Egészen megrendítő tanúságot tett hitéről és korábbi élményeiről Mario Enzler, aki korábban svájci gárdistaként szolgált a Vatikánban. A pápára vigyázó testőr több személyes történetet is elmesélt Szent II. János Pápáról és Teréz anyáról is. Úgy ment el a Vatikánba, hogy nem tudta hogy hívják a pápát – és úgy jött haza, hogy a zsebében már ott volt a személyesen tőle kapott rózsafüzér. A YouTube-ra felkerült videó teljes fordítását olvashatjátok, a tanúságtételt angol nyelven a cikk alján megtekinthetitek.
Sosem felejtem el, ahogy édesanyám, aki a konyhában gnocchit csinált, lisztes kötényben kiszalad hozzám, és megkérdezi:
-Testőr leszel? De hát kinek a testőre?
Én meg azt feleltem:
-Hát, én Rómába megyek, és a pápa testőre leszek!
Erre anyukám azt mondta:
-Tényleg? És hogy hívják a pápát?
Fogalmam sem volt, hogy hívják…
Mario Enzler, korábbi svájci gárdista története.
Amikor először találkoztam II. János Pál pápával, körülbelül három hete voltam szolgálatban. Addigra már láttam őt messziről, de akkor egyedül voltam az egyik szobában az Apostoli Palotában. Egyszer csak megérkezett, én tisztelegtem, mire ő megállt előttem és annyit mondott:
-Te biztosan új vagy!
Így, hogy szólt hozzám, tudtam, hogy én is beszélhetek. Katonaként nem beszélsz, hacsak valaki nem szólít meg. Szóval levettem a fehér kesztyűmet, és kezet fogtam vele. Megragadta a kezemet, én bemutatkoztam, mondtam a nevemet, hogy honnan érkeztem, nem is emlékszem, hogy még mit említettem. Amikor húztam volna el a kezemet, nem engedte el, ettől kicsit zavarba is jöttem, mert nem tudtam, mit tegyek. Megragadta a kezem a bal kezével is, és azt mondta:
-Nos, Mario, köszönöm, hogy eljöttél, hogy a szolgáld azt, aki szolgál.
Aztán elengedte a kezemet, és elsétált… Az volt az a nap, amikor rájöttem, hogy ami sugárzik ebből az emberből, azt én is akarom. Fogalmam sem volt, hogy mi az, de valami arra sarkalt, hogy megértsem, ki ő. Elkezdtem figyelni minden szavára, elkezdtem olvasni az audiencia beszédeket, mert tudtam, hogy bármi is árad belőle, én azt akarom.
Svájci gárdistának lenni megtiszteltetés, ugyanakkor áldozatos munka. A heti 168 órából 100 órát dolgozol, ami azt jelenti, hogy csak 68 órád van aludni, és esetleg szórakozni is, de legtöbbször nem tudsz, mert kimerült vagy. Őszentsége azonban személyesen megismeri az őröket, és jó kapcsolatot alakít ki velük.
Egy júliusi napon az Apostoli Palota harmadik emeletén voltam szolgálatban. Fáradt voltam, melegem is volt. Hallottam, hogy közeledik, és a lépések hangjából tudtam, hogy egyedül érkezik. Tisztelegtem, és reméltem, hogy megáll és beszél velem, még ha csak 10 másodpercre is, de üdvözöl. Ehelyett csak elment mellettem, és még csak rám sem nézett, még csak meg sem állt, abszolút semmi nem történt.
