2023. 11. 07.

„Egyre nagyobb a szakadék az emberek között Amerikában, de vannak megtartó közösségek” – egy év kint egy magyar fiatal szemszögéből

A legtöbben az amerikai életet a filmekből, sorozatokból ismerjük, de vajon mennyi köze van ezeknek a valósághoz? Milyen az USA-ban a keresztények helyzete? Mit tanulhatunk tőlük és mi az, amit jobb lenne elkerülni? Ezekről beszélgettünk Gyenes Zoltánnal, aki több mint egy évet töltött kint, hogy befejezze a doktori kutatását. A tanulás mellett egyből keresett gyülekezetet is magának, így az ott szerzett tapasztalatait is megosztotta.

Miért mentél ki Amerikába kutatni, hogy jött ez a lehetőség?

Most csinálom a doktorit a BME Villamosmérnöki Doktori Iskolában, és az utolsó évben jelentkeztem a Fulbright Visiting Student Researcher (VSR) ösztöndíjra, amelynek keretében Amerikába lehet menni. Alapvetően 5 hónapra lehetett kimenni, de egy másik ösztöndíjnak köszönhetően ezt még 7 hónappal ki lehetett bővíteni, így 12 hónapot lehettem kint. Sőt, még egy plusz hónappal megtoldottam, mert felhívtak, hogy van-e kedvem Eugene-be egy angol nyelvtanfolyamra menni még az egész kutatás előtt. Természetesen volt kedvem. Mondták, hogy tudják állni a repjegyet, a szállást és a nyelvtanfolyamot is. Így Eugene-ben indult az egész amerikai kintlétem. Ez Amerikának a nyugati partján van, Oregon államban. Egy családnál voltam elszállásolva. Az angol nyelvtanfolyamon együtt voltunk Japánból, Törökországból, Brazíliából, Kolumbiából, tehát szinte a világ minden részéről. Erről szól maga a Fulbright is, melynek keretein belül több mint 160 országból mehetnek mesterszakos, doktori hallgatók és egyetemi munkatársak kutatni, tanulni.

Egyébként még 2020-ban jelentkeztem, minden megvolt, de a nemzetközi angol nyelvvizsgám nem sikerült, néhány százalékkal kevesebbet szereztem, mint amennyit kellett volna. Nem adtam fel, a következő évben is megpróbáltam, és akkor már sikerült. A legnehezebb a nyelvvizsgán kívül az volt, hogy fogadólevelet kellett kapnom az amerikai professzortól, akihez kutatni mentem.  

Mit kutattál kint, miből szeretnél doktorálni?

Önvezető mobilis robotok mozgástervezéséből írom a doktorit, és ezt a kutatást folytathattam kint is.

Nekünk, laikusoknak ez így még nem mond sokat, elmondod, hogy a gyakorlatban mire lehet majd használni ezt?

Kis, földön mozgó mobilis robotok pályatervezése alatt azt értjük, hogy hogyan tud eljutni a robot A pontból B-be úgy, hogy közben ne ütközzön a környezetében található mozgó akadályokkal, felhasználva a rajtuk elhelyezett szenzorok által nyújtott információkat. Ilyen robotok például az önvezető porszívók vagy önműködő fűnyírók is. Ezekből már ma is lehet látni párat a kertekben, még ha egyelőre nem is sokat. Úgy látom, hogy a jövőben még jobban el fognak terjedni, és nemcsak a háztartásokban, hanem a gyárakban is a jelenlegi számosságnál is többet használnak majd ehhez hasonló robotokat az automatizálásban, például ha egyik helyről a másikra kell elmozgatni anyagokat. Ez tehát nem a jó munkát veszi el az emberektől, hanem azt helyettesíti, amelyet amúgy sem szeretnek csinálni, mert nagyon monoton. Persze a robotika itt nem áll meg, hiszen elkezdtek tízezer számra gyártani humanoid robotokat is, ami a mesterséges intelligenciával párosítva elképesztő jövőképet vetít elénk, de ez egy másik beszélgetés témája.

