Nem mindegy, miért akarunk házasodni

Fontos és szép küldetés, hogy felhívjuk a házasság értékére a figyelmet a társadalomban – erről szól a házasság hete is, amely éppen tart. De az sem mindegy, milyen motiváció áll amögött, hogy házasodni szeretnénk – menyasszonyként én is sokat gondolkodom ezeken mostanában.

Már a Biblia első fejezetében elénk kerül Isten életünket meghatározó gondolata: „Nem jó az embernek egyedül lenni…” – ezt mindenki érzi, és vágyik társra. Sokan viszont a családjukból szerzett sérülésekből, szülői sebekből indítva keresik a párjukat, sokszor kétségbeesetten, azt várva, hogy a másik végre megmutatja, hogy szerethetők. De – és ez egy hatalmas de – a másik ember nem alkalmas arra, hogy ezt bebizonyítsa nekünk, csak Isten. A „keresem a másik felem” kifejezést én ezért sem tartom feltétlenül jónak, ha ez azt jelenti, hogy szükségem van egy másik emberre a létezéshez. 

Az Újszövetség azt üzeni, hogy már nem vagyunk egyedül: „Nem hagylak titeket árván, eljövök hozzátok” – ígéri Jézus. Vagyis ekkor már beteljesül az Immánuel, azaz velünk az Isten. Ez pedig hatalmas különbség, ha a társkeresést nézzük!

A megváltott ember párkeresése már nem a hiányból indul ki, abból, hogy magányosak vagyunk/ szorít az idő/ meg kell felelni a társadalmi elvárásoknak, hanem elkezdünk vágyni arra, hogy megosszuk azt, amink van.

Önmagunkat és az Istentől kapott szeretetet. Vagyis már nem attól tartunk, hogy szomjanhalunk és kell valaki, aki megmentsen, hanem az Élő Víz, amelyet istentől kaptunk, túlcsordul bennünk és utat keresünk, hogy ezt megosszuk valakivel.

hirdetés

Önmagában, azt gondolom, nem garancia az egy jó házassághoz, hogy keresztények vagyunk és egyházi esküvőt tartunk. Meg kell bizonyosodom az Istennel való kapcsolat által, hogy önmagamban szerethető és értékes vagyok – ez pedig egy folyamat, ami általában nem egyik napról a másikra történik meg.  Ezt is jelenti, hogy nem homokra, hanem kősziklára építjük a házunkat, így jöhet az árvíz vagy a szél, az nem fog elsodorni.

Többek között Pál Feri katolikus pap, mentálhigiénés szakember is felhívja arra a figyelmet, hogy ha hiányból indul a házasságunk, akkor a társamtól akarok elvenni valamit, ő pedig tőlem. Ha az évek során kiderül, hogy nem sikerül egymástól megkapni, amit elvártunk, akkor a következő lépés, hogy a gyerekeinktől fogjuk elvárni – így jönnek létre a hiánycsaládok, ezért is van annyi válás.

Ezzel áll szemben az, hogyha Istennel együtt lépünk szövetségre egymással. „A hármas fonál nem szakad el egyhamar” – olvassuk a Prédikátor könyvében is. Ez azt jelenti, hogy valóban bevonjuk Jézust a kapcsolatunkba, megkérdezzük a döntéseinkről, és

ahelyett, hogy a saját fejünk után mennénk, arra vagyunk kíváncsiak, Ő mit szeretne kezdeni az életünkkel.

Gyakran előfordul az is, hogy idealizáljuk a párunkat a kapcsolat elején, aminek szintén az az oka, hogy elsősorban Istenre vágyunk, és ha nem Ő tölti be az űrt, akkor a másikat kezdjük isteníteni. Ám ha kérjük Istent, hogy valóban Ő töltse be a szívünkben-lelkünkben tátongó űrt, vagyis ha kőszikára építkezünk, akkor a másikat egyre reálisabban tudjuk látni: olyannak, amilyen. Így tudom a társam egyre mélyebben megismerni, amikor már nem a saját vágyaim vetítem bele, hanem meglátom a saját csodáját. Így tudom azt üzenni az esküvőn kimondott igennel, hogy társamként akarom a másikat mindenestül – a rossz napjaival, a csomagjával, a nehézségeivel, akár a jövőbeli konfliktusainkkal együtt.

Isten sokszor kijelenti az igéjében, hogy a velünk kötött szövetsége valóban felér az életreszóló szerelemmel: „Mert ahogy az ifjú elveszi a hajadont, úgy vesz el téged, aki felépít; ahogy a vőlegény örül menyasszonyának, úgy örül majd neked Istened.” (Ézs. 62) Ha a Teremtőnkkel megéljük ezt a szövetséget – és azzal együtt az elfogadást, az elköteleződést, az intimitást, az önfeláldozást – úgy kapunk mintát arra, hogyan lehet mindezt megélni a házasságban is.

hirdetés