Huszár Attila meggyőződéses ateista ember volt megtérése előtt, 16 éves korában kevesen múlott, hogy öngyilkosságot kíséreljen meg, mert nem látta értelmét sem az életnek, sem a szenvedésnek. Egy virágvasárnap azonban megváltozott az élete: megtért, majd elkezdett az oltárnál szolgálni, ministránsként, akolitusként, majd később már diakónusként. Nem csak az életét szeretnénk bemutatni, hanem a diakónusi hivatást is. Mi a szolgálatuk, milyen szentséget szolgáltathatnak ki, kapnak-e fizetést, milyen a kapcsolatuk a papokkal? Rengeteg kérdés, amelyre Huszár Attila türelmesen és őszintén válaszolt. A beszélgetés szerkesztett változatát közöljük, a cikk alatt teljes hosszábban a podcast adás is meghallgatható.
Kanyargós életút a tied, ezt azért merem nyitásként szóba hozni, mert már te is beszéltél erről nyilvánosan. Hogyan foglalnád össze mai fejjel azt az utat, amely a diakónusi hivatásig vezetett?
Ateista emberként éltem korábban. Egyhetes voltam, amikor megkereszteltek, és ezzel le is zárult a keresztény tanításom a szüleim részéről. Isten mindig mellettem állt – de ezt csak most, utólag veszem észre. Volt néhány traumatikus helyzet az életemben: 14 évesen megműtöttek, de felébredtem és felültem, ekkor pedig véletlenül belevágtak a hangszalagomba, a hangom megmaradt, de nem teljesen tiszta. A másik meghatározó élethelyzetem 17-18 éves koromban volt, amikor perforáltvakbél-problémával rosszul lettem otthon. Három napig nem volt biztos, hogy életben maradok, a szüleim nagyon nehéznek élték meg.
Ennél is sokkal markánsabb volt, amikor 16 évesen eljutottam oda, hogy az élet felesleges. Ateistaként úgy gondoltam, hogy a halállal mindennek vége van. De ha ez így van, miért kellene a halálig szenvedni? Szenvedésnek láttam az életet, hiszen a kamaszok hajlamosak torz tükörben látni a világot, felnagyítani a saját problémáikat, nehézségeiket. Úgy éreztem, hogy akkora szégyen oroszból félévkor megbukni, amit nem akarok átélni. Kiálltam a kilencedik emeleten a párkányra, és úgy gondoltam, leugrom. Legyen most vége az életnek és utána jöjjön a semmi. Csak azért léptem vissza, mert a szüleimre és a testvéreimre gondoltam, szerettem és sajnáltam őket, és nem akartam, hogy egy ilyen traumán menjenek keresztül.
Szerettem őket annyira, hogy inkább a nehézséget vállaljam, mintsem a feladást.
Ezt el is mondtad nekik?
Nem.
Mikor tudták meg?
Négy-öt évvel ezelőtt egy ugyanilyen beszélgetés után. Erről nem beszéltem, mert nem voltam büszke rá. Nagyon sok ilyen dolog van a kereszténység előtti életemből. Úgy érzem, hogy Isten kiemelt ebből a rossz életútból, amelynek a vége nagyon sötét lett volna.
Amikor megtudták, akkor hogyan fogadták? A szülő gyakran a saját kudarcának érzi, ha a gyermeke ilyen kilátástalannak látja a jövőjét.
Ez egy érdekes kérdés, édesapám sajnos már nem él, édesanyámmal pedig még nem beszéltem erről. Lehet, hogy majd le kell ülnöm vele és átbeszélni.
Ekkoriban egy olyan élethelyzetben voltál, ahonnan nézve elég hihetetlen, hogy 35 évvel később diakónusként beszélj erről. Hogyan folytatódott az életed?