Mi volt az első benyomásod, amikor Eugene-ben voltál és belekóstoltál az amerikai életbe?  

Érdekes volt, hogy Amerikán belül is nagyon sok angol nyelvi akcentus van jelen, és könnyen előfordulhat, hogy egyik államban élő ember nem érti meg teljesen a másikat, hiszen annyira más nyelvjárásban beszélnek. Úgy látom, hogy Magyarországon a média, illetve a közösségi oldalak miatt már egységes nyelvjárás alakul ki, de Amerikában ez nagyon nem így van.

Tanultunk az amerikai kultúráról is, például, hogy amikor Amerika kinyilvánította a függetlenségét, akkor volt néhány alapérték, amelyek köré a teljes rendszerüket, civilizációjukat építették. Ide tartozik az egyéni szabadság, önállóság, egyenlő lehetőségek, verseny, anyagi javak, illetve a kemény munka. Ha végignézünk a történelmükön, azt látjuk, hogy az amerikaiak mindig nagyon küzdöttek a szabadságért, elég ha a rabszolgák felszabadítására vagy a nők egyenjogúságára gondolunk. Mind ez idáig jó szabadságjogokért álltak ki, viszont ma már eljutottak oda, hogy a nemek szabadságáért küzdenek a gendermozgalom keretein belül, amely a házasság kérdését tekintve szembemegy a Bibliával, tehát keresztény hívőként semmiképpen nem támogathatjuk ezt a mozgalmat. A gendermozgalom azért a mindennapokban, az utcán nem annyira jelenik meg, legalábbis abban az államban, ahol én voltam.

Mivel teltek a heteid ebben az első hónapban?

Az angoltanfolyam mellett elutaztunk Portlandbe, kirándultunk, és kicsit tanítottam a japánokat magyarra, például számolni.

Minden amerikai, akivel találkoztam, iszonyú vendégszerető, kedves, befogadó.

Elmentem egy gyülekezetbe Eugene-ben, és odajött az istentisztelet után egy öreg házaspár hozzám, hogy ki vagyok, honnan jöttem, ráérek-e, mert meghívnának ebédre beszélgetni.

Utána átmentem pont Amerika másik oldalára, Orlandóba, Floridába. Amikor itt leszálltam, még azt sem tudtam, hol fogok lakni, mert visszamondták előtte pár nappal a szállásom. Szóval ez nagy hitbeli lépés volt, teljesen bizonytalan voltam (,,Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek” János 20.29.). Amikor én kiértem, már elindult az egyetemi félév, így addigra az összes szobát kiadták, és kollégiumba sem tudtam menni. Az amerikai keresztény ismerőseim igyekeztek körbeküldeni egy üzenetet, hogy nincs szállásom, és az egyik ott dolgozó matematikus fia megkapta ezt. Neki volt egy szobája még a lakásában, és így oda tudtam menni. Ez isteni csoda volt.

A másik hasonló helyzet az volt, hogy tudtam, hogy autó nélkül én ott el vagyok veszve, akkorák a távolságok. Egy ideig azért megpróbáltam autó nélkül élni, csakhogy a legközelebbi buszmegálló két és fél órára volt gyalog. A PhD MEKDSZ (Magyar Evangéliumi Keresztény Diákszövetség) diákkör texasi mentora egyszer csak felhívott, és azt mondta, hogy neki több autója van, az egyiket nem használja most, és áthozza nekem Orlandóba, hogy használjam nyugodtan, amíg itt vagyok.

A következő ilyen istenélmény az volt, ahogy a hurrikánt átvészeltük. Az utóbbi 10-15 év legnagyobb hurrikánja hasított végig Floridán, az Ian hurrikán.

Lezárták a teljes várost, és kaptam az sms-eket, hogy ne mozduljak ki, hatalmas szélviharok és árvizek voltak.

