Amennyire sikeres, olyannyira közvetlen ember Semsei Rudolf – mondhatnánk úgy is, hogy nagyon. A Budapest Party Service Kft., a VakVarjú étteremcsalád és a Dobay Cukrászda tulajdonosa, de ami ennél fontosabb a számára, hogy négygyermekes családapa, aki 22 éve él boldog házasságban. Üzletemberként érti és tudja, hogy mi kell ahhoz, hogy egy vállalkozás sikeres legyen, de vajon átültethető-e az üzleti világ az Egyház gondolkodásába? Beszélgetés a népszámlálásról, kommunikációról, a keresztény vezető erényeiről, Gary Chapmanről, a gyermekek hitbeli neveléséről – és egy szóról, amely nagyon foglalkoztatja őt: a háláról.
Nemrégiben derültek ki a 2022-es népszámlálás statisztikái, amelyekből kiderült, hogy 20 év alatt gyakorlatilag megfeleződött a római katolikusok száma Magyarországon, az elmúlt tíz évben egymillióval csökkent a számuk. Hívő cégvezetőként hogyan fogadtad az adatokat?
Nem volt szívderítő látni a számokat. Cégvezetőként rögtön bevillant, hogy hasonló helyzetben a saját vállalkozásomnál rögtön megvizsgálnám, hogy mi okozhatta ezt a csökkenést. Miben hibáztunk mi, és mi az, ami nem rajtunk múlott? A katolikus egyháznak lehetősége lenne jobban kommunikálni. Például a sikertörténetként emlegetett Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson lehettünk volna többen, főleg a külföldiek. Rendezvényszervezőként főként a kommunikációt kezeltem volna másképp.
Mi katolikusok valamiért cikinek érezzük, hogy a mai világban kommunikálnunk kell, pedig ez létfontosságú!
Úgy gondoljuk, hogy az emberek úgyis meghallják majd az örömhírt, meg valahogy úgyis eljutnak hozzájuk a fontos információk, utána meg csodálkozunk a számokon. Pedig az embereket – és különösen a fiatalokat – ma már teljesen máshogy kell megszólítani. Ez persze nem csak a katolikus egyház problémája, sok régi testület és szervezet küzd azzal, hogy a kornak megfelelő módon kommunikáljon saját magáról és az értékeiről.
A rendezvényszervezői és cégvezetői tapasztalatodra nem is számított még idáig az Egyház?
A plébániánk mindennapjaiban aktívan részt veszek, képviselőtestületi tag vagyok, áldoztatok, jegyesfelkészítésben is részt veszünk feleségemmel, nyári táborokat és egyéb rendezvényeket szervezek. De emellett szívesen elmondanám, hogy mit csinálnék másképp, és a másik félben is megvan a jószándék és a fogadókészség, de egy vállalkozáshoz képest az Egyház teljesen másképpen épül fel szervezetileg. Ha változtatni szeretne a kommunikációján, azt bizony az alapoktól kellene kezdenie. Egy olyan zsibongó világban élünk, ahol az emberek többségének nagyon sűrű a naptára, rengeteg programja van, éppen ezért az Egyháznak sokkal direktebben kell kommunikálnia a programjairól, eseményeiről, hogy meghallják az üzeneteinket. Hogy a NEK applikációja nem lett eléggé felhasználóbarát és az eseményre történő regisztráció is elég bonyolultra sikeredett, az mindenképpen elgondolkodtató. Egy ilyen eseményt vonzóvá kell tudni varázsolni az emberek számára gördülékeny és egyszerű csatlakozási lehetőséggel, pontos információkkal. Annyi konkurens esemény és program van, hogy ha nem tudunk tökéletesen és egyértelműen kommunikálni, akkor nem hall meg minket a világ. Sokan mondhatják, hogy az Egyháznak nem kell a világ fejével gondolkoznia és az evangelizáció nem így működik, ám akkor a fiatalokat nem tudjuk elérni.
