2023. 06. 30.

„Ha elkezded keresni, Isten úgyis rád talál” – interjú egy felnőtt megtérővel, Nemes Gyöngyvérrel

Nemes Gyöngyvér 19 éves volt, amikor igent mondott Istennek – és ugyanebben az évben mondott igent annak a fiúnak is, akin keresztül megismerte a mélyebb hit lehetőségét. A fiatal lány korábban filozófiát tanult, hogy bebizonyítsa, Isten nem létezik, de időközben épp ennek az ellenkezőjét ismerte fel, így irányt is váltott, ma már történelemtanárnak készül. Hisz benne, hogy a négyszemközti tanúságtételeknek, a provokatív kérdéseknek és az őszinte válaszoknak ereje van – olyan ereje, amely ledöntheti a falakat és másokat is megtérésre vihet.

Milyen volt az életed a megtérésed előtt? Mivel foglalkoztál, és mi az, ami esetleg hiányzott?

Felvidéki vagyok, viszont Esztergomba jártam iskolába. Viszonylag normális életet éltem, sosem voltam hatalmas lázadó, csak egy kicsit. Szóval egy teljesen normális tinédzser életét éltem. Katolikus neveltetést kaptam, a nagyszüleim gyakorolták is a vallásukat, a szüleim kevésbé. Én is jártam templomba, megvolt az elsőáldozás, bérmálkozás – de nem volt mély hitem, inkább csak gyermeki.

Tizenhárom éves voltam, amikor elváltak a szüleim, és onnantól kezdve nem nagyon érdekelt a hit, igazából megharagudtam Istenre, hogy nem működött a családom. Ennek ellenére katolikus gimibe mentem, mert valahogy mégis vonzott az egész. Visszanézve ez a négy gimnáziumi év olyan volt, mint egy felkészülés a megtérésemre. Volt egy nagyon jó hittantanárom, akitől az órákon rengeteget kérdeztem, hogy „ez miért van így?” vagy „mire valók a dogmák?” – amiket akkor még nem igazán értettem. Ő próbálta megmagyarázni, és ebből nagyon jó beszélgetések alakultak ki, de áttörés még nem jött akkor.

Úgy döntöttem, hogy szabad bölcsészetet fogok tanulni, és filozófia szakra megyek, hogy bebizonyítsam, hogy nincs semmiféle Isten. Elkezdtem nagyon sok filozófiai művet olvasni, többek között Nietzschét. A gimi végén már mindenkit azzal zaklattam, hogy miért hisz Istenben.

hirdetés

Volt, hogy elmentem randizni valakivel, és egyből rákérdeztem, hogy „És te amúgy hiszel Istenben?

Miért? Nem érzed úgy, hogy ez rossz?”. Akkoriban nagyon sok ilyen provokatív beszélgetésem volt, amit valaki élvezett, valaki annyira nem. Az egyik ilyen beszélgetésben egy fiú olyan válaszokat adott, amiket addig senki. Ő Dávid volt, aki azóta már a férjem. Nagyon elkezdett érdekelni, hogy ő miért ilyeneket válaszolt. Így kerültem aztán abba a gyülekezetbe, ahova most is járok, a Belvárosiba. Sokat beszélgettem Dávid pásztorával, aki azóta az én pásztorom is lett.  

Ti honnan ismertétek egymást Dáviddal?

Párkányból, merthogy ő is odavalósi. Mi ott találkoztunk. Nagyon érdekes volt, hogy hogyan is indult el köztünk a hitről való beszélgetés. Ugyanabban a kocsmában ültünk, és ő egy barátjának épp a saját megtéréséről mesélt, amikor elhaladtam az asztaluk mellett. A történetének van egy olyan mozzanata – ezt azért mondom el, mert ő is bárkinek elmeséli –, hogy öngyilkos, depressziós gondolatai voltak, és pont ott nyitotta ki a Bibliáját, ahol egy olyan igeszakasz van, hogy Dávid teljes felvértezése és kiküldése. Amikor én ott meghallottam ezt a sztorit, csak odaszúrtam, hogy „hát ez egy szép véletlen volt”, meg hogy „mindannyian örülünk, hogy nem haltál meg”. Erre ő megkérdezett, hogy akarok-e erről beszélgetni, és persze, hogy akartam! 