Én tisztelegtem tovább, csukott szemmel, de amikor újra kinyitottam a szemem, talán másfél másodperccel később, már előttem volt. Nem hallottam, hogy visszasétált volna, csak előttem termett hirtelen. Ott álltam vigyázban, a pápa pedig nézett a kék szemeivel, olyan kék szemekkel, amilyet még egyetlen más embernél sem láttam. Én tisztelegtem, ő pedig nem szólt. Talán 10 másodperc telt el így, ami egy örökkévalóságnak tűnt…És akkor a szemem sarkából észrevettem, hogy kihúzza a kezét a reverenda zsebéből, és egy rózsafüzér van benne, majd azt mondja nekem:
-Mario, a rózsafüzér a kedvenc imám. Csodálatos a maga egyszerűségében és mélységében. Fogd ezeket a gyöngyöket.
Amikor ezt mondta, kinyújtottam a tenyeremet, ő pedig a kezembe tette ezt a rózsafüzért – mutatja Mario -, majd folytatta:
-Ez legyen a legerősebb fegyvered!
Ezután elindult, én még ott álltam, majd megfordult, és azt mondta:
-Üdvözöllek a felnőttkorban. Mindig és folyamatosan hívd Máriát. Mert ő tud téged félénkből bátorrá változtatni. Ő mindig meg fogja mutatni neked az utat a Fiához.
És elsétált.
Azóta rózsafüzért hordok a zsebemben, és mindig azt mondom minden férfinak, akivel találkozom vagy beszélek, hogy hordjon rózsafüzért magánál, mert ez a férfiasság hiteles jele. Minden férfinak kellene rózsafüzér.
Néhány héttel később az Apostoli Palotában voltam, rózsafüzérrel a kezemben, és amikor a Szentatya elhaladt mellettem, meglátta nálam a rózsafüzért. Mosolygott, és a bal szemével rám kacsintott. Most már tudjátok, milyen büszkeség és megtiszteltetés számomra, hogy ennyi időt tölthettem a jelenlétében, és tanúja lehettem az Eucharisztia iránti szeretetének.
A Szent Péter templomban volt egyszer egy szentmise. Közvetlenül Michelangelo Pietája mellett van egy kis terem. A mise vége után 30 perccel, amikor már azt hittem, hogy Őszentsége távozott, odamentem ahhoz a szobához, és kinyitottam az ajtót. Meglepetésemre, Ő még mindig ott volt. Ült egy széken, kezében egy körülbelül egyméteres feszületet tartott, és úgy nézett rá, mint egy anyuka a kisbabájára. Becsuktam az ajtót, és figyelmeztettem a Sanpietrini többi alkalmazottját is, akik már takarítani mentek volna, hogy Őszentsége még mindig ott van.
És az a jelenet… Újra és újra megjelent előttem minden egyes alkalommal, amikor megláttam csodálatos feleségemet, ahogy a gyermekeinket tartotta a kezében. Minden ilyen alkalommal visszagondolok, hogy milyen volt látni II. János Pál pápát, amint a keresztet tartja, Krisztust tartja és nézi őt. Tudtam, hogy II. János Pál egy szent volt, már akkor, amikor a Földön volt. Ő egy szent volt, egy élő szent, és én naponta tanúja voltam szentségének.
Bátor volt, vezető volt, az imádság embere volt. Tanúja voltam, ahogy a kertben sétált, és egyszer csak térdre esett, és csendben, elmélkedve imádkozni kezdett.
Láttam azt is, ahogy csodát tett. Volt egy süketnéma fiatal lány. Egy szerdai napon jött el az általános audienciára. A kislánynak egy kis rajz volt a kezében. Odaadta nekem, és motyogott valamit, amit nem értettem, de az anyukája megkért, hogy adjam oda a rajzot Őszentségének. Összehajtogattam és eltettem. Ez egy egyszerű rajz volt, amit minden gyerek rajzol. Amíg én ebédszüneten voltam, a kollégáim az egész audiencián részt vettek. Amikor visszatértek és leültek az asztalomhoz, egy, a gárdisták számára komoly feladatot jelentő helyzetet vitattak meg, ami az audiencián történt. Az őrök elmondták, hogy a szokásos menet közben Őszentsége hirtelen megállt, és visszasétált vagy tizenöt métert. (Ez pánikba ejtette az őröket, mert ők már előre mentek, így meg kellett kerülniük a tömeget, hogy visszaérjenek Őszentségéhez). Azért fordult vissza, mert meglátott egy kislányt, aki alig volt magasabb a kordonnál. Odament és megáldotta a kislány száját és fülét. Ez a kislány volt az a lány, aki a rajzot adta nekem. A neve Ráhel volt. Miután Őszentsége megáldotta a száját és a fülét, a lány beszélni és hallani kezdett.