Valóban régi és talán kibeszéletlen dilemma ez: kell-e világi szemmel gondolkodnia az Egyháznak a kommunikációjában? Mondhatja azt is, hogy nem PR-termék a krisztusi tanítás.
Az evangelizációnak megkerülhetetlen része a hirdetés. Megelégedhetünk a saját hirdetési felületeinkkel, hogy így is elérjük a meglévő híveket, de ha valóban újakat szeretnénk megszólítani, akkor ennél több kell. Sőt, a régieket is meg kell tudnunk tartani: vajon miért lettünk ennyivel kevesebben? Nézzük a koronavírus-járványt: meggyőződésem, hogy a plébániák egy része nem túl jól reagált, pedig hatalmas lehetőség volt arra, hogy azok az emberek is találkozzanak az Eucharisztiával és a liturgiával, akiket addig esélytelen volt elérni. Hála Istennek voltak olyan papok, akik kivitték az utcára az Eucharisztiát és fel is figyeltek rá az emberek: lehet, hogy sokan nem értették, mi történik, vagy valaki máshogy gondolkodott, de legalább beszéltek róla. Minden ilyen krízisben ott rejlik a lehetőség, hogy elvigyük az örömhírt, de ha csak a templomban lévőkre koncentrálunk, akkor abból sajnos folyamatos sorvadás lesz.
Fotó: Katona Flóra
Azért is kezdtem ezzel a témával a beszélgetést, mert a gyakorló hitét magától értetődő természetességgel felvállaló sikeres cégvezetők nagyon szűk rétegéhez tartozol. Hogyan fogadja ez a „buborékon kívüli” világ a te értékrendszeredet, hitedet?
A munkatársaim közül mindenki tudja, hogy hívő vagyok. Örök dilemma, hogy mennyire szabad a cégen belül evangelizálni. Ha az Amerikai Egyesült Államokban lennék, akkor akár minden reggel közös imával kezdhetnénk a napot, ott ez teljesen természetes. Itt viszont ezen nagyon meglepődnének a kollégáim… Amikor beszélgetek más üzletemberekkel, akkor viszonylag hamar rátérek, hogy a hit fontos a számomra, nagyon sok esetben kiderül, hogy a másiknak is – csak ő nem beszél róla mindenki előtt. Sok hívő üzletembert ismertem meg, ami számomra is megerősítő.
Egyáltalán mitől lesz keresztény egy vezető? A mindennapi életében hogyan mutatkozik meg, hogy hívő?
Egy vezető szolgálatkészségén mindenképpen megmutatkozik. Éppen ma reggel tartottam egy képzést a munkatársaimnak, ahol hangsúlyoztam, hogy ha bármilyen családi vagy céges problémájuk, nehézségük van, akkor forduljanak hozzám bizalommal. De ez a szolgálatkészség a vállalkozáson belül is nagyon fontos, minden évben van egy központi gondolata a cégünknek, az idei évben ez a hála.
A hálába nemcsak a köszönet tartozik bele, hanem a viszonzás is, nem csak aziránt, akinek hálásak lehetünk, hanem a világ felé is ki kell ezt mutatni. Egy papbarátom mondta, hogy a hálás ember az igazán boldog ember, ez a boldogságnak az alapja. Rengeteg mindenért hálásak lehetünk Istennek, a családunknak, a barátainknak, hogy mást ne mondjak, igazán hálásak lehetünk azért, hogy egy olyan országban élünk, ahol nincsen háború. Túl sokat elégedetlenkedünk és keveset adunk hálát a mindennapjainkért. Néhány napja beszélgettem egy barátommal, kérdeztem, hogyan telt a nyara: „Borzalmasan” – felelte. „Lementünk a Balatonra és a feleségem a harmadik nap beteg lett, ezért visszajöttünk Budapestre”. Azon gondolkodtam magamban, hogy egy ötnapos betegeskedés miatt valaki az egész nyárra azt mondja, hogy borzalmas?