Mi volt az, amiben ő meggyőzőbb válaszokat adott neked, mint az addigi beszélgetések során a többiek?

A korábbi beszélgetéseknél mindig úgy éreztem, hogy nagyjából a második mondat után kiderült, hogy az illető azt mondja, hogy keresztény, de igazából semmi köze semmihez. Aztán voltak, akik tényleg hittek, de ők sem tudtak úgy meggyőzni, mert a vitás kérdésekre csak annyit mondtak, hogy ezt el kell fogadni és kész. Akkor én ezzel nem tudtam mit kezdeni. Dávid volt az első, aki a Bibliából adott nekem válaszokat, és sok olyan dolgot hallottam, amiről fogalmam sem volt, hiába jártam négy évig katolikus iskolába.

Fotó: Katona Flóra

Tehát sok kérdésed volt a hitről és Istenről. De milyen volt az általános képed az egyházról?

Rossz képem volt. Történelemtanár leszek, most fogok végezni, és már akkor is nagyon érdekelt a történelem. Hogyha egy kicsit megnézzük az egyháztörténelem részeit, elég sok furcsa dolog van. Én nagyon fel voltam háborodva és nem is értettem, hogy más miért nincs ennyire. Összességében

az a hozzáállás nem tetszett, hogy „fogadd el és ne kérdezz semmit”.

A keresztények törvénykezése is látványos volt számomra, a kegyelemről egyáltalán nem tudtam, csak a megtérésem után értettem meg.

Mindez az Istenről alkotott képed is befolyásolta?

Nyilván összefüggött. De az Istenkép az apaképünkkel is szoros kapcsolatban van. Én nagyon szeretem apukámat, de ő egy elég szigorú személyiség. Ez a kettő összeállt a fejemben, hogy akkor az egyház rossz, nem feltétlenül kezeli olyan jól a dolgokat, nem értem, törvénykező. Emiatt azt gondoltam, hogy Isten is törvénykező, szigorú, le akar sújtani ránk. És amikor végre hallottam valakitől egy egészen új aspektusból a hitről, akkor megdöbbenve ültem. Dávid volt az első, aki beszélt arról, hogy személyes kapcsolatban lehetünk Istennel.

Mi zajlott le benned a megtérésedkor?

Én ugye a tények oldaláról fogtam meg az egészet, és közben fel is vettek filozófia szakra, ezzel párhuzamosan viszont elkezdtem beszélgetni a gyülekezet pásztorával (Dombó Zsolttal – a szerk.). Ez egy Alpha-kurzus volt igazából, ahol nagyon személyre szabottan beszélgettünk hetente. Persze mindig hoztam a kérdéseimet. Ott nagyon meglepő dolgokat hallgattam hétről hétre, olyasmiket, amikkel még soha nem találkoztam. Egyre többször kinyitottam a Bibliát, hogy ugyan már, mi van ebben benne? Bár a Jelenések könyvével kezdtem, amitől eléggé kiborultam. (nevet) A pásztor mondta, hogy talán jobb lenne az evangéliumokkal kezdeni. Amikor a beszélgetéseink során eljutottunk Jézushoz, az Ő személyéhez, akkor volt egy kis megtorpanásom. Addig egész könnyen vettem mindent, azt mondtam magamban, egész jó ez az elmélet. Jézusnál viszont azt mondtam: nem tudom, hogy megy-e ez nekem, hogy be tudom-e fogadni, de közben nagyon vonzott az egész.

Fotó: Katona Flóra

Aztán volt egy nyári tábor, ahova meghívtak, akkor voltam életemben először egy nem katolikus istentiszteleten. Az először sokkoló volt, sokáig csak álltam és néztem, de közben nagyon jól éreztem magam. Az egész prédikációnál azt éreztem, hogy ez kimondottan nekem szól:

mintha Isten arra válaszolt volna, ami bennem zajlott épp.

Utána imádkoztak értem, és mondták, hogyha készen állok rá, befogadhatom Jézust az életembe. Csak annyit tudtam kimondani, hogy „jó”. Na, hát onnantól záporoztak a könnyeim! Emlékszem, ahogy ott ültem, többé nem tudtam azt gondolni, hogy ez nem igaz. Nem ment. Egyszerűen tudtam, hogy Isten van, Jézus itt élt, meghalt és feltámadt – hogy mindez a valóság. Persze azóta is vannak bennem kérdések, kételyek, de a lényeg azóta megingathatatlan bennem. Ez 2016 nyarán történt, akkor voltam 19 éves.

Ti Dáviddal mikor jöttetek össze, a megtérésed előtt vagy után?

Érdekes, mert párhuzamosan zajlott a kettő, szóval miközben ismerkedtem Istennel, ismerkedtem Dáviddal is. Ért kritikai is emiatt, hogy nyilván csak miatta térek meg, mert az a fiú belebolondított ebbe az egészbe, de ez nem volt igaz. Aki keresztény, tudja, hogy ez nem lenne elég a kitartáshoz, ez egy stabil, személyes Istenkapcsolat nélkül nem megy.  Dávid 2016 decemberében kérte meg a kezem és nem sokkal később összeházasodtunk.

Ő hogyan tudott támogatni a hited útján?

Kiváló imákat mondott, azért imádkozott, hogy én az én hitem még erősebb legyen, mint az övé. Tényleg nagyon sokat imádkozott értem, és ez jó hatással volt rám. Nem sokkal a megtérésem után megkeresztelkedtem (bemerítkeztem), és majdnem az egész Bibliát végigolvastam – bár az Ószövetségen belül még mindig vannak fejezetek, amikbe beletörik a  bicskám. Olvastam sok hitépítő könyvet, aktívan jártam istentiszteletekre, és a pásztor sokat segített azzal, hogy nem hagyott magamra a megtérésem után sem. Nagyon sokáig jártam még hozzá rendszeresen, és továbbra is őszintén feltehettem a kérdéseimet. Rajta kívül mások is foglalkoztak velem a gyülekezetben, hogy megálljak a lábamon és stabil legyek a hitemben. Mindez tényleg pár éven belül megtörtént.

Szóval tényleg erős alapokat adtak. Neked az egyébként segített, hogy a pásztorod is a világból jött, vagyis ő sem keresztény családba született? Gondolom, neki is hasonló kérdései voltak anno.

Igen, meg az is segített, hogy amikor én elkezdtem járni a gyülekezetbe, még csak 20-30-an voltunk, és ennek a 90 százaléka a világból tért meg. Könnyű volt ezekkel az emberekkel beszélgetni, hiszem, hogy emiatt is vezetett ide Isten. Az első pár alkalommal nagyon furcsa volt olyanokkal beszélgetni, akik keresztény családban nőttek fel. Teljesen más. Így viszont kezdetben olyan emberekkel voltam, akik értették a kérdéseim és a saját életükből tudtak rájuk tapasztalatot mondani. Nagyon érdekes élettörténeteket hallgattam végig, hogy kit hogy húzott ki Isten a szakadékból, és ezek tovább erősítették a hitem.

Egyébként – szerinted -, ha te nem térsz meg, akkor is együtt maradtatok volna Dáviddal, vagy az elválasztott volna titeket?

Biztosan elválasztó vonal lett volna. Ő azt mondja, hogy valószínűleg rossz hatással lett volna rá, ha én nem térek meg. Nyilván előbb-utóbb meg is szakítottuk volna a kapcsolatot – ha ő nem, én biztos. Korábban nem voltam egy különösebben stabil ember érzelmileg, szóval amint elmúlt volna az első szerelmi időszak, valószínűleg mentem volna.

Fotó: Katona Flóra

A környezeted hogy fogadta a megtérésed?

