját küzdelmeim az Istennel, amik a személyes hitem, Isten kapcsolatom (ki)alakulásához hozzájárultak. Onnan indulva, hogy beleszülettem a keresztény hitbe és másoltam egy mintát, mára eljutottam a saját, felnőtt hitvilágomig, aminek fontos állomása és tényezője a futás is.
Volt időszakom, amikor a futást, a nehézségekből, dühből, szomorúságból való pillanatnyi szabadulásra használtam fel, amikor haragudtam a Jóistenre egy elfogadhatatlannak tűnő helyzetben. Azóta már a futás egyértelműen nem az a tevékenység, ami menekülő út a mindennapok terhei elől. Erre sokkal inkább a hitem, az Istenbe vetett bizalmam, az imát használom fel. A futást pedig megszerettem annyira, hogy ne valami elleni büntetésnek, hanem örömnek, edzettségben fejlődési lehetőségnek használjam fel, időnként még közösségi programnak is.
Futás közben imádkozni?
Az erdő mindig az a hely volt számomra, ahol jobban tudok kapcsolódni Istenhez. Ahol érzem, hogy jobban összekapcsolódom a természettel, a teremtett világ része vagyok, ahol Isten a tenyerén hordoz. Ahogy elkezdtem terepfutni, ez a tapasztalás fokozódott azáltal, hogy egyedül ki vagyok téve az időjárási körülményeknek, felfelé mászva vagy lefelé rohanva a sárban, néha bele kell kapaszkodni a fákba, kövekbe, vagy kiállhatok egy sziklára és csodálhatom a tájat.
Eleinte féltem egyedül az erdőben. Na akkor kezdtem el imádkozni… biztos, ami biztos alapon, úgy indultam neki a terepfutásoknak, hogy vetettem egy keresztet és azt mondtam: „na most vigyázz rám Istenem”. Aztán fokozatosan nőtt az az idő, amit pánikolás nélkül, egyedül mertem tölteni terepen és egyre több útvonalat ismertem meg.
Keresztút – Jézussal a futás
A futás által, az átlag hívőkhöz képest talán egyedibb és újfajta kapcsolódásom alakulhatott ki a Keresztúttal. Gyerekkorom óta többször sétáltam végig szabadtéri keresztutat a közösségeimmel, például a cserkészekkel vagy a Szentjánosbogár közösségemmel. Ahhoz, hogy ott igazán a lényegét megélve, átérezve tudjak jelen lenni persze szükség volt arra is, hogy folyamatosan fejlődjön a hitem. Aztán egy pluszt adott hozzá ehhez a megéléshez, amikor egy hétvégi terepfutás során véletlenül a Kálvária-hegy felé vezető kaptatóra lyukadtam ki. Már tízen pár kilométer a lábamban volt, fáradtan, egyedül voltam… vagyis ott rájöttem, hogy Jézussal. Ahogy fel tudtam ismerni ennek a helyzetnek a különlegességét és menni végig a stációk mellett, hatalmas élmény volt felérni. Megérkeztem. Itt vagyok. Letehetem a terhem. Ketten vagyunk. Sírhatok. Az a szakasz az egyik kedvencem lett a HHH-Gercse távon.
Nemrég pedig felfedeztük a környékben, szintén az egyik hétvégi futás során a romos, de még aktívan működő Gercsepusztai Boldogasszony templomot. Már várom, hogy olyan meleg nyár legyen, amikor nem fázom izzadt ruhában sem és el tudok oda futni egy misére, mise után pedig újra az erdőn keresztül visszafuthatok a városba.
És milyen poén lenne ez a nyitó ének a misén: „Futva jöttem elibéd, szentélyedbe, Isten…”
Versenyeken
Idővel, ahogy fókuszba kerültek a terepversenyek, az azokra való tudatos készülés, edzővel futás, a mindennapi imáimba bekerültek a sikeres verseny teljesítésért, a szervezőkért való imák, néha alkudozások az Istennel.
A versenyek jól mentek. Jó eredményeket értem el, amik miatt nagyon jó megtapasztalás volt az, hogy Isten velem van ebben az egészben, támogat, ez a kettőnk csapatjátéka.