Az én történetem valójában arról szól, hogy Isten ezer meg ezer módon megmentett engem. Azért beszélek erről szívesen, mert a lámpát nem azért gyújtják, hogy véka alá rejtsék. Amikor erről beszélek, akkor úgy érzem, hogy ezzel Istent dicsőítem. Mert egy ilyen nagyon mélyről jövő embert, is meg tudott menteni, mint én vagyok. Nagyon erős gyógyszerekkel gyógyított, hiszen amikor 1989. április 19-én, virágvasárnapon megtörtént a megtérésem, azt Ő nagyon jól előkészítette. A vakbélműtétem után elkezdtem érdeklődni a transzcendens iránt: egy markáns ateista meggyőződésű ember a megfoghatatlan, megtapasztalhatatlan iránti vágya volt ez. Érdeklődtem más vallások iránt, a keleti vallások felé nyitottam, a misztika és a jóga felé. Hála Istennek egy olyan jógatanárral találkoztam, akit bármikor kérdeztem a különböző misztikus dolgokról, mindig a keresztény szenteket, Teréz anyát, Roger testvért hozta fel példának. Feltárt előttem egy nagyon gazdag, európai kultúrát, amely a kereszténységben gyökerezik. A vele való beszélgetések során egyre inkább a kereszténység felé orientálódtam.
Ez a jógaoktató azóta már a feleséged…
Igen, Katalin azóta már a feleségem, nagyon hálás vagyok neki. Előttem jár szorgalomban, önfegyelemben, kitartásban. Nagy példa nekem.
Hogyan tudja a jógát és a kereszténységet összeegyeztetni? Élénk vita zajlik a keresztényeknél – és azon belül is leginkább a katolikusok között – arról, hogy a jóga vajon ártalmas-e.
A jógának veszélyes irányzatai is vannak, például amikor a hinduizmus horgán csaliként használják fel. Hinduista, szinkretista, sőt okkult tanításokat próbálnak belesulykolni, társítani hozzá, ez veszélyes. Az is rossz, amikor egy guru arra használja fel a jógát, hogy önmaga kényelmét, gazdagságát, dicsőítését érje el el, amivel személyi kultusz alakul ki – ez pedig eltorzítja az ember világnézetét. Katalinnak gyermekkora óta megvolt a katolikus hite, ami meggátolta abban, hogy ilyen elhajlásai legyenek. A jógában egy olyan eszközt talált, amelyben nem másokkal versenyzik, hanem saját magával. Ez segítette abban, hogy elmélyüljön az imádsága, és tettekben is meg tudja azt valósítani, amit a kereszténység tanít.
Fotó: Huszár Attila és felesége
Úgy fogalmaztál, hogy Isten kiemelt téged a rossz életutadból, másoknál viszont ez nem történik meg. Szerinted miért?
Isten mindenkit megszólít, mindenkit megpróbál kiemelni, kérdés, hogy meghalljuk-e, és ha igen, akkor hogyan reagálunk rá. Az én életemben ott volt a fordulópont, amikor önzően azt gondoltam, hogy elvetem magamtól az életemet, de mások iránti szeretetből inkább vállaltam a nehezebbet.
Szükségesnek tartod, hogy az ember életében legyen egy ilyen katartikus pillanat?
Vannak „bölcsőkeresztény” barátaim, akik kedvesen kicsit „irigykednek” a megtérésemre és erre a nagy robbanásra. Mindig azt mondom nekik, hogy ne irigykedjenek rám. A bölcsőkeresztény ember gyermekkorától kezdve beletanul olyan dolgokba, amelyekbe nekem nem volt lehetőségem. Én 20-22 évesen kezdtem el ministrálni és álltam oda a kicsik mellé, mert éreztem, hogy ez hiányzott az életemből. Aki keresztény családba született, az tudja, hogy mikor és mit kell imádkoznia, rendszeresen jár templomba.
Én 20-21 éves koromig nem jártam templomba.