Külsőleg sokáig úgy tűnt, hogy kemény vagyok és lázadok a kereszténység ellen, emiatt a megtérésemet többen úgy fogadták, hogy mekkora pálfordulás. Ők csak annyit láttak, hogy elkezdtem kiállni olyan dolgok mellett, amiket korábban elítéltem. Ez valóban így nézett ki,

amit viszont senki nem látott, hogy igazából végig szerettem volna, ha mindez igaz, hogy Isten létezik és van értelme az életnek, az én életemnek is.

És a családod hogy reagált, amikor elmesélted nekik, hogy megtértél?

Változatos volt a reakciójuk. Volt, aki nem értette, de próbálták elfogadni. Kérdezgettek, sőt azóta is kérdezgetnek. Lehet, hogy volt, aki elkönyvelte, hogy na, ez csak egy múló hóbort – de hát nem múlt el. Anyukám néhány évvel később megtért. Egyszer itt voltak látogatóban Pesten, örömmel mondtam, hogy vasárnap jöjjenek el velem, és eljöttek. Anyukám egy éven belül, a húgom pedig valamivel később, de mindketten átadták Jézusnak az életüket.

Ez azért óriási dolog.

Ahhoz fogható érzést nem ismerek, amikor anyukám az egyik oldalamon, a húgom a másikon, és együtt dicsőítjük Istent.

Szoktatok együtt imádkozni is?

Dáviddal gyakrabban, a családban azért nehezebb, de ott is előfordul a közös ima.

A baráti köröd megmaradt vagy inkább lecserélődött?

Voltak, akik lemorzsolódtak a megtérésem után, arra viszont büszke vagyok, hogy a gyerekkori barátaim – olyan hat-hét ember – megmaradtak és a mai napig szoros kapcsolat van köztünk. Látták rajtam, hogy nagyon boldog vagyok, kiegyensúlyozott, szóval jól vagyok. Nekik ez volt a fontos, így emiatt könnyebben el is fogadták, hogy Isten bekerült az életembe.

Volt, ami meglepett a kereszténységben? Amit nagyon másmilyennek gondoltál?

Pozitív csalódás volt, hogy lehet őszintének lenni, hogy nem kell maszkot hordani, hanem megmutathatom önmagam. Nekem nagyon fontos, hogy tényleg ki lehet mondani, meg lehet beszélni dolgokat, nem kell a szőnyeg alá söpörni.

Ezt két ember közötti és gyülekezeti kommunikációban is megtanultam, hogy oda lehet állni, el lehet mondani, bocsánatot lehet kérni, tovább lehet menni, és nem kell évtizedekig haragudni egymásra vagy képmutatónak lenni. Hogy minden hibával együtt sem kell ítélkezni egymás felett.

Te hogy látod a legjobb módját az evangélium átadásának?

Izgalmas kérdés. Én nagyon rossz vagyok ebben, rettenetesen meg akarok felelni az embereknek, emiatt mondjuk nem szeretek odamenni az utcán idegen emberekhez evangelizálni – de örülök, hogy valakinek ez működik, és támogatom őket. Viszont hogyha valakinek négyszemközt kell bizonyságot tennem, az megy, ezekben a beszélgetésekben jobban is hiszek. Legyen az munkahely vagy bármilyen közösség. Abban is hiszek, hogyha olyan életet élek, meg olyan kijelentéseket teszek, amelyek Istenre mutatnak, az a legjobb módja a bizonyságnak – és persze a legnehezebb is.

Van, hogy magadtól megosztod, hogy miben, kiben hiszel, vagy csak ha rákérdeznek?

Ez nagyon helyzetfüggő, mindkettő előfordult már. A fiatalon házasodás az egyik legjobb terep a hitem megosztására, mert erre rengetegen rákérdeznek, hogy miért. Akkor muszáj előállni az igazsággal, és innen már könnyű elindítani a beszélgetést.

És ilyenkor mit mondasz, miért házasodtatok össze fiatalon?

Nagyon egyszerűen azt szoktam mondani, hogy azért, mert szeretjük egymást, én úgy gondolom, hogy a házasság egy jó dolog, egy Isten általi dolog, és mivel hiszek Istenben, ezért szerettünk volna összeházasodni. Szóval mert én így képzelem el a kapcsolatot.

