Ahogy már korábban is tettük, most is szeretnénk megosztani veletek egy mesét, amely a meseíró pályázatra érkezett. Egy mese nem csak gyerekeknek; szülőknek, felnőtteknek is – Cserkó Róbertné Renátától.
Csutkabaracskán volt egy gólya, akit minden madár ismert. Ki ne ismerte volna, hisz szájról szájra terjedt minden nyáron, hogy éppen mennyi fiókát nevelnek. Icus ugyanis, Csárli felesége, nem kettő-három tojást költött ki, mint a többi madár, hanem nyolcat, kilencet. Idén pedig rekordot döntöttek, mert tíz gülüszemű fiókájuk lett. Csárli pánikba esett, hogy hogyan fog tíz fiókára gondot viselni, de nem lehetett sokáig gondolkodni, az éhes csőröket be kellett tömni. Csárli már hajnalban elrepült a közeli rétre, ahol egy tó is volt, s amelyik béka korán kuruttyolt, azzal már indult is a fészekhez. Minden fiókának legalább egy béka kellett reggelire, plusz még egy kis édesség. Persze Icusnak is vinni kellett reggelit.
– Csárli, nekem egy siklót hozz – kérte Icus. – Nem kérek békát.
– Ilyenkor még nincsenek – felelte mérgesen Csárli, mert már neki is korgott a gyomra.
– Fáznak, még el vannak bújva – magyarázta tovább. – Nem baj, Csárli, keress nekem egyet! Mikor még udvaroltál, éjjel is, télen is kerítettél nekem siklót.
– Azt a siklós életbe! – röppent fel mérgesen Csárli. „Hátha találnék kettőt, aztán egyik az enyém lenne” – gondolt bele, és rögtön jobb kedve lett.
A rétre kezdett rásütni a Nap, s jöttek sorban a gólyahaverok is halászgatni, kígyót, békát keresni. Általában hamar megetették a fiókáikat, s maradhattak a tónál lazulni, beszélgetni. Csárli mindig irigyelte őket, mert neki nem volt ilyen jó dolga. Ha most megtalálja a siklókat, utána már kezdheti is ebédeltetni a gyerekeket. Egy óra is eltelt, mire rálelt egy soványka siklóra. Májk, a haverja szállt le mellé éppen.
– Szia, Csárli! Ott, a domb sziklás részén napoznak kinn a siklók. Láttad?
– Már nem érek rá, Májk, sietnem kell haza, aztán vinni az ebédet. A siklót még nem nyelik le a fiókák, elakad a torkukon.
– De neked nem, Csárli, te le tudod nyelni. Reggeliztél már?
– Nincs rá időm! – repült el Csárli nagy sebbel-lobbal, mert tudta, ha Icus sokáig nem eszik, nagyon ideges lesz.
Icusnak kevés volt a reggeli, de repülni kellett tovább, indult az ebéd, uzsonna, vacsora. Este Csárli beleszédült a fészekbe.
– Na, apa, nem tudok tőled aludni! – rikkantott fel az egyik pelyhes fejű fióka.
– Csárli, itt nem férsz el, állj a fészek szélére! – szólt rá Icus.
– S ott hogy állok meg egész este? Leesek, azt akarod, hogy reggelre ne legyek a fészekben?! Ki eteti majd a gyerekeket? Különben is, tudtad, hogy én ma még egy falatot sem ettem?
– Ne vitatkozzunk, Csárli, majd túl leszünk ezen.
– S ha nem éljük túl? – kérdezte Csárli, s közben egy hatalmasat kordult a gyomra.
Másnap kezdődött minden elölről. Mire a tíz fióka megreggelizett, az eleje már tízóraizott volna, aztán várták az ebédet, pihenés nélkül jött el az uzsonna, s vacsoraidőre Csárli kiterült a réten. A haverok köré gyűltek.
– Adjatok egy békát! Egy tücsköt! Egy szúnyogot! Bármit! – lihegte Csárli.
A cimborák rendesek voltak, összefogtak, s gyorsan ételt hoztak neki, elé tették, s végre jóllakhatott.
– Csárli, nem lehet ezt így csinálni, hallottam a Búbos Karcsiról, a bankáról, akinek tizenegy fiókája lett, nem győzte az etetésüket, feldobta a talpát, mert neki magának nem volt ideje enni. Nehogy erre a sorsra juss, cimbora – oktatta Májk gólya.
– Dehogy is! – felelte Csárli. – Nem fogok. Neki nem volt ennyi barátja. Köszönöm, fiúk!
Csárli összeszedte magát, s folytatta a vacsoráztatást, s még Icusnak is vitt egy szép, méretes halat. Jó volt este ránézni a tíz békésen alvó, jóllakott fiókára. Másnap ugyanúgy ment minden, aztán a következő nap is, a fiókák pedig, ahogy cseperedni kezdtek, többet akartak enni. Icus úgy féltette őket, hogy egy percre sem repült ki a fészekből, így Csárlira maradt minden. Egyik nap hazafelé repülve fennakadt a villanydróton. Másnap a tóba pottyant bele. Utána összeütközött egy sassal.
– Hé! Nem látsz a szemedtől? – kiáltott rá a sas. – Most miattad szem elől tévesztettem a nyulat! Az lett volna a gyerekem ebédje!
– Gyereked? Csak egy van? Ne panaszkodj, öregem! Nekem tíz van! – szállt tovább morogva Csárli.
Mire minden ereje elfogyott volna, megjelentek a gólyamamák. Két aranyos, nevetős mama, akik rajongtak az unokákért. Hoztak sok-sok ennivalót, édességet nekik, a fiókák boldogan faltak mindent.
– Csárli! Eredjetek, fiam, ki a rétre, egyetek! Olyan vagy már, mint egy tollseprű – mondta az egyik mama. – Ma mi etetjük a gyerekeket!
Nagy volt az öröm, Icus is kirepülhetett enni, barátnőkkel találkozni, Csárli is ehetett, amennyi beléfért, s a cimborákra is jutott végre ideje. Elmesélték, hogy milyen nehéz boldogulni ezen a nyáron, s a barátok úgy döntöttek, ezentúl ők is segítenek, amiben csak tudnak. Minden nap egyenként elrepültek Csárliék fészkéhez, s ki-ki amit tudott, bedobott nekik : halat, siklót, békát, bogarakat, gyíkokat. A mamák is eljártak etetni, sőt, más madarak is hallották a hírt, s hol egy varjú dobott be lótetűt, hol egy gém hozott halat. Sőt, a sas is eljött, akivel Csárli összeütközött a levegőben, ő is dobott be ennivalót. Az élet könnyebb, szebb lett, kisimultak Csárli ráncai. A fiókák szépen nőttek, erősödtek. Egy este, vacsora után már aludt mind a tíz, s Csárli büszkén nézte őket.
– Úgy örülök, hogy tíz ilyen helyes kis srácom van – mondta Csárli, mert mind a tíz fiú volt.
– Ó, Csárli! Te vagy a legjobb apa a világon! – mosolygott Icus.
– Szeretlek, apa! – kukkantott ki az egyik fióka a sok toll közül.
– Én is, fiam.
Cserkó Róbertné Renáta
Kép: Slowmotiongli | Dreamstime.com
hirdetés