De az egyik a neveltetésből jön, a másik pedig egy saját döntés. Te önállóan, magadtól döntöttél úgy, hogy templomba jársz, míg sokaknál ez „rutin”. Ez a felnőtt hit túlmutat a gyermeki hiten.
Mindenki életében kell egy személyes döntés, mert hiába objektív tény, hogy Jézus Krisztus megváltott minket, az én életembe ez csak akkor lép be, ha szubjektíven ezt elfogadom és kérem. Megtérésem előtt olvastam a Bibliát, de csak azért, mert intellektuális kihívás volt nekem. Isten szava úgy hatott rám, hogy 2-3 hónap után elhittem, hogy Jézus Krisztus valóságos történelmi személy volt – korábban ezt sem hittem, csak egy mese volt számomra. Habár képes voltam sírni amiatt, hogy ennyit szenvedett, képtelen voltam továbblépni és hinni abban, hogy feltámadt és most is él. A már említett virágvasárnapon ez tört át, ekkor imádkoztam életemben először igazán mélyen.
Gőgös voltam és azt kértem Istentől, adjon nekem hitet, de úgy, hogy csodát tesz. Kikötöttem a csodát is: az lenne a legkézzelfoghatóbb csoda, ha most rögtön hitet adnál nekem. Mert én képtelen vagyok rá, de ha ezt itt most megteszed, akkor követlek. Akkor, ott, a templomban úgy éreztem – az országúti ferenceseknél, a Margit körúton -, hogy egy nagyon tapintatos kéz megérinti a vállamat. Teljesen elfogad, úgy, ahogy vagyok. Éreztem a távolságot, hogy én mennyire kicsi és méltatlan vagyok hozzá képest. De ezt a távolságot Ő áthidalta, eljött, és úgy, ahogy vagyok, szeret.
Sok ember számol be hasonló élményről, azaz, hogy elkezdtek alkudozni Istennel – és Ő belement ebbe az alkuba. Miért engedi, hogy alkudozzunk Vele?
Végtelenül szeret minket, vágyik utánunk, szeretetből teremtett bennünket. Isten a legjobbat akarja nekünk. Sokszor mi vagyunk az egyedüli akadálya annak, hogy kapcsolatba kerüljünk vele.
Ez ugyanaz az alázat Isten részéről, mint hogy az egyszülött Fia ott fekszik a jászolban, kiszolgáltatva az embereknek?
Nagyon fontos párhuzam. Sőt, odamegy a Jordánhoz, hogy János megkeresztelje. Nem Jézus tisztult meg attól, hogy Ő belelépett a folyóba, hanem a folyó tisztult meg Jézustól. De odament, mert tudja, hogy meg kell történnie.
Visszatérve a történetedre: sokan térnek meg, de kevesekből lesz állandó diakónus. Hogyan folytatódott az utad?
Több olyan élményben is részesültem a megtérésemet követően, amelyek nagy hatással voltak rám, Isten tényleg erős gyógyszereket adott. Találkozhattam Teréz anyával személyesen. Van egy mondás, hogy szent az, akinek a jelenlétében megszűnik minden kétségünk Isten léte felől. Teréz anya mellett ezt éreztem. Ugyanezt éreztem Roger testvérnél is, a magyarországi taizéi találkozón vágytam arra, hogy a közelében lehessek. Eljutottam a harmadik sorig, de lehetetlen volt a közelébe férkőzni. Mise végén áldást osztott, rám nézett, majd félretolta az embereket, és nem keresztet rajzolt a homlokomra, hanem mindkét kezét a fejemre téve megáldott. Én ott ugyanazt az elfogadó szeretetet éreztem, mint amikor megtértem.
Letérdeltem és patakokban folyt a könnyem attól az örömtől és szeretettől, amelyre méltatlannak tartottam és tartom magamat.
Igazság az, amikor azt kapjuk, amit megérdemlünk. Irgalom az, amikor többet kapunk annál, amit érdemelnénk. Kegyelem az, amikor olyat kapunk, amit nem érdemelnénk meg. Ezt a kegyelmet éltem át abban a pillanatban.