Ebben mi magyarok különösen gyengék vagyunk, fontos lenne megtanulnunk a pozitív szemléletet és a hálát.
Mikor voltál utoljára hálás?
Múlt héten a SUHANJ! Alapítványt támogatva egy maratont futottam Berlinben negyvennyolcezer társammal, miközben egymillióan szurkoltak nekünk az utcákon. Volt egy pillanat, amikor nem a fáradtságtól, hanem az örömtől torzult el az arcom, könnybe lábadt szemmel futottam, mert olyan hálás voltam, hogy ebben részem lehet. Önmagában az is kevés embernek adatik meg, hogy lefussa a maratont, de amikor a barátaimmal tehetem ezt meg a világ egyik leghíresebb maratonján – miközben a feleségem is elkísér –, az lenyűgöző. Nem könnyű mindig hálásnak lenni, a már említett tréningen éppen erről a témáról Gary Chapmantől idéztem….
Nagyon szereted Gary Chapmant!
Nagyon! Az övé az egész üzleti kultúra egyik legalapvetőbb gondolata: megtanulni a másik a szeretetnyelvét és a lehető leginkább azonosulni vele. Az egész szolgáltatóipar ezen alapszik: állandóan változásban vagyunk, nem szabad megelégednünk, nekünk is meg kell újulnunk. Pontosan, mint a házasságban. Nemrég olvastam egy statisztikát egy olyan kutatásról, ahol száz kérdést tettek fel a házaspároknak arról, mennyire ismerik a másikat. Az ifjú párok 42 százalékban ismerik a párjukat, a 10 éve házasságban élőknél ez a szám már csak 36 százalék. Pont fordítva gondolnánk, hogy minél tovább vagyunk együtt a párunkkal, annál jobban ismerjük, de nem: minél hosszabb ideje vagyunk házasok, annál jobban el vagyunk kényelmesedve és annál kevesebb energiát teszünk bele. Gary Chapman pont erre „kényszerít”, hogy állandóan figyeljem a változást és időben tudjak reagálni rá. Az üzleti élet is erről szól, folyamatosan követni kell a változásokat és új megoldásokat kell keresni.
Ebből az Egyház is elsajátíthat valamit?
Szerintem az Egyháznak is ehhez hasonlóan kellene működnie. Eszter, a feleségem beleszületett egy katolikus családba, ő szokta mondani, hogy mennyire irigyli a felnőttkorban megtért embereket, mert teljesen más lesz a kapcsolatuk Krisztussal. Felnőttként, racionális alapon alakul ki az a kapcsolódás és végtelen szeretet, amelyet kevésbé tudnak átélni, akik már így nőttek fel. Habár én keresztény családból jöttem, engem az utcáról karolt fel egy pap, amikor utcakölyökként pingpongoztunk a Fehérvári úti töltés mellett. Ő kicsit máshogyan vezetett be az Egyház életébe, mint amit a szüleimtől kaptam. Tibá, ahogy mindenki ismerte, konzervatív bencés szerzetes volt, rettegtem, amikor gyónni mentem hozzá. (Nevet) De emellett egy hatalmas szívű, fantasztikus ember volt, nagyon jó volt megélni, ahogy a segítségével kamaszként és felnőttként elmélyíthettem a hitemet.
Fotó: Katona Flóra
Aki az „anyatejjel” szívta magába a hitet, annak is meg kell küzdenie legkésőbb kamaszként a saját maga hitéért. Ezt érintett édesapaként magad is tapasztalod, nem?
