Hogyan lehet meggyógyulni a perfekcionizmusból és az embereknek való megfelelési kényszerből? Milyen nehézségeket okozhatnak ezek az életünkben? Egyáltalán, honnan ered bennünk a tökéletességre való törekvés? Ezekről a kérdésekről beszélgetett az ÚTON podcast legújabb adásában Fekete Ági és Szilágyi Anna, akinek a saját példája mutatja, hogy lehetséges szabaddá és önazonossá válni, és megtanulni, hogy teljesítmények nélkül is szerethetők vagyunk.
Milyen nehézségeket okozhat a perfekcionizmus az életünkben? Bár gyakran pozitív tulajdonságként hivatkoznak rá, a teljesítménykényszer nem egyenlő a precizitással. „A precizitás azt jelenti, hogy valaki igényes a munkájára, figyel a részletekre, betartja, amit ígért. A perfekcionizmus viszont sokkal inkább egy negatív szó, a tökéletességre való törekvés. Ha belegondolunk, már ott elbukik a történet, hogy emberként sosem leszünk tökéletesek. Sok idő volt, míg rájöttem, hogy a maximalizmusom folyamatos csalódásokhoz vezet, hogy sosem fogom tudni megugorni az elégedettség szintjét. Egyedül Isten az, aki tökéletes” – fejtette ki Anna a beszélgetés elején a perfekcionizmus fogalmát.
Őszintén beszélt arról is, milyen problémákat okozott az életében a tökéletességre való törekvés. „Borzasztó tanulós voltam, már gimiben is volt, hogy éjszaka fennmaradtam, hogy tanuljak. Nem egyszer előfordult, hogy másnap elmaradt a témazáró, és ettől nagyon frusztrált lettem, felidegesített a helyzet. Bár még csak tizenéves voltam, éreztem, hogy ez így nem biztos, hogy oké, nem kéne, hogy ennyire ideges legyek ettől a helyzettől. Hamar beláttam, hogy
az értékességemet a teljesítményemmel kötöttem össze.”
Nemcsak a tanulásban, a közösségi életben is nehézségeket okozott Annának a maximalizmusa. „Sok közösségben szorongtam, folyamatos összehasonlítgatás ment bennem, hogy én kevesebbet érek, nem vagyok elég okos, nem mondok elég jókat… emiatt több közegben nagyon visszahúzódtam, mert azt éreztem, hogy egyszerűen kevés vagyok, nem ugrottam meg a mércét a saját szememben, hogy egy dominánsabb szerepet vállaljak.
A bennem lévő erős szűrő akadályozta, hogy szabadon tudjak kommunikálni, magamat cenzúráztam sok esetben.”
Anna úgy látja, ez a hozzáállása a párkeresésre is negatívan hatott. „Ha nem tekinted magadat elégnek, elég szépnek, elég okosnak, elég vonzónak, akkor az sugározni fog rólad. Sokáig távol tartottam magamtól a fiúkat, nem engedtem meg azt, hogy meglássanak olyannak, amilyen vagyok. Egy metafora jut eszembe a maximalizmusról; olyan, mintha futnál egy cél felé, de egyszerűen nem tudsz oda közeledni, nem éred el, mintha mindig ugyanolyan távol lenne.”
„Eljutottam a kiégés előszobájáig, a kezdődő depresszióig” – meséli. „Alapvetően egy lelkes embernek tartom magamat, akinek felcsillan a szeme, ha izgalmas a téma, szeretem belevetni magam a dolgokba, de idővel úgy éreztem, hogy ez az oldalam eltűnt. Ijesztő volt ezt megtapasztalni, arra is gondoltam, hogy akkor ez a tulajdonságom egyszerűen kikopott belőlem, vagy a felnőtté válás része, hogy kevésbé vagyok lelkes. Később rájöttem, hogy nem kell ennek így lennie, attól, hogy felnőtté válok, ugyanúgy lehetek motivált és kíváncsi.” Anna megosztotta azt is, hogy mint élete egyéb más területein, az istenkapcsolatában is megjelent a maximalizmus.
„Istennel kapcsolatban is volt egy kép a fejemben, hogy Neki elváráslistái vannak velem szemben: olvasd a Bibliát, járj templomba, legyél mindig kedves az emberekkel, bocsáss meg.