A ministrálás szintén fontos lépés volt az életemben. De diszlexiás voltam – amivel nem foglalkoztak gyermekkoromban -, ezért nagyon dadogósan olvastam. A plébános atya biztatott, hogy ennek ellenére is olvassak fel. Négy alkalom után a betűfelismeréstől eljutottam a szóolvasásig: az Egyház egy hét alatt megtanított engem felolvasni. Márton Mihály atya néhány év ministrálási szolgálat után említette, hogy örülne, ha diakónus lennék. Nem tudtam pontosan, ez mit jelent. Kiderült, hogy 35 év alatt házas ember nem lehet diakónus, ezért a dolgot el is felejtettem, ráadásul akkor indult a vállalkozásom is. Sok civil feladatom volt, nem volt sem energiám, sem időt, hogy elinduljak ezen az úton. De 2012-ben, amikor Csömörre költöztünk, Görbe József plébános atya megkérdezte, hogy vállalnék-e akolitusi szolgálatot. Ezt sem tudtam, hogy mit jelent, de ő elmondta, hogy az akolitus felnőtt férfi, aki az oltár mellett szolgál, kiáll a hite mellett és segít a plébánosnak, amiben tud. Neki legalább 3 faluja volt, kevés ideje jutott a kapcsolattartásra, a közösség szervezésére. Ezért számára ez nagy segítség volt. Az akolitus már áldoztathat is, ha a pap erre felhatalmazást ad neki és ha a körülmények indokolják.
Mekkora változást hozott az életedben, hogy akolitus lettél?
Egy hétig vívódtam, hogy elfogadjam-e a felkérést. Azt mondtam végül a plébánosomnak, hogy én erre nem vagyok alkalmas. Erre azt felelte, hogy pontosan ezt a választ várta tőlem, mert Isten nem az alkalmasokat választja ki, hanem a kiválasztottakat teszi majd alkalmassá. Ezzel meggyőzött, hogy igent mondjak: amint ezt megtettem, olyan belső vágy töltött be, hogy onnantól kezdve szinte minden nap jártam misére. A képzés két éve alatt megerősödtem a hitben, József atya pedig arra ösztökélt, hogy induljak el a diakónusi hivatás felé.
Magadtól nem fogalmazódott meg?
Az akolitusi szolgálat közben már gondoltam rá, volt bennem egy belső hívás. Ahogy a mágnes vonzza a vasat, úgy hívott az Isten is a diakónusi hivatás felé. De nem tettem lépéseket. Jelértékű, hogy az Egyház hívott meg engem, a plébános személyén keresztül.
A bennem lévő gondolat találkozott az Egyház hívásával. Ez a kettő együtt indított el ezen az úton.
A diakónusi szolgálatot a II. Vatikáni Zsinat éleszti újra, miután 400 évvel korábban a Tridenti Zsinat megszünteti. Ez a döntés mennyire függ össze a paphiánnyal?
A zsinat helyreállított egy olyan hagyományt, amely évszázadok alatt kikopott az Egyházból, teljessé tette az egyházi rendet. Az Apostolok cselekedeteiben olvassuk, hogy az apostolok kiválasztanak hét arra alkalmas, egyszer nősült, a Szentlélekkel eltelt férfit, hogy kisegítsék őket. Így alakul ki az egyházi rend három fokozata: a diakónus, az áldozópap és a püspök. Ez a mai napig megmaradt, de az Egyházban a diakónusi szolgálat kicsit „elsorvadt” – a II. Vatikáni Zsinat ezt a rendet állította helyre. Kétségtelen, hogy a paphiány miatt nagy szükség van a diakónusokra, de nem érzem magamat pappótléknak vagy plébánosszerűségnek. Nekem diakónus karakterem van, azaz hirdetem az evangéliumot, nemcsak a templomban, hanem ott is, ahol élek. Élem a civil életemet, bevásárolok, dolgozom, a családommal vagyok. Két nagyfiam van és most már hat unokám – a hatodik még pocakban van, biztonságban. A civil teendőimmel együtt tudom megélni az elhivatottságomat.