Említetted, hogy történelemtanár leszel. Hogy jutottál ide a filozófia szakról?

Igazából ez is a megtérés alatt formálódott. A filozófia szakot otthagytam. A tanításban az értékközvetítés és a példamutatás vonz igazán. Bár nem szeretem ezt mondani, mert ki vagyok én, hogy példát tudjak mutatni? De azt a kicsit, amit én hozzá tudok tenni egy gyerek vagy fiatal életéhez, azt szeretném átadni.

Azért felvetődik a kérdés, hogy mivel most tanulsz tanárnak, milyen jövőképed van? Vannak benned aggodalmak ezzel kapcsolatban?

Valós az aggodalom. Nyilván mindenki tudja, hogy milyen most a helyzet. Sokan megkérdezik, hogy én mégis miért emellett döntöttem, hiszen választhatnék más utat is. Tényleg választhatnék mást, ami sokkal könnyebb lenne. De nem tudok mást választani, mert ezt akarom csinálni. Úgy érzem, hogy jó vagyok benne, hogy Isten által kaptam hozzá eszközöket, amelyeket tudok használni, úgyhogy akkor ez lesz. Bízom a legjobbakban.

Fotó: Katona Flóra

Szerinted mennyire feladatunk nekünk, keresztényeknek, hogy bizonyos társadalmi kérdésekben véleményt alkossunk? Mennyire kell nyíltan kiállni az értékeink mellett?

Nem mondanám, hogy nem kell kiállni, de úgy kell, hogy a saját személyiségedhez, a saját hatáskörödhöz hiteles legyen. Nem gondolom, hogy mondjuk Facebook-bejegyzések osztogatásával – amik inkább uszítások, mintsem konstruktív véleménycserék – lehetne bármin is változtatni. Hála Istennek rengeteg olyan kapcsolatom van, ahol nem értünk egyet, de két intelligens ember tud egymással konstruktív párbeszédet folytatni és elfogadni a másik véleményét.

Nem kell személyeskedni vagy egymás torkának ugrani, tekinthetem továbbra is embernek attól, hogy más a véleménye, mint az enyém.

Ha valaki most még csak keresi az útját, szerinted mit tegyen? Kihez forduljon a kérdéseivel? Vagy csak kezdjen el imádkozni?

Hiába közhely, de igaz: aki keres, az talál. Én a saját példámból azt tudom mondani, hogy merj provokatív kéréseket feltenni másoknak, az mindig jó lehet, mert előbb-utóbb beleütközöl olyan emberbe, akinek lehet, hogy van valami jó válasza. Érdemes keresni közösségeket is, de ez nem mindig könnyű. Én a saját környezetemben kezdeném, aztán úgyis összeérnek a szálak. Ha az ember elkezd keresni, előbb-utóbb Isten úgyis megtalálja.

 

Szilágyi Anna

Borítókép - Fotó: Katona Flóra
Interjú Szilágyi Anna
hirdetés

2 hozzászólás

  • Válasz Szilágyi József 2023. 06. 30. 21:00

    „Pozitív csalódás volt, hogy lehet őszintének lenni, hogy nem kell maszkot hordani, hanem megmutathatom önmagam. Nekem nagyon fontos, hogy tényleg ki lehet mondani, meg lehet beszélni dolgokat, nem kell a szőnyeg alá söpörni.
    Ezt két ember közötti és gyülekezeti kommunikációban is megtanultam, hogy oda lehet állni, el lehet mondani, bocsánatot lehet kérni, tovább lehet menni, és nem kell évtizedekig haragudni egymásra vagy képmutatónak lenni. Hogy minden hibával együtt sem kell ítélkezni egymás felett.”
    .
    Köszönjük a beszélgetést!

  • Válasz Szilágyi József 2023. 06. 30. 21:02

    Kristin Turner:
    „Van egy Isten alakú lyuk a szívemben. Megpróbáltam betölteni akármivel, ami csak létezik a földön. De nem lehet. Annyira szükségem van rá, amennyire Ő akar engem.”
    (internetről – katolikus ma)