Szerintem bizonyos szempontból mi magunk is gátak vagyunk a hit megtalálásában, pontosan azért, mert nem értjük meg, hogy a kamasznak más hitélményre van szüksége, mint nekünk, felnőtteknek. Ugyanazon elvárásokat nyomjuk rájuk, terheljük őket, és így nem engedjük, hogy az önmaguk döntése kialakulhasson. Pedig az igazi hit saját döntésből fakad. Persze ebben sokat segít, ha hasonló értékrendű emberekkel vannak körülvéve, az egyházi gimnáziumoknak és intézményeknek ez kétségtelenül nagy kincse. Nyilván ott is ugyanúgy megjelennek azok a dolgok, mint a világi iskolákban: ne legyen kétségünk afelől, hogy az egyházi iskolákban is felbukkan az alkohol, vagy néha a drog, és a hétvégék is keményen tudnak alakulni. Mindemellett viszont látom, ahogy a nagy buktatók mellett együtt tudnak elköteleződni a hit mellett, és ebben egymás segítségére tudnak lenni: Marci fiam most kezdte az egyetemet, a kollégiumi szobatársa egy mélyen vallásos srác, teljesen egyértelműen látszik ez milyen hatással van rá, most vasárnap például egy latin nyelvű szentmisére ment el.
Érdekes kettőség ez, mert valóban kontraproduktív lehet ráerőltetni a hitet a gyermekre, de közben nyilván aggódik a szülő, mert tudja, hogy milyen kincsek fakadnak a hitből. Ezt a szűk mezsgyét kell megtalálni, hogy nem erőltetni, hanem vezetni őt azáltal, hogy olyan közegben van, ahol rátalálhat a hitre?
Be kell vallanunk, hogy nem vagyunk átlagos helyzetben. Nem mindenki él a XI. kerületben, és kevesen engedhetik meg maguknak, hogy a gyermekük számára minden feltételt biztosítsanak, vagy például, hogy a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium tanulója lehessen. Ez nem természetes, és nem tagadom, nekünk ezért könnyebb lehet, mint másoknak. Ha valaki nehezebb körülmények között nőtt fel, az sokkal keményebb helyzetben van. Viszont ezáltal a felelősségünk is kétségtelenül nagyobb, hiszen olyan közegben nőhet fel a gyermek, ami sokak számára elérhetetlen. Ezért tisztelem azokat, akik egy hátrányosabb helyzetű településen nőnek fel, mégis meg tudják őrizni az otthonról hozott értékeiket és megtalálják a hitük megerősödéséhez vezető kapaszkodókat.
Ha már hátrányos helyzet: mennyire feszít téged, hogy a vállalkozásod jelentős részét csak egy viszonylag szűk kör élvezheti? Manapság elmenni étterembe nem magától értetődő, pláne egy olyan minőségű helyre, mint amilyen a VakVarjú.
A mi feladatunk, hogy a fogyatkozó piacon minél inkább életben tudjunk maradni. Sokkal jobb ma a helyzet, mint három éve, amikor a koronavírus miatt törvény kötelezett bennünket a bezárásra. Ekkor egy olyan helyzetben voltunk, amiben még az Egyház sem volt korábban: a világtörténelemben nem fordult elő még olyan, hogy az emberek azért nem mehettek el vasárnap a templomokba, mert azokat zárva tartották. Ma legalább nyitva lehetünk, de valóban figyelemmel kell lennünk arra, hogy az embereknek kevesebb a pénzük és a válságnak már érezhetők a jelei. Az étkezésnél elmarad egy-egy fogás, a vendégek jobban megnézik, mire költik a pénzüket. Sajnos vannak olyan éttermek, amelyek bezárásra kényszerültek vagy hamarosan be kell zárniuk, nekünk hála Istennek van egy stabil vendégkörünk. Ezért is fontos, hogy a szolgáltatás színvonala tökéletes legyen, mert az emberek ritkábban jutnak el az éttermekbe.
Ne azt érezzék a vendégek, hogy futószalagszerűen kiszolgáljuk őket, hanem hogy valódi ünnep legyen a számukra, amikor eljönnek hozzánk.