Előfordulhat, hogy valaki azért megy diakónusnak, mert fiatalon nem mert igent mondani a papi hivatásra? Nem ismerte fel – vagy inkább elfojtotta magában -, és ezért ilyen módon „pótolja”?
Nem vagyok annyira bölcs, hogy ezt megítéljem. Biztos vagyok abban, hogy néhány férfiban felmerülhet az a gondolat, hogy őt fiatalkorában meghívta az Úr, de végül nem ezt a hivatást választotta. Isten nagyon nyitott, több lehetőséget is felkínál, a házasság is egy megszentelt életforma. Ismerek legalább három olyan diakónust, aki szerzetesként élt, papnak készült, de úgy érezte, hogy nem az az ő útja.
Ők teljesen ki tudtak teljesedni ebben a hivatásban, vagy inkább pótlék a számukra?
Kiteljesedtek benne. Nem azt látom rajtuk, hogy az nem sikerült, ezért most diakónusként próbálnak bármit is bepótolni. Sokkal inkább azt látom rajtuk, hogy már akkor is diakónusnak hívta őket az Isten, csak ezt nem ismerték fel. Most, hogy a lehetőség kialakult, már ki tudtak teljesedni.
Fotó: Huszár Attila szentelése
Ha egyszer valamiért eltörölnék a cölibátust és házas embereket is pappá szentelnének, akkor diakónus maradnál vagy pap lennél?
Nem érzek most erre hívást az Istentől, de ha hívna, akkor szívesen mennék. A Váci Egyházmegyében szolgáló 40-50 diakónus közül nem ismerek olyat, aki pap szeretne lenni, legfeljebb egy ilyen embert tudok mondani. Ellenben ismerek olyan diakónust, akinek elhunyt a felesége és cölebsz diakónusként él tovább. De van olyan is, aki özvegyként úgy dönt, hogy feljebb lép és az áldozópapságot választja.
A diakónusi szolgálathoz feltétlen szükséges a feleség hozzájárulása is. Mennyire volt egyértelmű nálatok a házastársad igenje?
Mielőtt elkezdtem a diakonátusi képzést – összesen egyébként hét év tanulmány van mögöttem –, megkérdeztem a feleségemet. Azt felelte, hogy már számított a kérdésre és nagyon örül neki. A diakónus házaspárok együtt indulnak el ezen az úton, a feleségem többször eljött és belehallgatott a teológiai előadásokba. A képzésről folyamatosan meséltem otthon, együtt imádkozunk, együtt járunk szentségimádásra. A diakónusnak feladata, hogy reggel és este a zsolozsmát mély hittel, nyugodtan elimádkozza a püspök szándékára és az Egyház javára. Mi ezt az imát együtt szoktuk elimádkozni a feleségemmel. Előfordul, hogy úgy érzem, most csak kettesben szeretnék lenni Istennel – ilyenkor korábban felkelek és elimádkozom, de ha a feleségem kéri, akkor vele is újra elimádkozom.
Milyen szentséget szolgáltathat ki a diakónus? Le lehet úgy egyszerűsíteni, hogy a gyónáson és az ostya átváltoztatásán kívül minden mást?
Majdnem. Ami a bűnök megbocsátásával kapcsolatos, arra nincsen felhatalmazásunk. Ez két szentség: a bűnbánat szentsége – azaz a gyónás, – és a betegek kenete, amely szintén a bűnök megbocsátásával járó szentség. A másik pedig valóban az eucharisztia – azaz az kenyér és a bor átváltoztatása Krisztus testévé és vérévé –, erre sincsen képességünk és megbízatásunk.
