Egy elhivatott, az emberi lét nehézségeit jól ismerő, alázatos és Istenben erősen bízó házaspárt ismerhettem meg Sándor Balázs és Gabriella személyében. 26 éve házasok, a teológián ismerkedtek meg, de kalandos volt az útjuk, mert Balázs először rakétamérnöknek készült Oroszországban. Aztán a történelem és Isten úgy rendezte, hogy mégis találkozzanak. A férj évekig börtönlelkészként szolgált a Kozma utcában, a feleség hittantanár – a diákok élettörténete sokszor ugyanúgy elkeserítő. Csak Istennel lehet bírni – mondják. Jelenleg Kisorosziban szolgálnak és vágyuk, hogy minél többeket bevonjanak Isten szeretetébe.
26 éve vagytok házasok. De vissza a kezdetekhez: hogyan ismertétek meg egymást, hol találkoztatok?
Sándor Balázs: A teológián találkoztunk, én ötödéves voltam, Gabi pedig másodéves. Egy emlékkötetet akartunk kiadni, amelyhez el kellett látogatni az egyik nyugdíjas professzorhoz. Lehetett tudni róla, hogy a fiúkat nem becsüli sokra, csak a lányokat, így elhívtam magammal Gabit. (nevetnek) A professzor rögtön össze is boronált minket, pedig akkor még alig ismertük egymást. Sokat beszélgettünk, és végül elindult valami. (A nyitóképen bal oldalon Sándor Gabriella és mellette férje, Sándor Balázs református lelkész – a szerk.)
Mennyire voltatok biztosak abban, hogy ebből házasság lesz? Már csak azért is érdekel a kérdés, mert ma a fiatal felnőttek közül sokan küzdenek azzal, hogy nem akarnak elköteleződni, mégis stabil párkapcsolatra vágynak.
Sándor Gabriella: Régen ez nem volt ilyen bonyolult. Bár akkor is volt olyan, hogy egy fiú odament egy lányhoz, és azt kérdezte: házassági szándékkal ismerkedhetnénk? – ami valljuk be, egy lánynak elég ijesztő.
hirdetésS.B: Ez nálunk nem így kezdődött, de sosem volt kétség bennünk. Onnantól, hogy együtt voltunk, és láttuk, hogy a kapcsolatunknak van jövője, nem volt kérdés, hogy ebből házasság lesz. Még úgy sem, hogy erről sosem beszélgettünk.
S.G: Én még egyetemre jártam, amikor összeházasodtunk. A gyülekezet segített a szervezésben. Tudták, ki szokott főzni, ki szokott zenélni és hasonlók, és összeraktak nekünk mindent.
Nekem még csütörtökön vizsgám volt, vasárnap pedig már összeházasodtunk. Ez is jó a lelkészségben, hogy körülvesz minket egy közösség, akik mindenben támogatnak.
Az egyik gyereketek is lelkészként szolgál. Mindig is az akart lenni?
S.B: Igen, az első gyerekünk. Kincső már óvodáskorában eldöntötte, hogy lelkész szeretne lenni, és kitartott az elhatározása mellett. A Hold utcai református gyülekezetben, Balog Zoltán püspök úr mellett szolgál. Van egy másik állása is, azt koordinálja, hogy az Erzsébet-táboroknak hogyan valósuljon meg az egyházi programja. Most kapta meg a diplomáját, novemberben szentelik lelkésszé. A másik lányunk kommunikáció szakon fog végezni hamarosan, a nagyfiunk pedig most érettségizett, informatikusnak készül. A másik fiunk is ezen a vonalon mozog. A legkisebb gyerekünk pedig még óvodás.
Hogy kötöttetek ki éppen Kisorosziban, miért ott szolgáltok?
S.B: A kötődésünk Kisoroszihoz régre nyúlik vissza, mert Szigetmonostoron kezdtünk, tehát a Szentendrei-sziget másik végén, még 1997-ben. Ott voltunk nyolc évet és ott is házasodtunk össze. Szerettünk ott lenni, de kevés volt a tér, a levegő. Ahhoz, hogy két embert ellásson, hogy a család megélhessen, tovább kellett lépnünk, így kerültünk Ceglédre. Itt is nyolc évig voltunk, onnan kerültünk fel Budapestre, a pestszentlőrinci Kossuth téri gyülekezetbe, ahol szintén együtt szolgáltunk.