Ez a vendég számára fontosabb is, mint maga az étel? Hogy megbecsülve érezze magát?
Az emberek azért mennek étterembe, hogy egy adott társasággal megünnepeljenek valamit. Nyilván nagyon fontos, hogy az étel kifogástalan legyen, de az ünnepi jelleg legalább ennyire az. Ezért van élő zongorajáték esténként a VakVarjúban, mert ezzel is érzékeltetjük, hogy ez egy kiemelt pillanat a vendég számára. Vagy ezért kell, hogy valaki a gyermekekkel foglalkozzon egy játszósarokban, hogy addig a felnőtt a házastárssal kettesben lehessen és jót beszélgethessen, nyugodt körülmények között. Teljesen egyetértek az előző kérdésben felvetett gondolatoddal, manapság szerintem luxusdolog étterembe menni. Éppen ezért nem élhetünk vissza ezzel a helyzettel. Szeretném, hogy az étterembe járás ne egy rutinprogram legyen, ahol közben ugyanúgy pötyögünk a telefonunkon, hanem egy megélt és átélt pillanat, ahol figyelünk a másikra. Például ezért is szerveztük meg már ötödik alkalommal a Mobil Off Élmény On egyhetes programját, amelyben, ha a család apraja-nagyja vállalja, hogy kikapcsolva belerakják a telefonjaikat egy fadobozba, és az étkezés alatt nem használják, akkor a gyerekek ingyen ehetnek.
Erre a vendégkör is nyitott? Például ha az öltözéket vesszük, akkor visszaigazolva látszik, hogy ez számukra is ünnep? Vagy az éttermekben is megfigyelhető az a tendencia, ami a színházakban és a kultúra világában, hogy az öltözékkel egyre kevésbé fejezik ki az esemény jelentőségét?
Egy barátommal éppen erről a kérdésről beszélgettünk, ő korábban egy olyan nagy banknál dolgozott, amelynek a vezetője tíz évvel ezelőtt még gond nélkül hazaküldte azokat a férfiakat, akiken nem volt nyakkendő. Ma az üzleti világban már nem elvárás, hogy nyakkendőt viselj, az alkalmi cipőnek ma már a fehér sportcipő számít, én is abban vagyok. Ezen lehet persze bosszankodni, de szerintem a sportos és lezser eleganciával is lehet ünnepi jelleget megjeleníteni. Az éttermeinkben sem várjuk el, hogy nyakkendőben jöjjenek a férfiak, de én személy szerint hiszek abban, hogy vannak olyan alkalmak, amelyekre illik elegánsan felöltözni. Nem szerencsés, ha valaki az alvópólójában megy el az étterembe, meg kell annak adni a módját. A családdal sem alsógatyában ül le az ember vacsorázni.
Fotó: Katona Flóra
Amikor elmegy a tulajdonodban lévő éttermek valamelyikébe enni az ember, akkor sejtheti-e, hogy keresztény üzletember a hely vezetője? Nyilván nem lóg a zongora felett Szent II. János Pál portréja – bár ez sem lenne rossz ötlet. Egyáltalán szükséges-e számodra, hogy ez érzékeltetve legyen?
Biztos bele tudnék magyarázni dolgokat, de őszintén megvallva nem is lehet máshogy éttermet vezetni, mint ezzel az értékrenddel. Tisztességes üzleti magatartásra, korrektségre, és a kollégákkal való törődésre törekszünk. Nyilván ezek az értékek egyeznek egy keresztény ember gondolataival, de üzleti fejjel gondolkodva is evidens ez: szerethető munkahelyet hoztunk létre, amire rá is vagyunk kényszerítve, mert alig lehet munkaerőt találni a piacon. Mondhatnám keresztényi viselkedésnek, hogy a vendégeket nem verjük át, de ez is teljesen magától értetődő, mert akkor többet nem jönnének vissza. A Dobay Cukrászdánál egyébként volt az üzletnek szentelése, már a többi üzletnél is gondolkodtam ezen, én vagyok a ludas, hogy valamelyik papbarátomnak még nem szóltam.