De ezenkívül minden másban segíthetjük a plébános munkáját, aki adhat megbízatást esketésre, keresztelésre, temetésre – ez utóbbi nem is szentség.
Fontos része az életemnek, hogy a liturgiában szolgáljak, úgy, hogy az tényleg a lehető legszebb legyen, illetve az evangélium felolvasása, valamint adott esetben a prédikáció megtartása. Szintén fontos része ennek a hivatásnak a szolgálat, főleg a szegények és rászorulók szolgálata. Észrevenni, hogy kinek mire van szüksége, és itt nem egy szociális hálóra gondolok, hanem a lelki igények észrevételére. Megszólítani őket, és tudatosítani, hogy a közösség fontos részei ők is. Az én plébánosom öt falut lát el, amiben tudom, segítem őt.
Milyennek látod a papok és a diakónusok kapcsolatát? Nyilvánvalóan, ahol öt falut lát el a pap, ott hatalmas szükség van segítségre, de máshol előfordulhat, hogy nem teljes az összhang?
Emberek vagyunk, a mai papjaink nem tanultak a diakónusokról semmit, nekik új helyzet velük az együttműködés. Edukálni szükséges őket, megismertetni velük az ismeretlent, mert az mindig rettegettebb, mint a valóság. Sajnos volt egy-két olyan diakónus, aki úgy viselkedett, hogy a pap később joggal tartott tőle. De ha a diakónus a helyén van, és a képzés jól felkészíti arra, hogy ő szolga legyen, ne pedig király, akkor ez a helyére kerül. Ha egy pap úgy tekint rá, mint a segítőjére, akivel egy úton jár, egy célért küzd, akkor ez egy jó kapcsolat lehet.
Ha viszont azt látja a diakónuson, hogy felesége és gyermekei mellett még „paposkodik” – miközben ő feláldozta ezeket a papi hivatásért cserébe –, akkor féltékeny is lehet rá. Hála Istennek, nagyon sok jó együttműködést látok, ahol a pap és a diakónus kiegészíti egymást.
Fotó: Marton Zsolt váci püspökkel
A püspök dönti el, hogy egy diakónus hol szolgál? Egyáltalán létezik diakónusi diszpozíció, tehát elhelyezés máshova?
A Váci Egyházmegyében Marton Zsolt püspök atya – szerintem nagyon bölcsen – először ún. hivatalokat állított fel, ami azt jelenti, hogy a diakónusi szolgálatot négy-öt típusra osztotta.
A plébániaszervező diakónus – mint egy plébános – ellátja azt a falut, ahova nem jutott plébános. Neki van egy pap moderátora, aki hetente vagy kéthetente meglátogatja, aki az eucharisztikus átlényegülést el tudja végezni, meggyóntatja az embereket. De ezenkívül minden mást a diakónus végez: adminisztrációs munkát, lelkigondozást, napi igeliturgiát. A plébániai diakónus napi 8 órában segíti a plébánost, amiben tudja. Ez egy főállású munka tulajdonképpen – értelemszerűen fizetéssel, ahogyan az előző típus is fizetésben részesül. A plébániai szolgálati diakónus – ilyen vagyok én is -, szabadidejében annyit vállal, amennyit tud. A plébános megállapodik a diakónussal, hogy milyen feladatai lesznek. A mi plébánosunk Kistarcsán lakik, engem arra kért fel, hogy Kerepesen az idős, nyugdíjas Frajna András atyát segítsem, amiben csak tudom. Felnőtt bibliaóra, bérmálkozási felkészítés, liturgiában való segítség, temetés, esketés, keresztelés. Nekem elsősorban ezek a területeim.