Onnan én a börtönbe kerültem – mármint nem fogolyként, hanem börtönlelkészként. (nevet) Éppen üresedés volt a börtönmissziónál, így lettem a Kozma utcai börtönnek a lelkésze. Én azelőtt soha sem voltam ilyen helyen. Közben a feleségem hitoktatásban helyezkedett el, gyerekeket tanított. Aztán nyugdíjba ment a kisoroszi lelkész, akkor kerestek meg minket, hogy nem akarunk-e ott szolgálni. Elvállaltuk, tavaly november óta ott vagyunk.
S.G: Szép vidék, könnyű megszokni, kedves emberek lakják. Nagyon pici gyülekezet. Az egész településen ezren laknak, ebből százan vannak a választói névjegyzékben, és nagyjából 30-50 fő jár a templomba.
Ti is ott éltek az egész családdal?
S.B: Igen , ma már ott élünk. Először csak én költöztem oda az öt gyerekből eggyel, mert ő átment a szentendrei gimnáziumba.
S.G: Azóta viszont mindannyian Kisorosziba költöztünk.
Milyen volt a váltás az eddigi környezethez képest? Hogy éltétek meg, hogy egy ilyen kis településre költöztetek?
S.G: Ami először eszembe jut, hogy érdekes volt, hogy milyen természetességgel élnek ott a rackajuhok, szürkemarhák, lovak.
B.S.: Könnyű volt megszokni, hogy mennyire nyugodt a hely. A gyülekezet is bejáratott, kedves emberekből áll.
S.G: Itt lassabb az élet, de ezt tudtuk előre. Szigetmonostor is hasonló volt ebből a szempontból.
S.B: Kisorosziban egyébként Illés Lajos, az Illés zenekar alapítója volt a kántor, ezt nem sokan tudják. Azt a pásztort is ismertük, akinek az utódjaiként érkeztünk oda. Ami viszont újdonság volt, hogy itt nem együtt szolgálunk – addig akár Szigetmonostor, akár Cegléd, akár Budapest volt a helyszín, mindig egy helyen szolgáltunk, állandó munkakapcsolatban voltunk. Nem mintha most nem tudnánk egymás munkájáról, de azért mégis más.
Fotó: YouTube
Hogy kell elképzelni, milyen, amikor egy házaspár együtt szolgál? Miben ad könnyebbséget, miben jelent kihívást?
S.G: Volt egy közös „poénunk”: a börtönben is szolgáltunk együtt, mert akik között a férjem szolgált bent, én az ő gyerekeik között a hittanórán. Az egyik iskolában sok olyan gyerek volt, akinek börtönben voltak a szülei. Az egy más világ, mi ilyet előtte még nem láttunk, és igyekeztünk megbeszélni ezeket a tapasztalatokat otthon.
B.S.: Lehet, hogy egy orvos- vagy ügyvédházaspárnál más a helyzet, ha ugyanazon a pályán dolgoznak, de a lelkészi hivatás azért más. A mi munkánk házaspárként eleve egy lelki közösséggel kezdődik, közös Bibliaolvasással, imádsággal – ebbe a gyerekeink is mindig bekapcsolódnak, ahogy a szolgálatba is. Közösen szolgálni azt is jelenti, hogy ahol elakad az egyik, ott segít a másik. Volt, hogy a feleségem elkeseredetten jött haza egy hittanóráról, és mondta, „nem megyek többet ahhoz az osztályhoz, menj te” . Ilyenek voltak, de ahogy a feleségemnek, úgy más munkatársaimnak is azt szoktam mondani, hogy ha úgy érzik, bárhol elakadtak, szóljanak és megbeszéljük.
Ha a házasságotokban volt valami nehézség, az mennyire vetült ki a munkátokra? Úgy is kérdezhetném, mennyire lehet különválasztani a magánéletet a közösségi élettől?
S.G: Eleve a gyülekezetünk nagyon családias, szerintem ez látszik is. Amikor mi összeadunk egy párt, azt szoktuk mondani, a szolgálatunk garanciális – vagyis ha baj van, jöjjenek hozzánk bátran. Volt, hogy visszajött egy pár, hozzánk hasonló életkorúak voltak, akkor még kezdők voltunk. Mondtuk, hogy most nem tudjuk fogadni őket, mert ifitáborba megyünk, de jöjjenek ők is. Előtte ők már szétköltöztek, de a táborban végül mégis egymásra találtak újra. Látták a mi életünket, és végül emiatt is gondolták meg magukat. Azóta is együtt vannak.