Visszafordult ahhoz a kislányhoz, szavak nélkül is pontosan tudta, mit kell tennie, és megtette. Innen tudom, hogy ő egy szent volt. Mert az egyetlen Lélek már akkor csodákat tett rajta keresztül, amikor ő még a Földön volt.
Én kolerikus, szangvinikus személyiség vagyok, nem a melankolikus svájci gárdista típus. Egyszer, amikor megszegtem a takarodóra vonatkozó szabályokat, szolgálnom kellett a szegénykonyhán. Abban a konyhában mindenhol fazekak voltak. Mindegyik fazék foltos volt. A nővér, aki ott dolgozott, adott egy szivacsot, és azt mondta:
-Fényesítsd ki őket!
Az elszíneződés nem jött ki ezekből a rozsdamentes acélokból, akárhogy sikáltam. Egy ponton észrevettem, hogy mellettem egy apáca van. Mind egyformán néztek ki, úgyhogy nem igazán ismertem fel, hogy ki is ő. A folt nem halványult, én pedig dühös lettem. Beledobtam az edényt a háromtálcás mosogatóba, ahonnan a kiloccsanó víz teljesen eláztatta a nadrágomat és a cipőmet. Nem éppen szép szó hagyta el a számat ekkor. Miután kimondtam, amit nem kellett volna, eszembe jutott a mellettem lévő apáca. Rám nézett, és én azonnal felismertem benne Teréz anyát. Ironikusan azt mondta:
-Ez aztán az apáca beszéd!
Feltűrte a habitusán a stólát, és volt ott egy kitűző egy csodás éremmel (numisma mirabile). Fogta a medált, felmutatta nekem. Én megragadtam, ő elment, én pedig a zsebembe tettem a medált, de az élet ment tovább, én pedig elvesztettem azt az érmet.
Néhány hónappal később az Apostoli Palotában voltam, és láttam, hogy Őszentsége találkozni fog Teréz anyával. Az audiencia után mindenki kijött a teremből, én pedig Teréz anyát kerestem. Végül megláttam őt, de mire elindultam felé, ő már megelőzött engem, és odajött hozzám. Néztem, hogy mit csinál: ismét feltűrte a habitusán a stólát, és kivett egy csodás érmet abból a kitűzőből, ami nála volt. Aztán odanyújtotta a medált, a kezembe tette, és azt mondta:
-Ezúttal ne veszítsd el!
És elsétált. Ettől elállt a lélegzetem. Honnan tudta, hogy elvesztettem az érmet, amit 6 hónappal korábban adott nekem? Honnan emlékezett rám?
Néhány héttel később volt alkalmam beszélgetni vele a szegénykonyhán, és megkérdeztem tőle:
-Miért osztogatja folyton azokat az érmeket?
Ő azt válaszolta:
-Máté 28, 19: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet!”
Ezért adta Teréz anya nekem és még sokaknak a csodás érmeket. Azért, hogy elmenjünk és tanítványokká tegyünk sokakat. Hogy menjünk és terjesszük az igazságot. Hogy emlékezzünk arra, hogyan is teljesíthetjük keresztségkor vállalt kötelezettségeinket.
Katonaként elhatároztam, hogy amikor útmutatásra van szükségem, a mi Urunkhoz, a Szűzanyához és Szent II. János Pál pápához fordulok.
Fordította: Judákné Orsolya
hirdetés