Van még két kategória: a speciális diakónus egy konkrét feladatra kap megbízást, például a püspök mellett gazdasági igazgató – a Váci Egyházmegyében például Ménesi Balázs diakónusként tölti be ezt a feladatot. Illetve a nyugdíjas diakónus is egy létező kategória, de felszentelése előtt nyilatkozik, hogy nem várja el és nem is számít arra, hogy az Egyház anyagilag eltartsa, hanem vállalja, hogy megdolgozik saját maga a fizetségéért. 2022. decemberében sok diakónus kapott Zsolt püspök atyától dispozíciót a most felállított hivatalok szerinti kategóriákban. Január elsején nyitottam ki azt a megtisztelő levelet, amiben az én megbízásom szerepelt. Ebben Marton Zsolt püspök atya Kerepesre disponált. Mivel plébánosom, Pető Gábor atya már két éve arra kért, hogy Kerepesen szolgáljak, ne lakhelyemen Csömörön, ez a disponálás nem ért váratlanul, de a dispozíciót megelőzte egy párbeszéd. Örömmel és nagy szeretettel látok neki ennek a munkának, plébánosom és Jézus munkatársaként.
Az esküvők, temetések utáni stóladíjban te is részesülsz diakónusként?
Ezt szintén a plébános dönti el. Én olyan Istentől áldott helyzetben vagyok, hogy a munkámmal anyagi biztonságot tudtam teremteni, így nincsen szükségem erre a pénzre, viszont a plébániának annál inkább.
A hívek hogyan fogadják a diakónust? Máshogy fogadják ott, ahol nincsen pap – kisebb falvakban –, mint például a nagyvárosban, ahol adott esetben két papnak segít?
A nagyvárosban más a helyzet, hiszen az emberek jönnek-mennek, gyakran más templomba járnak szentmisére, nem feltétlen alakul ki a plébániai közösség. Egy kisebb faluban más a helyzet, hiszen ott nagyon hamar felfigyelnek arra, aki „sürög-forog” az oltár körül.
Ha ezt nem alázatosan, ügyesen és óvatosan teszi, akkor ez még visszatetszést is kelthet, én magam is belefutottam ebbe a hibába.
Hatalmas lelkesedés volt bennem, ezért én „mindent is” szerettem volna csinálni, örömből, lelkesedésből. De ez néhány emberben visszatetszést keltett, ami az én hibám volt, tanultam az esetből. A diakónusképzésen kétszer vendégül látjuk a plébánosokat is, ahol megkérjük őket, hogy készítsék fel a közösséget arra, hogy jön majd egy Istentől kiválasztott ember, aki a segítségükre lesz. Ha ez így elő van készítve, akkor nagyon jó kapcsolat tud kialakulni.
Ha valakiben ott mocorog a vágy, hogy diakónus legyen, mit kell ehhez tennie?
Legyen már nős – és egyszer nősült –, elkötelezett, mély hite legyen. Jelentkezzen a plébánosánál, püspökénél. A püspök feltételeket szabhat, de el is engedheti, azonban általában az a feltétel, hogy legyen teológiai tanulmánya – legalább BA-szint. Ha ez megvan, akkor egy hároméves képzés elvégzésére van szükség, amelyből 2 év intenzív képzés – ahol nemcsak a lelki dolgokra figyelünk oda, hanem arra is, hogy egy igazi közösséggé kovácsolódjunk. Minden megyéspüspök szervezhet diakónusképzést. A Váci Egyházmegyében van ilyen képzés, ahol a tanárok a budapest-esztergomi, a váci és a kalocsa-kecskeméti egyházmegyéből vannak jelen. Ebbe a képzésbe szívesen várjuk más egyházmegyék diakónusnövendékeit, azokat, akiket püspökük ránk bíz két évre. A képzésen kialakult barátságok országos hálót hoznak létre a diakónusok között.
Te miben lettél azáltal több, hogy diakónusként szolgálsz?
Ez szoros, a házassághoz hasonló elköteleződés az Isten mellett. Egy plusz igen, amelyet nemcsak én mondtam ki Jézusnak és az Egyháznak, hanem az Egyház és Jézus is kimondott rám.
Martí Zoltán
hirdetés
