Tinder-randik. Munkahelyek. Gyülekezetek. Olyan nagy a választék, annyi a lehetőség, hogy rohanunk egyik opciótól a másikhoz. A helyzet az, hogy nem vagyunk elég kitartóak. Ha nem azt kapjuk, amit szerintünk „érdemelnénk”, ha túl sok melóval, túl sok küzdelemmel, túl sok lemondással jár, akkor inkább keresünk egy új lehetőséget. De meddig mehet ez így? Ha sehol nem merünk megállapodni, akkor az életünk egy örökös hajsza lesz a még jobb, még szebb, még több után.
A digitális kultúra, na meg a fogyasztói társadalom, amelybe belenőttünk, hozzászoktatott minket, hogy mindent azonnal elérjünk, hogy megkapjuk a napi többszöri dopaminadagunkat, ha a közösségi oldalakon kedvelik egy képünket vagy bejegyzésünket – és ahhoz is, hogy nem kell túl nagy erőfeszítéseket tennünk, hogy abban a pillanatban elégedettek lehessünk.
Ott van például a Tinder. Akkora a választék, hogy egy perc alatt láthatod több tucat ember fényképét, és húzogathatod jobbra vagy balra a saját igényeidnek megfelelően, hogy kivel szeretnél megismerkedni. Beszélgetni kezdesz, de az illetőnek nem jön be a stílusa, sebaj, máris van még több ezer opció. Kicsit olyan ez, mint amikor az elektronikus készülékeinket cserélgetjük évente. Kijön egy újabb modell – mehet a kukába a régi.
Hasonló a helyzet a munkahelyekkel. A mi nemzedékünk – én magam Y generációs vagyok, de ez ugyanígy az utánunk jövő Z generációra is igaz – elég gyakran váltja az állásait. Ha nem felel meg az elvárásainknak, ha „túl sokat kell dolgozni” vagy nem jövünk ki jól a kollégákkal, felmondunk, jöhet a következő. A szüleink és nagyszüleink általában még egyazon helyen dolgozták végig az aktív éveiket, és nem azt mondom, hogy ez lenne az ideális példa, de az biztos, hogy nagy a változás ilyen téren.
És hogy egy keresztény példát is említsek, ott van a tömeges vándorlás egyik gyülekezetből a másikba. Olyasmi történik, mint a munkahelyek esetén, csak más kritériumok alapján. Nem tetszett a prédikáció? Unalmas volt a téma? Nincs elég egyedülálló fiatal a közösségben? Béna volt a dicsőítés? Túl sokat kell utazni hozzá? Jöhet a következő gyülekezet! Persze, ennél sokszor árnyaltabb a kép, amiért valaki kiválik egy helyről, és átmegy egy másikba (vagy egyszerűen lemorzsolódik), de a jelenség itt is egészen gyakori a tinédzserek és a fiatal felnőttek körében.
Gyorsan akarjuk a legjobbat. Gyorsan a sikert. Gyorsan a szerelmet. Gyorsan a minél több pénzt. Gyorsan az erős istenkapcsolatot.
De be kell látnunk, ezek a dolgok nem így működnek. Az Instagramon nyilván csak a sikert, az örömteli végállomást látjuk, az odáig vezető rögös utat, sokszor nagyon kemény munkát vagy a hosszú, fárasztó, esetleg unalmas órákat nem. Ahogy a sikert megelőző kudarcok sorozatát sem. Legyen az diplomaszerzés, menő munkahely, gyülekezeti vezetői pozíció, házasság, gyerekszületés vagy bármi más.
Túl gyakran látom azt a korombelieknél – és nem tagadom, hogy néha én is ebbe a hibába esem –, hogy nem vagyunk elég kitartóak. Ha nem azt kapjuk, amit szerintünk „érdemelnénk”, ha túl sok meló, túl sok küzdelem, túl sok lemondás, akkor inkább keresünk egy új lehetőséget. De meddig mehet ez így? Ha sehol nem merünk megállapodni, akkor az életünk egy örökös hajsza lesz a még jobb, még szebb, még több után.
Az ambícióval, az álmokkal semmi baj nincs. Főleg, ha ezeket Istentől kaptuk. De ha a Bibliát nézzük, hány és hány olyan történettel találkozunk, ahol bizony nem ment minden elsőre? Ahol a kudarc után jött csak el a győzelem? Ahol állhatatosság és valódi hit kellett ahhoz, hogy egy mélységet átvészeljenek, és a völgyből hegy legyen.
„Dicsekszünk a megpróbáltatásokkal is, mert tudjuk, hogy a megpróbáltatás szüli az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet; a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adott Szentlélek által.” (Róm. 5:3-5) Szeretem ezt az igét, és sokszor eszembe jut, amikor épp nehéz és legszívesebben feladnám. De mi lenne, ha mindig egyből feladnánk? Nulla fejlődés. Teljes ellaposodás. Megpróbáltatás nagyon sokféle lehet az életben. Egy szakítás, egy nagy hiba, amit elkövettünk, egy rossz hír valamelyik szerettünkről, egy betegség, egy csalódás, egy lelki krízis vagy anyagi bizonytalanság. Ugyanígy lehet megpróbáltatás egy konfliktus a közösségünkben, egy megterhelő munka vagy egy rosszabbul sikerült dolgozat. De egyet teljes meggyőződéssel tudhatunk: Isten az oldalunkon van. Ő nem hagyott cserben és éppen a megpróbáltatásainkat használja fel arra (miközben nem Tőle származik a rossz!), hogy kipróbált hitünk lehessen. Így válhatunk egyre bátrabbá, erősebbé, kitartóbbá, alázatosabbá. Minél több olyan történetünk van, amikor a mi erőnk véget ér és Isten lép be a helyzetbe, hogy segítsen vagy felemeljen minket, annál jobban látjuk, hogy
egyedül Övé a dicsőség, nem a miénk.
Azt üzenném a generációmnak és mindenki másnak is, hogy higgyük el: van értelme kitartani! Hogy az első vagy második (vagy sokadik) esés után nem szabad feladni, hanem le kell porolni magunkat, és menni tovább. Hogy egy nehézséggel teli házasságot igenis meg lehet menteni. Hogy egy gyülekezetnek érdemes több időt adni és kivárni, amíg megtaláljuk benne a helyünket. Hogy a rossz randik után is jöhet valami nagyon jó. Mindezekre azért van erős reményünk, mert Jézus Krisztusnak adtuk– és adjuk minden egyes nap – az életünket. Nem vagyunk egyedül.
Szilágyi Anna
hirdetés
