2023. 01. 05.

„A világ egyik legműveltebb embere távozott” – személyes élmények XVI. Benedekről

December 31-én hunyt el XVI. Benedek emeritus pápa, az ő emlékét elevenítik fel Horváth Árpád és Koronkai Zoltán jezsuita atyák, akik személyesen is találkoztak vele. „Öröksége, munkássága tényleg olyan, ami évszázadokon keresztül tudja a keresztényeket inspirálni; életén átcsillantak a Jóisten fénysugarai” – hangzott el a 777 podcast beszélgetésben, amelyet Tóth Márton vezetett.

Titeket hogyan ért az ő halálának híre? Mi volt az első érzés vagy gondolat, ami megpendült bennetek, amikor meghallottátok?

Horváth Árpád: Láttam róla néhány képet az utolsó időszakáról, nagyon legyöngült, és azt gondolom, ha őszinték vagyunk, annyira nem lepett meg senkit a halála. Ezzel együtt azért van bennünk sajnálat, mert ő az egyik legolvasottabb, legműveltebb ember volt az egész földkerekségen.  Nem nagyon volt párja, aki a Biblia mélyéről a patrisztikus koron át a középkoron végig, egészen a kortárs filozófiai, teológiai gondolkodásig ilyen átfogóan látta volna a problémákat, a kérdéseket, a kihívásokat. Tehát vele a világ egyik legműveltebb embere távozott.

Koronkai Zoltán: Számomra kicsit meglepő volt azért a halála, bár az utóbbi napokban lehetett hallani már a híreket, meg a Ferenc pápa is imára hívott, ami azért egyértelmű jele volt annak, hogy közeledik XVI. Benedek emeritus pápa életének a vége. Én most kezdek elmélyülni abban, hogy ki volt ő, meg újból átgondolni azt az ajándékot, amit a személyes életemben köszönhetek neki, meg az egyház életében is.

Mind a ketten egy kivételesen szerencsés helyzetben vagytok, mert személyesen is találkozhattatok Benedek pápával. Meg tudtok osztani egy-egy olyan élményt, amely hozzá kapcsolódik?

H.Á: Még Ratzingernek hívták, amikor mi személyesen ismertük őt, mert Rómában egy olyan házban laktunk mindketten, amit részben ő alapított, és ő rendszeresen kijárt ebbe a házba – akkor még bíborosként. Az én egyik legkedvesebb emlékem róla az, hogy én délvidéki vagyok, a 90-es évek végén voltam Rómában, és már megszoktam, hogy el kell magyarázni külföldön, hogy honnan is származom. Amikor legelőször fogadtuk, akkor az aulában sorban álltunk, mindenki elmondta a nevét, meg hogy honnan jött. Mondtam, hogy Horváth Árpád vagyok, és egy olyan országból származom, ami nincs is, Jugoszláviából. Akkor ő visszakérdezett, hogy a Bácskából vagy a Bánságból való vagyok.

Nagyon ismerte a magyarok és a Kárpát-medence történetét.

Az is nagyon kedves emlék, hogy amikor eljött hozzánk a Casa Baltazarba, mindig autóval hozták és az autó tele volt rakva mindenféle nyalánkságokkal, édességekkel, panettone-vel, mert ő ezeket ilyenkor elhozta nekünk, amiket kapott ajándékba.

K.Z.: Amikor a Collegium Germanicum Hungaricum növendéke voltam, elég sokszor megfordultam a Szent Péter téren, meg a Szent Péter-bazilikában, és többször előfordult, hogy találkoztam vele a téren. Nem volt nagy bíborosi szerelésben, hanem egy egyszerű papi reverendában, aktatáskával vonult át a téren, ment a hittani kongregáció épületébe. Aztán én is a Casa Baltazarban találkozhattam vele személyesen. Az egyik emlék, amit őrzök róla, az a vacsora volt. Egy asztalnál ülhettünk vele, jóízűen evett, és – ezt sosem felejtem el – a leves utolsó cseppjét is a kanálba öntötte, és nem hagyott meg semmit. Azt hiszem, talán otthonról hozta ezt, bajor szokás volt ez az alaposság, de úgy megérintett ez a fajta egyszerűsége. Az emberek a sajtóból ugye a páncélos bíborosnak, a nagy inkvizítornak ismerhették, de közelről látva meg egy egészen más személyiség bontakozott ki: egy nagyon mélyen a hitben gyökerező, nagy intellektuális erővel rendelkező emberé.