Egy nap alatt esett annyi csapadék, mint néhány hónap alatt szokott, pedig amúgy sincs kevés csapadék Orlandóban. Négy napra elment az áram, ami egészen érdekes élmény volt, mert a mai világunkban hozzászoktunk ahhoz, hogy áram nélkül nem is tudunk élni. De úgy álltam hozzá, hogy ez a négy nap lehetőséget ad az elcsendesedésre.

Élvezted egyébként?

Igen, kiolvastam ezalatt Jordan Peterson 12 szabály az élethez című könyvét, melyet ajánlok mindenkinek szeretettel.

A kutatás hogy zajlott aztán?

Maga a kutatás nagyon jól ment, a professzorommal, illetve magyarországi konzulensemmel hihetetlen jól tudtunk együtt dolgozni, öt tudományos angol nyelvű cikket írtunk az eredményekből.

Mik voltak szembetűnően más élmények, mint itthon?

Az Orlandóban lévő állatok világa elképesztő, amikor mentem be az egyetemre, az utcákon egy-egy fácán, hattyú, mókus kergetőzött. Az amerikai ételekről a filmekből tudjuk a legtöbbet, de ezt nem cáfolta meg az ottani menza sem. Hatalmas hamburgerek, szénhidrátban gazdag ételek, minden egyes kifli és kenyér cukros náluk.

Volt egy bácsi, Jimnek hívták, ő misszionáriusként dolgozott, és anno Jugoszláviában is három évet élt és missziózott. Elhatározta, hogy minden egyes szombaton meghívja az általa ismert doktoranduszhallgatókat egy reggelire a saját házába. Sokat beszélgettünk vele Amerika aktuális létéről, a keresztények helyzetéről. Azt mesélte, hogy még az 1950-es, ’60-as években is a városokban volt külön lengyel negyed, olasz negyed és más nemzetiségek, és ezek nem nagyon keveredtek. Az ő édesapja is azt mondta, hogy ha lehet, te se más negyedből vegyél feleségül lányt. Ugyanez volt érvényes a felekezetekre is: ha valaki katolikus volt, akkor elvárták, hogy ne ismerkedjen más felekezetűekkel, mondjuk protestánsokkal – és fordítva. Szóval sokkal nagyobb volt a szeparálódás a népek között, és ez csak a ’60-as, ’70-es évektől kezdett megváltozni.

Mára sokkal inkább a „melting pot”, vagyis az olvasztótégely kifejezés jellemző Amerikára: minden nép közül jönnek emberek és telepednek le ott. Nehéz megmondani, hogy ki az igazi amerikai, hiszen aki ott él és angolul beszél, tulajdonképpen már amerikainak számít. Talán épp emiatt ennyire befogadók.

Én egyszer sem éreztem, hogy kirekesztett vagy kívülálló lennék, igazából a nagy keveredés miatt nekik fel sem tűnik, hogyha megjelenik egy magyar srác.

A hited hogyan tudtad megélni kint?

Amikor odaértem Orlandóba, az volt a legelső dolgom, hogy keressek egy jó gyülekezetet. Ahova először hívtak, egy szabadkeresztény felekezet volt, viszont kiderült róla, hogy egy ún. satellite church, ami nem igazán ismert itt Magyarországon. Három kampusz volt Orlandóban: a főkampuszon ment élőben az istentisztelet, a másik két helyszínen pedig a dicsőítés élőben volt, de az igehirdetés kivetítőn keresztül. Ez nekem eléggé személytelen volt, emiatt elkezdtem egy másik helyet keresni. Végül egy presbiteriánus gyülekezetben találtam meg a helyem, itt már élőben ment az igehirdetés, és volt hét közben Bibliatanulmányozó kör is.

Decemberben volt egy hatalmas konferencia (Urbana), ahol kiscsoportvezetést vállaltam, ami egészen elképesztő élmény volt. Háromezren voltunk egész Amerikából, fiatalok. Hatalmas öröm volt nemcsak a konferencián, hanem a mennyben is, hogy 170-en megtértek.

