2023. 01. 30.

Kincsünk cserépedényben

„Időnként szeretnénk erősebbek, értékesebbek, alkalmasabbak lenni, mert azt hisszük, Isten dicsőségét a tökéletesség hordozza. Aztán egyszer csak szembesülünk azzal, hogy a valódi kincseinket mindig kegyelemből kapjuk.” Révész Szilvi író, előadó tanulságos Facebook-bejegyzését szemlézzük.

Mindannyiunkat tündökölni teremtett. Az a terve, hogy az Ő dicsősége látható legyen rajtunk. Tündököljünk – szavak nélkül, különösebb erőfeszítés nélkül is. Jelenlétének, erejének a kisugárzása természetes módon látható legyen minden teremtményén – rajtunk pedig embereken, akiket saját képére formált, leginkább.

Ugyanakkor ez a terv ma nagyon sok ponton zátonyra futhat. Eleve működésképtelen mindaddig, amíg a szívünkben világosságot nem gyújt a kegyelem és meg nem látjuk, fel nem ismerjük Isten dicsőségét Krisztus arcán. (2.Kor.4:6.)

Aztán ott vannak a saját korlátaink. A legtöbben ekkorra (megtérésünk idéjére) már szembesültünk saját esendőségünkkel, és igen csak megkérdőjeleztük saját „nagyszerűségünket”. Kevés olyan felületet látunk, ami hordozhatná az életünkben Isten dicsőségét.

De Istent ez nem lepi meg, és nem korlátozza semmiben!

hirdetés

Sőt, mintha épp erre várna, épp ez az érzékeny, törékeny állapotunk lenne a legalkalmasabb arra, hogy az Ő dicsőségének a ragyogásához felületet adjon.

Isten dicsősége a széttört darabokon, szilánkokon.

„Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van,  hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak.” – írja a 7. vers.

Kincsek a cserépedényben.

Méltóság – ami nem a nagyszerűségünkből, sokkal inkább istenképűségünkből és fiúságunkból fakad.

Erő – amely messze meghaladja saját forrásainkat. Rendkívüli erő – ami messzebbről, mélyebbről érkezik. Erő, amely éppen az erőtlenségünkön által ér célhoz.

Bölcsesség – amely már nem önmaga körül forog, nem saját forrásaiban gondolkodik, amely nem tulajdonít többet magának, mint kellene, amely készen áll Isten eszköze lenni.

S az ilyen cserépedény – minden törékenysége és esendősége ellenére – vagy épp azok miatt is? – később sem riad meg a kihívásoktól, nehézségektől. Akkor se adja fel, ha „mindenütt szorongatnak minket”. Mert már nincsenek téves elképzelései a „tündöklésről”, nem csak rövid távon gondolkodik a ragyogásban. Nem adja fel, mert tudja, hogy a „szorongatás” akár a legjobb lehetőség is lehet, hogy Isten dicsősége látható legyen rajta, hogy a szívének a teljessége a felszínre jöjjön, hogy megszabaduljon attól, ami felesleges kolonc vagy értéktelen salak. Nem adja fel, mert a szorongatáson, kétségeskedésen, üldöztetéseken és letipráson túl az ígéretről se feledkezik meg: „nem szorítanak be”, „nem esünk kétségbe”, „nem leszünk elhagyottak”, „el nem veszünk”.

Talán amiatt is tudja mindezt – még a legerősebb szorongattatás közepén is – mert cserépedényként mindig is tisztában volt azzal, hogy

az a rendkívüli erő, az a különleges világosság csakis az Istennek tulajdonítható.

Időnként szeretnénk erősebbek, értékesebbek, „alkalmasabbak” lenni, mert azt hisszük, Isten dicsőségét a tökéletesség hordozza. Aztán egyszer csak – és újra és újra – szembesülünk azzal, hogy a valódi kincseinket mindig kegyelemből kapjuk. Pont azért, hogy ne ránk mutassanak, Isten dicsőségét hordozzák az életünkben.

 

Forrás: Révész Szilvi – Facebook 

Borítókép - Fotó: Frannyanne | Dreamstime.com
Szemle
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás