„Ferenc pápa néhány dologban is különbözik elődeitől. Ő az első katolikus egyházfő a történelemben, aki az amerikai kontinensről származik, de mint jezsuita pápa is először képviseli a világegyházat. Közvetlensége, hétköznapi beszédstílusa, humora, egyszerűsége is rendhagyónak számít, és ez rendtársait is megérinti.” Koronkai Zoltán jezsuita szerzetes mesélt Ferenc pápáról a Katolikus krónikában.
„Soha nem találkoztam Ferenc pápával személyesen, de szentmiséjén már több alkalommal voltam. Talán a leglényegesebb kapcsolat, hogy elég sok írását olvastam, az enciklikáit, sok levelét, prédikációját, úgyhogy a tanítása hat rám legjobban.
A lényegről beszél, arról, hogy mi az egyháznak a dolga, küldetése, és arról, hogy az egész egyházi életnek a szíve egy találkozás a názáreti Jézussal. Hangoztatja, hogy az egyház legyen kilépő egyház, ne magunk körül forogjunk állandóan, hanem menjünk a világ perifériájára, az embereket szólítsuk meg, ne azt várjuk, hogy majd egyszer csak betévednek a templomba, vagy az egyházzal úgy csak úgy találkoznak, hanem mi lépjünk oda az emberekhez. „Menjetek el az egész világra, hirdessétek az evangéliumot” – szóval valami olyan hirdet Ferenc pápa, ami az egyháznak egy ősi és központi jellemzője.
Neki alapélménye, hogy Jézus találkozik a bűnös emberrel, és megkönyörül rajta, felemeli, kiválasztja. Amikor 21 éves volt, részt vett egy gyónási alkalmon, amikor csak úgy véletlenül betért a gyóntatószékbe, és akkor ezt valahol nagyon mélyen átélte, hogy az Isten megkönyörült rajta, és meghívta, ebből ered a papságának a forrása is. Megvallja, hogy ő is gyarló ember,
hirdetésbeszél a hibáiról, tud bocsánatot kérni, pápaként azért ez is új a történelemben.
II. János Pál is kért bocsánatot az elődei vétkeiért, meg az egyház nagy mulasztásaiért, a közösség egészének a vétkeiért, de ebben a tekintetben Ferenc újat hozott, hogy mer bocsánatot kérni a saját tévedései, hibái kapcsán is. Ez közel hozza mindnyájunkhoz, és azt gondolom, hogy ez visszatérés az evangéliumhoz, mert ott Szent Pétert nem úgy látjuk, mint egy tökéletes tanítványt, aki mindig a lehető legjobb volt, hanem aki időnként nem értette Jézust, volt, amikor megtagadta, tehát egy törékeny ember, akit mégis Jézus kiválasztott és küldött. Jézus irgalma nagyobb Péter hibáinál, és azt gondolom, hogy nekünk is keresztényként nem azt kell mutogatni, hogy milyen szupersztárok vagyunk, hanem hogy az Isten szupersztár, Ő a jó, és még velünk is tud valamit kezdeni.
Minden helyre, ahova a pápa megy országot látogatni, akkor meglátogatja a helyi jezsuita közösségeket is. Ennek van egy tudósítása, amit Antonio Spadaro, egy római jezsuita szokott készíteni, aki kíséri a pápát. Vannak kérdések, válaszok, ezt a jezsuita folyóiratban publikálják. Ezek elég informális találkozók, tehát kötetlenek, nem nagy protokolláris események. Általában a tartományfőnök kicsit beszél a rendtartományról, bemutatja ott a jezsuitákat, és utána szabad kérdések vannak, akkor mindenki megkérdezheti a pápától, ami eszébejut, ő meg elég közvetlenül válaszol ezekre.
Amit a jezsuiták mindig meg szoktak kérdezni, hogy mit gondol a pápa arról, hogy mi a dolguk ma, ebben az országban szerinte mit kéne csinálni a jezsuitáknak. De szóba szokott kerülni a lemondás is, vagy például az, hogy mit gondol Afrikáról. Minden alkalommal van személyes kérdés is, hogy hogyan imádkozik a pápa, meg mi az, ami a legnagyobb öröme, nehézsége.
A legfontosabb lenne, hogy Ferenc pápa lelkületéből az isteni irgalmat fedezzük fel, és amit ő annyiszor hangsúlyoz, hogy az
Isten feltétlen szeret bennünket. Ez a szeretet az, ami a mi örömünknek az oka, forrása – minden más az csak utána jön.
Hogyha az Isten ennyire szeret bennünket, akkor próbáljunk mi is ilyenek lenni egymáshoz. Különösen azokhoz, akik gyengék, törékenyek, szegények. Ez a pápának egy másik, a szíve közepén lévő törekvése, hogy a szegényeknek, a kicsinyeknek az apostola legyen, és feléjük hirdesse az evangéliumot, úgyhogy nekünk is ez a dolgunk, hogy valamit tegyünk azokért, akiknek kevesebb van, vagy nehezebb helyzetben vannak.”
hirdetés