Nem hiszem, hogy az ajtófélfán lévő kis jelzés bárkit is zavarna, nekem és hívő vendégeinknek pedig jóleső érzés lesz ránézni.
Igen aktív vagy, a vállalkozásod mellett az egyházi életben is szolgálsz, a Szent Imre Plébániánál, miközben egy olyan egyesület elnöke is vagy, amelyik egy katolikus szellemiségű óvodát vezet. Miért fontos számodra, hogy ennyire aktív legyél?
Nem tudom pontosan megfogalmazni, sokat gondolkozom ezen, lehet, hogy már valamit el kellene engednem. (Nevet) Szerintem édesanyámtól örököltem ezt a hozzáállást, menni kell, csinálni, szolgálni, ráadásul nyilvánvalóan érzelmileg is erősen kötődöm mind a plébániához, mind az óvodához. Azt gyanítom, ha nem lennék ilyen típusú ember, akkor a cégeim sem lennének ilyen sikeresek. Jó érzés, hogy értéket tudok létrehozni, ez biztos valahol doppingként is hat rám.
A szolgálat és az üzlet hogyan hat egymásra az életedben? Van olyan, amit a plébániai szolgálatból merítesz és az üzletben hasznosítod?
A plébániai életben a közösség az, ami nekem rengeteget ad. Ha valamire nagyobb szükség lenne, akkor az pont az, hogy az üzleti gondolkodást a plébániai és egyházi életbe és gondolkodásba is át kellene vinni. Mi magyarok valahogy olyanok vagyunk, hogy ha egy meghirdetett programra nincs elég jelentkező, akkor fel vagyunk háborodva. De az üzletben ez pont fordítva van, először kell a célcsoportot vizsgálni, és hívószót találni, ha pedig nem megy, akkor saját magunknál megvizsgálni az okokat.
Hamarosan 50 éves leszel, milyen terveid vannak? Régi álmodról, hogy szállodaigazgató legyél, már lemondtál – ha minden igaz…
Idén még két cukrászdát nyitunk, valamint a budai VakVarjú éttermünket teljesen újraépítjük. De van egy ennél is nagyobb projektünk, egy ötezer négyzetméteres termelői központot hozunk létre Pesterzsébeten. Sokan talán nem tudják, de az egyik fő tevékenységünk a rendezvényvendéglátás. Ehhez épül a logisztikai központ, és mellette lesznek kialakítva a termelői központok, ahol a hideg- és melegkonyhai termékeket, illetve a cukrászati és pékárukat előállítjuk majd elő. Ugyanitt egy oktatóközpontot is létrehozunk, mert nagyon fontosnak érzem a kollégáink továbbképzését. Hetven tanuló dolgozik nálunk, ez nekik is kiváló helyszín és lehetőség lesz a fejlődésre. Nem a profitot szeretnénk elsősorban ezzel növelni, hanem a szolgáltatás színvonalát kívánjuk emelni. Fontos, hogy stabil alapokon nyugodjon a cég, és ne az én személyemen múljon a jövő. Ne az legyen, hogy Semsei Rudolf nincs, és akkor ennyi volt. Mostanság foglalkoztat a kiszállási pont kérdése, mikor lesz, amikor nyugodt szívvel abbahagyhatom, mert nem az irodából szeretnék a temetőbe menni.
