2023. 05. 14.

“Nem eszményekhez és ideológiákhoz kell hűnek lennünk, hanem Istenhez” – Papp Miklós

Papp Miklós görögkatolikus pap és családapa vasárnap esti írásában a szilárd talajról, a jó dobbantókról és a folytonos fejlődésről értekezik – természetesen Tolsztoj ihlette ezúttal is gondolatait!

„Helyzetünkre tekinthetünk úgy, illetve úgy is kell tekintenünk, mint olyasmire, amelybe szüleink, születésünk és neveltetésünk körülményei állítottak bennünket; de nem szabad és nem is kell úgy tekintenünk, hogy ez a helyzet jó, és ilyennek kell lennie, maradnia. Holott az emberek éppen ezt teszik. Márpedig ez bűn. Nem engedhetünk az ideálból. Meg kell erősítenünk erkölcsi érzékenységünket. Nem működtethetjük erőnek erejével a piszoktól eldugult gépet, és nem mondhatjuk, hogy a gépnek ilyen eldugult állapotban kell lennie, hanem állandóan tisztogatva kell továbbra is olajoznunk, amíg el nem érjük azt a működést, amely jellemző rá.”

Tolsztoj, Napló 289.

Iskolai tornaóráinkról emlékezünk a távol-, és magasugrásra, és tudjuk: nem lehet jól ugrani, ha sárosan csúszós, vagy homokosan málló a talaj, csak jó szilárd talajról lehet nagyot dobbantani. A lelki, tudományos, politikai és a társadalmi életre is igaz ez: fontos a haladás, a megújulás, a dobbantás, de nem lehet a semmiből dobbantani. Akinek semmilyen szakmai alapja nincs, az mit akar megújítani? Akinek nincsenek lelki szokásai, tradíciója, rítusa, az csak a spirituális újért rajongva vajon nem fog elszállni? Aki két lábbal nem áll a társadalom valóságában, annak az eszméi elérnek egyáltalán valakit, s válnak azok meddő idealizmussá? Aki nem óvja a házassága, családi élete alapjait, az vajon nem légvárat épít tetszetős külsőségekkel, divatos újításokkal, a korszellemnek megfelelő lazasággal? Én azt állítom: aki haladni szeretne, óvja a bástyáit!

Életünk szilárdságai adnak biztos alapot az új bizonytalansága felé, otthonos védvárat a kockázatos progressziók felé.

Innen érthető, hogy az emberiség miért óvja ősidőktől az alapértékeit: már az őskori sírok olyan emlékező helyet jelentettek, ahol nemcsak a törzsi vezető nagy tetteire emlékeztek, hanem az általa képviselt értékekre, rendre, bástyákra is. Bármennyire is fontos a jövő, a progresszió, a megújulás, a fiatalosság, a fejlődést szolgáló liberalizmus – nem lehetünk meg a bástyákat adó konzervativizmus nélkül. S ez igaz a családra, a szakmára, az egyházra, a politikára is.

Ám Tolsztoj szóvá teszi: nem elég csak elfogadni a történelmi adottságokat Semmit nem ért a fejlődés folyamatából, aki azt hiszi: az alapok, a bástyák, a konzervatív eszmék őrzése csak öncél. Nem múzeumőrök akarunk lenni! A bástyák valójában váljanak dobbantóvá! A konzervatív alapok, az egyházi tradíciók, a régi szakmai tanítás, a családi szokások nem akarnak fogva tartani, hanem igazi, valódi dobbantóvá tudnak és akarnak válni az új felé. Aki ismeri a szakma csínját-bínját, az tud igazán újat belevinni. Aki ismeri a hagyományos teológiai tanítást, az tud felkészülten nyitni a mai kihívások felé. A társadalmi életben sem akar az „Isten, haza, család” hármassága csak bástya lenni, hanem éppen ezek küldenek az innovációra.

Sem Isten, sem a haza, sem a család „soha nem hagynak nyugton”, élénken újra sürgetnek.

Tolsztoj kifejezetten bűnnek nevezi, ha valaki nem akarná fejleszteni a jobb felé az adottakat, ha eleve lemondanánk az igényességi szintről. Ha a gépezetet piszoktól eldugulva is, erőből is működésre kényszerítenénk, ahelyett, hogy figyelmesen, érzékenyen, intelligensen a folyamatokat javítanánk, tisztítanánk, olajoznánk. Aki él, aki eleven, annak legyen fontos az újítás, a haladás, a fejlődés. Mindezt meggondolva értjük meg az emberi élet természetét: egyszerre konzervatív és progresszív, egyszerre fontos a bástya és a dobbantó. Természetellenes számunkra a merevség, de az élet felelőtlen liberalizálása is.  

S ha mindenek ősokára, az Istenre gondolok, akkor a róla szóló beszédben is mintha túlsúlyba kerülne az „ősöreg” kifejezés szóban, és a festményeken is. Valóban, Isten az ősalap, az őseredet, a gondviselő Atya. De kellene úgy is beszélni Istenről, mint aki az „örök fiatal”. Ferenc pápa oly sokat mondja: a fiatalosság nincs életkorhoz kötve, az nem biológiai kérdés. Vajon micsoda víziója lehetett Nagy Szent Bazilnak, amikor úgy beszél úgy a Mennyek országáról, mint ami megérkezés az örök fiatalságba! Szóval a kereszténységhez lényegileg tartozik az őrzés, a bástya, de a megújulás, a tavasz, a túllépés, a fiatalosság is. Talán mindannyian jobban húzunk az egyik oldal felé életkorunknál, alkatunknál, szemléletünknél fogva – de ne akarjunk azonosulni csak az egyik magatartással, démonizálva a másikat.

Nekünk nem eszmékhez, ideológiákhoz, oldalakhoz kell hűségesnek lennünk, hanem az élő Istenhez.

Borítókép - Fotó: Dreamstime
Lelkiség
hirdetés