Itthon a népszámlálás kapcsán újra fontos témává vált, hogy vajon miért van kevesebb keresztény, miért járnak kevesebben templomba, gyülekezetbe. Amerikában mi a helyzet?

Ott is mondták, ami itthon is jellemző, hogy a templomba járást tekintve fogynak a keresztények. De volt egy érdekes beszélgetésem egy emberrel ott, aki szerint viszont nem biztos, hogy a hívők száma összességében fogyna. A korábbi években sokkal többen mondták magukat kereszténynek, mint ami a valós hívők száma lenne. Az 1970-es években még jellemző volt az amerikaiakra, hogy ha nem is voltak keresztények, de nagyjából egyetértettek a keresztény értékrenddel, és azt gondolták, hogy létezik egy abszolút igazság, amit ha nem is tudnak követni, mérce volt számukra, egy objektív, jó cél. A későbbi években viszont

eltűnt ez az abszolút igazság, és megjelent a relativizmus, hogy mindenkinek megvan a saját igazsága.

Innentől kezdve, ha hívőként azt mondjuk, hogy a Biblia igaz, akkor egyre nehezebb érvelni és meggyőzni egy agnosztikus embert.

Én azt mondom egy férfi-nő szövetségre, hogy az az igaz házasság, de egy másik keresztény, aki mondjuk egyetért az LMBTQ-eszmékkel, azt mondja, mást is nevezhetünk házasságnak. Azt látom, mintha egyre nehezebb lenne nekünk, hívőknek megszólítani a mai embert, hiszen annyi út van. Olyan, mintha az ördög azzal támadna, hogy a lehetőségek végtelen tárházát mutatja az embereknek, és azt mondja, hogy válassz, de ez egyre bonyolultabb. Volt egy gyülekezeti alkalom, ahol pont erről beszélgettünk: végtelen nehéz azt mondani, hogy én keresztény vagyok és ebben hiszek, amikor azt mondja válaszként a másik ember, hogy oké, te ezt mondod, de a másik keresztény ismerősöm meg ennek az ellenkezőjét. Akkor most mi a kereszténység?

Te láttál az USA-ban közösségi összetartást, vagy inkább az individualizmus jellemző?

Egyéni szemszögből jellemző az individualizmus, ahogy hazánkra is. Viszont azt is láttam, hogy az amerikaiak szeretnek valamilyen közösséghez tartozni. Ez lehet egy golfklub, egy kosárlabdacsapat vagy amerikaifoci-csapat, csak közösség legyen. Látják, hogy ez pozitív hatással van a mindennapi életükre és rájuk is.

A gyülekezetek, én úgy látom, hogy összetartó közösségek. Például ahova jártam, meghirdették, hogy gyűjtsenek olyanok számára, akik elvesztették a házukat az orosz-ukrán háborúban. A gyülekezet – amelybe nagyjából háromezer ember jár – 3 hét alatt egymillió dollárt gyűjtött össze az ukrajnai menekülteknek. Tehát az amerikaiakról sokszor mondják, hogy individualisták, önzőek, hogy a kapitalizmus miatt csak a pénz számít, de közben hihetetlenül nagyszívűek és bőkezűen adakozóak is.

Azt is láttam, hogy bár számosságát tekintve fogynak a hívők, közben alapítanak új gyülekezeteket is. A Szentlélek által az élet az növekszik és új élet is fakad egy-egy kezdeményezésből. Bármelyik gyülekezetben voltam az USA-ban,

élő hitű közösségeket láttam, és olyan igehirdetéseket, amelyek tényleg a Biblián alapultak.

Mi az, amit az amerikaiak jelenleg a legnagyobb problémának tartanak a saját hazájukban?

Amire az emberek most legjobban panaszkodnak Amerikában – bár azt hiszem, ez világszinten jelen van –, az az inflációs környezet. Ott 10 százalék volt az infláció, ami az eddigi 2 százalékos inflációs évi rátákhoz képest elég nagynak számít.