A börtönlelkészi szolgálatot hogy kell elképzelni? Azért ez egy keményebb terep lehet, nem biztos, hogy mindenki elvállalná.
S.B: A lelkészek mindig is részei voltak a börtönéletnek, már a világháború előtt is. Mentek a rabokhoz, lelkigondozták őket, elkísérték őket, amikor az ítéletre vártak Ennek bevett gyakorlata van nyugaton is, meg Magyarországon is az volt, legalábbis a kommunizmus előtt. Aztán a rendszerváltás után visszajött ez a gyakorlat, hogy a történelmi felekezeteknek egy-egy képviselője szolgál egy-egy börtönben. Tehát katolikus pap, református vagy evangélikus lelkész alkalmazottként, napi nyolc órában dolgozik ott. Látogatja a rabokat, intézi az egyházi kérdéseket. A börtönbe járnak be különböző missziók, azoknak is segíti a munkáját.
Akkor a te munkádnak az is a része volt, hogy beszélgettél rabokkal?
S.B: Igen, ez volt a nagy része. Ez persze teljesen önkéntes, aki beszélgetni szeretett volna velem, annak le kellett adnia egy kérelmi lapot. Mivel a valláshoz való jog alapjog, így ezt biztosítani kell számukra.
Jellemzően kik kerestek fel? Olyanok, akik már korábban is hívők voltak, vagy olyanok is, akik bent ébredtek rá, hogy szeretnék jobban megismerni Istent?
S.B: Nyilván voltak, akiknek volt gyülekezeti háttere és úgy kerültek börtönbe, ők eleve kerestek. De olyanok is voltak, akik egyszerűen egyedül érezték magukat, és szerettek volna valakitől vigasztaló szót hallani. Volt, aki keresőként jött, az elején azt sem tudta, mi ez.
Beült hozzám, azt mondta, erre van szükségem, és ott tért meg.
Mennyire osztották meg veled azt, hogy miért ülnek börtönben?
S.B: Ez az ismerkedésnél az alapsztori. Nekik ez van, a múltjuk, a sztorijuk, hogy miért csukták le őket. Egy férfi elmondta nekem, hogy lelőtte a feleségét, de kiengedték, hamarabb hazamehetett, de az újabb feleségét is ott találta egy idegen férfival, így azt a nőt is megölte. Ő így, hogy két feleségét is meggyilkolta, már 40 éve be volt zárva, amikor én találkoztam vele. Várta, hogy kiengedjék, de nem fogják, senki nem meri azt mondani, hogy nem fogja újra megtenni. Egy hetvenéves férfiról beszélünk, de úgy viselkedett, mint egy harmincéves, neki ott bent megállt az idő.
Mennyire terheltek meg ezek a történetek lelkileg?
S.B: Szerintem ez nem megterhelőbb, mint a kinti sztorik. Sokszor amik idekint történnek, azok durvábbak, mert nem látszik a vége, hogy meg fog-e oldódni valaha. De egy börtönben, aki tisztában van vele, hogy mondjuk öt év börtönt kapott azért, amit tett, az tudja, mivel számoljon.
Sokan eleve alkalmatlanok erre a pályára. Van, aki ahogy beér és bezáródik mögötte a börtönajtó, bepánikol. Ha bemegyünk egy cellába, ott még kilincs sincs, csak dörömbölni lehet az őröknek, hogy engedjenek ki. Ehhez kell egy lelkialkat, hogy az ember ezt el tudja viselni, fel tudja dolgozni, hogy van olyan fontos, hogy kiengedjék.
Végül miért lett vége ennek a börtönlelkészségnek?
S.B: Esperes úr azt kérte, hogy ne vigyem együtt ezt a börtöni szolgálatot azzal, hogy közben Kisorosziban is szolgálok. A börtönben a parancsnok egyébként bátorított, hogy folytassam. De mivel ehhez dupla kinevezés kell – a börtönparancsnoké és az egyházi vezetőé –, végül nem maradtam.
Visszatérve a hitéletetekre: milyen háttérből jöttök, és hogyan vált az Istennel való kapcsolat személyessé?
S.G: Egyke vagyok, a szüleim orvosként, illetve alkalmazott edzőként dolgoztak. A kommunizmus idején nem igazán lehetett beszélni a kereszténységről, a csellótanárnőm volt a kivétel, aki középiskolás koromban elkezdett nekem mesélni Istenről és arról, hogyan működik az imádság. Utána kerültem csak gyülekezetbe, és 16 évesen megtértem. Nem sokkal később, 18 évesen pedig elkezdtem teológiát tanulni, ez már a rendszerváltás idejére esett.