Otthonról kapok egy erősebb ellenszelet, hogy miért futok ennyit, megéri-e ez, egészséges-e. Ezért nagyon nagy erőt és támaszt ad az, hogy úgy érzem, a Jóisten drukkol nekem és biztosan nem így mennének a dolgok, ha nagyon rossz úton járnék. Másrészt a futóversenyek számomra nagyon feltöltő hangulatúak, mindig hatalmas boldogság és hála van bennem, amiben abszolút érzem az Ő jelenlétét. A folyamatosan, mindenhol jelenlévő, kedves versenyszervezők, sok lelkes ismerős, buliszekciók, motiváló versenytársak, önkéntes segítők és rengeteg mosoly. A futóversenyek különleges alkalmakká avanzsálódtak. A beletett #teamzsófis edzésmunka mérőeszköze, Istenkapcsolatom új fóruma, és futó közösségi ünnep. Hálaadási alkalmak, hogy egészséges vagyok, hogy mozoghatok, hogy volt erőm elindulni, végigcsinálni a felkészülést, hogy most nincs más dolgom, mint gyönyörű helyeken futni. De nem akarok álszent képet festeni. Ez nem úgy néz ki, hogy én 3 órán keresztül a Naszály Trailen vagy a Hello Pilisen boldogan futkároztam és dicsőítő dalokat énekeltem magamban.
Persze, ilyen is előfordult már. Konkrétan a 2023-as Ultra-Trail Hungary Visegrád Trailen, amikor a rajt után annyira izgatott voltam a sok újdonságot jelentő versenyhelyzetben, hogy a torkomban dobogott a szívem, az egekben volt a pulzusom, akkor elkezdtem magamban egy éneket énekelni, hogy lejjebb menjen a pulzusom és tudjak rendesen haladni. Ez volt az ének;
Túrmezei Erzsébet: Ha nem teszek semmit sem
„Most nem sietek, most nem rohanok, most nem tervezek, most nem akarok, most nem teszek semmit sem, csak engedem, hogy szeressen az Isten. Most megnyugoszom, most elpihenek, békén, szabadon, mint gyenge gyerek, és nem teszek semmit sem, csak engedem, hogy szeressen az Isten.” Persze vicces helyzet ilyet énekelni magamban, amikor futok, ahogy bírok, de segített.
De térjünk vissza a könyörtelen versenyekhez. Egy 2-3 órás verseny során, bőven van alkalmam arra is, hogy szidjam magam, ha rosszul megy a futás, mert nem kellett volna annyit enni, többet kellett volna aludni, jobban kellett volna bemelegíteni. Tudok irigykedni a másikra, hogy bezzeg neki milyen jól megy. Vagy éppen bosszankodni kicsit a helyzeten, hogy mi a francért van ekkora sár és utálom a terepfutást, mert ez nem futás, hanem szerencsétlenkedés. Jobb esetben ezek rövid percek és mielőtt nagyon belecsavarodnék helyre tudom tenni magam, hogy ne hisztizzek. Ez után mindig eljön az a pont, ahol átlendülök. Minden nehézség ellenére el tudom kezdeni élvezni a küzdelmet és úgy futni a versenyemet, hogy ez jó küzdelem, ami megéri, ezért jöttem ide. És az utolsó méterek sprintjei alatt, amikor már tudom, hogy 2., 3., vagy első helyre futok be, zihálva, ujjongva hálát tudok adni a Jóistennek azért, amiben segített ő, amit beletettem én és amit másoktól kaptam.
Számomra a mozgás és egészséges életmód egy életigenlő magatartást is jelent. Ha a testem a lelkem temploma kötelességem is vigyázni rá, karbantartani. Még nem tudom van-e nagyobb hivatásom, dolgom a futással, de hálás vagyok azért, amit eddig a futás adott. A versenyeken elért sikerekért, a jól teljesített és a nehéz edzésekért. Az emberekért, akiket megismertem, akik segítenek, akikre számíthatok. És azért, hogy lett egy futóközösség, amit rám bíztak, a Salomon Runity, amit Óváry Gabival együtt vezethetek. Ezekben úgy érzem, a Jóisten drukkol nekem és van feladatom, lehetőségem ezen a területen.
„De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!”
Szabó Vivien
hirdetés