Persze ezek jó dolgok, de nem az a gondolat élt bennem, hogy ezeket az erényeket a Szentlélek formálja ki bennem, hanem inkább, mint szabályrendszerre tekintettem. Ez megnehezítette az Istenhez való kapcsolódásomat, hiszen inkább bíróként, főnökként tekintettem rá, semmint szerető mennyei édesapaként, amilyennek egyébként az Újszövetségben megismerjük Őt Jézuson keresztül. Még az imáimban is össze akartam magamat szedni, figyelni arra, hogy hogy fogalmazok. Igehirdetések hallgatása és maga a Biblia olvasása ébresztett rá arra nagyon lassan, hogy Isten nem ilyen, nem úgy viszonyul hozzánk, hogy megfeleltél-e ma, vagy sem.”
A legfontosabb kérdés, ha mi is ezzel a nehézséggel küzdünk, hogy hogyan tudunk meggyógyulni és szabaddá válni? „Engem leginkább a kapcsolatok formáltak és segítettek” – mondja Anna. „Anyukám végig mellettem volt ebben a folyamatban, aki nagyon tudatosan figyelt arra, hogy az önértékelésemet helyrerázza, ezért sokat dicsért azért, aki vagyok, nem csak azért, amit teljesítek. Ez nagyon gyógyító hatással volt rám, illetve próbálta átadni azt, hogy oké az, ha nem vagy rendben éppen. Lehetnek az embernek olyan időszakai, akár több hónap, akár egy év, amikor maga alatt van. Meg kellett azt is tanulnom, hogy kiket engedek közel magamhoz, mert korábban olyan barátaim is voltak, akiket “meg akartam menteni”, akik nagyon leszívták az energiáimat, miközben egy barátságnak a kölcsönösségről kéne szólnia. Azok, akik pedig mellettem maradtak, tényleg sokat segítettek abban, hogy tükröt tartsanak, hogy megmutassák, milyen vagyok valójában. Vannak már kutatások is arra vonatkozóan, hogy összességében azoknak az embereknek vagyunk az átlaga, akik legközelebb állnak hozzánk; ez azt jelenti, hogy átvesszük egymás szóhasználatát, viselkedését, tehát nagyon nem mindegy, kikkel veszed körül magad.”
Annát párkapcsolata is segítette a szabaddá válásban. “A párom szintén nagy hatással volt rám a gyógyulási folyamatban. A higgadt, nyugodt természetének köszönhetően nem feszül be egy-egy problémától, hanem keresi a megoldást. Ez kihat rám is; már nem úgy tekintek egy akadályra, hogy vége van a világnak, hanem a megoldási lehetőségeken kezdek el gondolkodni. A leggyógyítóbb pedig az Istennel való közösség volt az imádság, az Ige olvasása által. Fontos megemlítenem, hogy
nem kell hirtelen és nagy változásokat várni Istentől a lelki dolgokban, mert ezek általában nagyon finoman és lassan történnek, Isten gyengéden formál minket,
és megszokta azt várni, hogy eljussunk arra pontra, hogy egyedül nem bírjuk már. Emellett jártam pszichológushoz is, a vele való munka is sokat segített.”
A podcastadásban gyakorlati tanácsok is elhangzottak arra vonatkozóan, hogy hogyan érjük el azt, hogy elsősorban ne az emberek véleménye, hanem Isten határozzon meg minket, hangsúlyozva, hogy „nincs olyan, hogy száz százalékosan kész vagyok, hogy engem mától nem érdekel, ki mit gondol. Emberi létünkből fakadóan közösségi lények vagyunk, ezért hat ránk, hogy ki mit gondol. Inkább az arányok a lényegesek. Nálam korábban az emberek véleménye megelőzte azt, hogy Isten mit gondol rólam, rossz sorrend élt bennem.
Nagyon bénító hatású, ha nem Istent féljük, hanem az embereket, de ebből van gyógyulás.
Azt kell meglátnunk, hogy nincs olyan, hogy valaki teljesen magabiztos, teljesen önbizalommal teli, tökéletesen kontrollban lévő ember. Nincs ilyen. Nekem segített, hogy megláttam, hogy valójában mindenki küzd, mindenki keresi az utat és a jó arányokat. Így tekintek most már másokra is, hogy nem kell neki nagyon megfelelnem, mert ugyanolyan esendő, mint én.” Ha érdekel a podcastadás, hallgasd meg Youtube-on vagy Spotify-on!
hirdetés