Milyen mérföldkövekre tudsz visszaemlékezni a hívő életedből? Töretlen volt a hited, vagy voltak azért zökkenők?
S.G: Az jut eszembe, amikor a Zsidókhoz írt levelet olvastam épp, és annál a résznél tartottam, hogy lehet-e kétszer megtérni? És épp akkor megszólalt a harang. Akkor még azt hittem, ez annak a jele Istentől, hogy elrontottam, bűnös vagyok, ennyi. Többször felmerült bennem az a kérdés is, hogy mi van, ha Isten már nem szeret? Végül beláttam, hogy ez nem lehet így.
Mi győzött meg az ellenkezőjéről?
S.G: Maga Isten. Mondjuk amikor sorban sok-sok jót ad egyszerre, akkor rájövök, hogy mégis a tenyerén hordoz.
Balázs, hogy alakult ki, hogy lelkésznek menj?
S.B: Az én történetem kívülálló szemmel egyszerűbbnek tűnik, közben mégis csavaros. Én lelkészgyerek vagyok: apám, anyám, nagyapám is református lelkész volt. Aktívan szolgáltak kis településeken, Abaújban, Zemplénben. Hat fiú és hat lánytestvérem van, tehát tizenhárman vagyunk testvérek. Közülük elég sokan vannak lelkészi pályán, vagy diakónusok, hitoktatók, tehát alig van, aki nem az egyházban dolgozik. Kaptunk egy hiteles képet a hívő életről – én mégis, miután érettségiztem, elmentem katonának. Ez ’89-ben volt, még az év elején – kimentem a Szovjetunióba, és ott tanultam rakétamérnöknek. Azt mondtam, hogy ha ilyen a gyülekezeti élet és ilyen az Isten egyházában is, hogy semmi nem jó, és felülről mindenbe beleszólnak, akkor egyszerűbb, ha elmegyek katonának, ahol megmondják, mit kell csinálni, hiszen parancsuralmi rendszer van. Gyakorlatilag az egy év alatt csak nyelvet tanultunk, illetve matematikát és fizikát oroszul. Majd jött a rendszerváltás és hazahívtak minket.
Fotó: Parókia.hu
Mikor hazajöttem,
egyből azt kérdeztem, mikor lesz a felvételi a teológiára.
Először nem vettek fel, de a családommal fellebbeztünk a püspöknél. Ő azt mondta, hogy jöjjek, mert azon az évfolyamon úgyis összevonják azokat, akik elkezdték a teológiát azokkal, akik visszatértek a katonaságból – így hatvanan voltunk az évfolyamon, most összesen nincsenek ennyien a református teológiát tanulók. Hát így lettem én lelkész.
S.G: Ez óriási csoda volt, hogy összedőlt a Szovjetunió, mert másképp a katonaságból tényleg nem igazán tudott volna szabadulni. Sokan imádkoztak, hogy így legyen, köztük az anyósom is.
Isten vezetését, jelenlétét hogyan élitek meg a mindennapok során? Legyen az akár gyülekezetvezetés, akár hétköznapi élet.
S.G: Hittanórán a gyerekekkel ezt nap mint nap át lehet élni. Nemrég volt, hogy bejött hozzám 6-7 felső tagozatos srác. Az egyikük ki volt kelve magából, azt mondogatta, hogy nincs Isten és nem hajlandó imádkozni. Vagy tíz perc volt, mire megnyugodott, akkor elmesélte, hogy van egy problémája évek óta, amiért imádkozik, mégsem oldódik meg. Azt válaszoltam, az imádság igenis működik, és elmeséltem neki egy személyes tapasztalatomat. Kérdeztem a többi fiútól, hogy van-e hasonló történetük meghallgatott imádságról. Ők lelkesen elkezdték megosztani a hitüket, és hogy ők hogyan imádkoznak.
Beszéltem az igazgatóhelyettessel, és mondta, hogy a fiú problémája, hogy esténként bepisil– kiderült, hogy az apja elég nehéz eset, erőszakosabb, és ezzel is összefügghetett ez a tünet. Eltelt két hét, majd ez a srác megjelent nálam egyedül, és örömmel elmondta, hogy megszűnt a probléma. Még pacsiztunk is.