Emellett az ott élők szerint a legnagyobb baj a mai amerikai társadalomban (és véleményem szerint hazánkban is), hogy egyre messzebb vannak az emberek egymástól. Egyrészt politikai szempontból, mivel az egymással szemben álló politikai tömbök között a párbeszéd lehetősége egyre kisebb – de érdekes módon a pártokon belül is nőtt a kommunikációs szakadék. Másrészt társadalmi szinten is egyre nagyobb a szakadék az egyes rétegek között. Jordan Peterson is említi a könyvében, hogy amikor ő járt egyetemre, egy nyári munkából ki tudta fizetni az aktuális tandíjat. Ma ez lehetetlen. Tehát visszatértek oda, hogy azon múlik, hogy az ember hova tud eljutni vagy milyen egyetemet tud elvégezni, hogy hova, milyen anyagi körülmények közé születik.

Mi az, amiben szerinted követnünk kellene az amerikai példát? Miket kellene inkább elkerülnünk?

Olyan mértékű ott a fogyasztói társadalom, amit elmesélni is alig lehet. A garázs sok esetben nem az autó tárolására van, hanem a végtelen holminak, élelmiszernek, amelyeket felhalmoznak, és amelyeknek már nincs helye a házban. Az összes áruház tele van, folyamatosan vásárolnak az emberek, rengetegen felvesznek fogyasztói hiteleket. Ezt a példát nagyon nem kellene követnünk.

Rengeteg mindent ki is dobnak, nem?

Abszolút. A menzánk például all you can eat volt, és amennyi ételt ők kidobnak Amerikában, abból véleményem szerint egész Európát, vagy akár az egész világot meg lehetne etetni.

Illetve a másik, amit ne hozzunk át, az a szomszédnak való megfelelési kényszer. Karácsonykor például nagyon jellemző Orlandóra, hogy feldíszítik a házakat rengeteg égősorral, hogy lássa mindenki, milyen csillogó, de ez persze végtelen pénz és anyag is, amit felhasználnak.

Amit utolsónak említenék, hogy ne vegyük át: a rohanás. Olyan mértékben pörögnek, hogy sok esetben náluk az ebéd nem egy megnyugvási pont, amikor főtt ételt esznek, hanem csak gyorsan bekapnak valamit és inkább vacsorára esznek sokat, nyugodtabban.

Amit viszont jó lenne átvenni tőlük, az a szervezettség. Minden pontosan meg van szervezve az útépítéstől kezdve az egyetemi infrastruktúráig, és mivel van pénz, ezért mindenre van ember is. Tudják, hogy ki mit fog csinálni, mikor és hogyan, emiatt elképesztően hatékonyak az amerikaiak.

A másik jó tulajdonságuk a pozitív mentalitás.

You can do it!” – szokták mondogatni, és ők tényleg elhiszik, hogy meg tudják csinálni.

A vendégszeretetük is egészen egyedülálló, ezt nem gondolnánk róluk. Ahogy említettem is, sokan önzetlenül segítettek és saját házukba elhívtak reggelizni. Ugyancsak eltanulhatnánk tőlük a nagylelkű adományozást. Sokan ezt sem gondolnák, hogy a kapitalizmus hatalmas fellegvárában fontos ez számukra, de a tapasztalataim azt mutatták, hogy mégis. Sokan támogatnak keresztény alapítványokat, gyülekezeteket is.

Persze, hiányoztak közben végig az otthoniak, a családom és a barátnőm is. A távkapcsolatot mindenkinek tudom ajánlani: ez az állapot egy lakmuszpapír, egy mérce, hogyha ezt kibírja a kapcsolat, akkor szinte bármit ki fog bírni, nekünk még mélyült is a kapcsolatunk. Amikor Zsuzsi kijött hozzám két hétre, megkértem a kezét a Central Parkban, ez volt az egész amerikai kintlétem fénypontja!

Interjú Szilágyi Anna
hirdetés