Sokan szenvednek attól, hogy képtelenek elengedni a vállalkozásukat, neked is tulajdonképpen az „ötödik gyermeked” a Budapest Party Service, a Vakvarjú, vagy még számtalan egységetek…
Igen, és az ember a gyermekeit is hagyja kirepülni egy idő után. Van az a pillanat, amikor már el kell engedned. Eszterrel sokat szoktunk azon vitatkozni, hogy én egyik gyermekemért sem megyek el éjszaka, hogy hazahozzam. Ha elmennek bulizni, akkor haza kell tudniuk jönni. Szerintem a saját cégemnél is nagyszerű érzés lesz, hogy nélkülem is tud működni. Ezen dolgozom most, a szervezetfejlesztésen, új munkaköröket hozok létre, így hosszú távon is biztosítva lesz a cég jövője. Több mint négyszázan dolgozunk a cégcsoportunkban. A jó vezető ismérve, hogy meg tud bízni a kollégáiban, hagyja őket is dönteni és nem akar állandóan kotnyeleskedni, mert utóbbi esetben szétszórja a tudását, az idejét és az energiáját.
Azt jól érzékelem, hogy üzleti értelemben a stagnálásban nem hiszel?
Valóban így van, de én azért meg tudom engedni magunknak a stagnálást, mert ez a saját tulajdonú cégem. Például nem kell mindig a fókuszban tartani a profitmaximalizálást: a budai VakVarjúnak 20 éves bérleti szerződése van, ehhez képest 800 millió forintot invesztálunk bele – ez közgazdasági szempontból nem teljesen racionális döntés. Viszont nekem nagyon fontos Újbuda, ott nőttem fel, közel áll hozzám a kerület, nem beszélve arról, hogy az első VakVarjú étteremről van szó. Ez egy érzelmi döntés, de – hála Istennek – olyan helyzetben vagyunk, hogy megtehetjük. Nagy áldás, hogy nem kell egy külföldi multinak vagy vezetőnek elszámolnom azzal, milyen döntéseket hozunk. Gyakran vannak olyan megbeszéléseink, amikor a legszűkebb körben kollégáim lebeszélnének valamiről, de én azt mondom, hogy csináljuk meg, mert nekem ez fontos.
Ha már a hittel indítottuk: mivel lettél azáltal több, hogy mindazt, amit csinálsz, keresztényként csinálod?
A hit tartást ad az ember életében, és egy nagyon jó értékrendet. Ezt a tartást a gyónás szentségében is megtalálom, mert tudatosul, hogy a tetteimmel el kell számolnom. Istennel kétségtelenül néha könnyebb lenne direkben elszámolni, mint egy pappal, de talán ez ad egy kis földi kihívást. Rengeteget kaptam attól a közösségtől, melyet a hitemnek köszönhetően ismerhettem meg, azoktól a barátaimtól, akik szintén ezeket az értékeket hiszik és vallják. Öröm látni, hogy ez egy generációkon átívelő folyamat, mert a gyermekeim már az ő gyermekeiknek lettek a barátaik – és ez biztonságot ad. Mint ahogy az is, hogy tudom, életem nagy döntéseinél és fordulópontjainál ott van mellettem Isten, aki segít. Mindig ott van mellettem és mindig a tenyerén hordoz. Nehéz elfogadni, hogy nem mindig az történik, amit szeretnénk, de mindennek megvan az oka. Persze néha meg kell kérdezni a Jóistent, hogy miért történt az adott dolog, de aztán nyugalmat érez az ember.
Ötvenévesen akaratlanul is itt vagyok egy életközepi válságban, de el kell fogadnom, hogy ez az élet, habár nagyon fontos része az életünknek, ahhoz képest mégiscsak egy rövid pillanat.
Az nyugalmat ad, hogy ha nem is minden úgy történik, ahogy szeretném, bízom abban, hogy a Földön képviselt értékekkel a Jóisten mellett lehetek az örök életben. Mondjuk én mindig felteszem a kérdést, hogy oké, de hol lesz majd a feleségem? Mert nélküle el sem tudom képzelni magamat sehol. De az is lehet, hogy én leszek a vendéglős majd a mennyországban, ez így eléggé jól hangzik!
Martí Zoltán
hirdetés