Meglátta, hogy mennyire jó az Isten szeretetében élni.
A hittanórákon mennyire aktívak egyébként a gyerekek? Bevonódnak, kérdeznek?
S.B: Ez attól is függ, milyen a közeg. Egy egyházi iskolában, amikor harminc gyerek ott ül, nem tud mást csinálni a pedagógus, mint leadni az anyagot frontális oktatással, és az számít sikernek, ha csend volt és nem kiabáltak. De más az, amikor csak néhány gyerek van jelen, egy kis csoport, és ott tudnak őszintén beszélgetni is.
S.G: Úgy megyek be minden órára, hogy az Isten képviselője vagyok. Ő szólítja meg ezeket a fiatalokat rajtam keresztül. Már mindenféle közegben tanítottam, a cigányteleptől kezdve a gimnáziumi érettségizőkig.
Melyik a legnehezebb közeg?
S.G: Mindig a személyes történetek viselnek meg legjobban, például volt egy ötödikes kislány, aki elmondta, hogy bűnözők gyereke. Anorexiás volt. Elmondta, hogy abból élnek, hogy a bátyja lányokat küld ki. A többiek mondták el, hogy a kislányt is kiküldik prostituáltnak. Ezt nagyon fájt hallani. Egy okos gyerekről beszélünk, aki tengerbiológus akart lenni. Ezeket a történeteket Istennek adom, csak így lehet bírni.
S.B: Egy gyülekezetben is, ha van egy imádkozó közösség – ezt már sokszor megtapasztalhattam –, meg lehet beszélni a lelki problémákat, ez így egészen más, mintha egyedül hordja valaki a terhet.
A gyülekezetvezetésben mire figyeltek? Hogy lehet életet vinni egy közösségbe?
S.B: Nyilván ez a hozzáálláson is múlik. Kisorosziban a kettővel ezelőtti elődünk úgy állt hozzá, hogy ő az utolsó lelkész, és a gyülekezet utána ki fog halni. Megcsináltatta a lelkészek névsorát, fölrakta a templomba a falra, és úgy készíttette el, hogy ő az utolsó, nem lehet utána nevet írni a táblára. Aztán jött egy új lelkész, új lendület, új emberek, többen odaköltöztek, és minden megváltozott, megelevenedett a gyülekezet.
Van egy névsorunk, hogy kik azok a településen, akik hivatalosan reformátusok, de semmi kapcsolatuk nincsen. Valahogy segíteni kell nekik visszajutni az egyházba, mert egyébként meg vannak keresztelve, tehát ide tartoznak. Van, hogy nem is kell nekünk megkeresni őket, hanem ők jönnek hozzánk.
S.G: Amikor ott vagyunk egy közösségben, Isten mindig megadja, hogy legyen egy látásunk, hogy mi működik ott – hiszen más egy nagyváros és egy kis falu a közösség szempontjából is.
Szerintetek mi lehet a lényegi eleme a református létnek vagy hitnek?
S.B: Erről sokat beszélgettünk a feleségemmel, és arra jutottunk, hogy a szabadság. Nincs megkötöttség vagy törvényeskedés, mi a református hitünket szabadon éljük meg. A magyarság történelmében is újra és újra előjött, hogy a szabadság eszméjét a protestánsok, az erdélyi fejedelmek mindig vitték előre. Ez fontos volt, és a hit már akkor összekapcsolódott a szabadsággal. Talán ennek is köszönhető Magyarországon ez a magas arányú református jelenlét a kultúrában, a közéletben, a tudományban is.
Az előző lelkészpárral készült interjúban elhangzott, mennyire sokat ad, hogy minden évben eltöltenek egy csendes hetet, amikor nem ők szolgálnak, hanem töltődnek Isten és más gyülekezeti vezetők jelenlétében. Nektek van valamilyen program, ami feltölt? Hiszen ti is nagyon sokat szolgáltok.
S.B: A szolgálatnak van egy olyan része, ami gyakorlatilag erőt ad az embernek. Mert
nem magamból adok, hanem azt adom, amit kaptam.
Nekem az a dolgom, hogy a Szentléleknek csatorna legyek, és eljusson az az üzenet, amit Isten küld hozzájuk. Sokszor épp ezért egy-egy istentiszteletről feltöltődve jövök ki. Persze nyilván néha meg kell állni és pihenni kell, erre is figyelünk.
Szilágyi Anna
hirdetés