Milyen volt az a pillanat, amikor Joseph Ratzinger lett az új pápa? Milyen érzés volt bennetek, akik már ismertétek korábbról őt?

K.Z.: Ott voltam a Szent Péter téren, amikor kilépett a bazilika erkélyére. Mikor megjelent a fehér füst, akkor azonnal szaladtunk a kollégiumból, ahol akkor laktam. Érdekes volt a tömeg reakciója, persze volt éljenzés, meg minden, de volt mellettem egy olasz nő, aki valami ilyesmit mondott, hogy „te jó Isten!”. Tehát azért Ratzinger bíboros sokaknak nem a szíve csücske volt, a páncélos kardinális képe elég elterjedt volt. Miután én azért jobban ismertem, számomra nem volt sokkhatás, hogy őt választották meg pápának.

Sőt, előtte, amikor II. János Pál pápát ő temette el, volt ez a híres beszéde a konklávé kezdetén. Ez egy nagyon szép beszéd volt, aminek a fókuszában az állt, hogy van egy fix pont, és az Jézus személye, a Jézussal való barátság.

Ez a Jézusra való fókuszáltság az egész pápaságának központi eleme volt,

és valószínűleg ebben látta a fő küldetését is.

H.Á.: Talán olyan szempontból meglepő lehetett, hogy őt választották pápának, hogy ugye előtte volt egy lengyel pápa, és utána jött egy német, miközben előtte több száz éven át olaszok voltak. De ő azért a folytonosságot jelentette, hiszen II. János Pálnak volt a házi teológusa, és ők hetente találkoztak, teljesen együtt pendültek mindenben. Miközben egyébként nagyon más karakterek, Ratzinger sokkal visszafogottabb, szerényebb és csendesebb, igazi introvertált tudósalkat volt. Ő azt mélyítette el, amiben addig is segítette II. János Pált.

A megválasztása után nem sokkal már vissza is látogatott Bajorországba, és mindig megmaradt ez a fontos kapocs a szülőföldjével. Még élete utolsó napjaiban is utalt erre, mennyire hálás például az édesapjának, aki négy órával a születése után megkeresztelte őt, és akitől a hitet kapta. Ti mit láttatok ebből, hogy egy ember, aki az egyház élére kerül, hogyan tud mégis kapcsolatban maradni a gyökereivel?

H.Á.: Németország és annak is a bajorországi része civilizációs szempontból és vallásosság szempontjából is csúcsnak számított. Egy roppant katolikus társadalom volt, és ő ebben nőtt fel, ezt szívta magába, de a ’60-as években itt is megjelentek a repedések. Ő ennek tanúja volt, és azt hiszem, hogy kicsit sokkot is kapott a diákmozgalmaktól. Úgy jelent meg így teológusként, mint akinek nagyon meg van alapozva a hite, a vallásossága. Biztos alapja volt, és idősebb korában is ebből élt: valóban egy olyan helyről jött, ahol nem csak szertartások voltak, hanem átitatta mélyen az egész társadalmat az élő hit.

K.Z.: A gyökereiről az jut eszembe, hogy még amikor az aranymiséje volt, azon én is részt vettem, és engem annyira meglepett, hogy sok-sok bajor volt ott, ezekkel a nagyon érdekes helyi ruhákkal, fúvószenekarral, zászlókkal. Akkor csodálkoztam rá arra, hogy ő tényleg bajor, és hogy őt mennyire szeretik – nyilvánvalóan – azok az emberek, akik közül származik. Mélyen bele volt gyökerezve a kultúrájába.

Kránitz Mihály teológus írt egy nagyon szép összefoglalót XVI. Benedek pápa életéről, most jelent meg a napokban, és ő fogalmaz így: „Tanári pályájának kezdetétől a teológiát mindig mint az egyház tanítását adta tovább, rámutatva, hogy az egyház célja Isten bemutatása, láthatóvá tétele”. Ahogyan ő elkezdett a teológiával foglalkozni, rögtön mindig az egyházról is beszélt. Hogy látjátok, amikor az egyház és a kisközösségek egysége is veszélybe került, akkor hogyan tudott ő mégis fölmutatni egy alternatívát, egy igaz utat?

H.Á: Ő a térdeplő teológiáról beszélt többször. Tehát hogy

a teológia nem szakadhat el az imádságtól, az imádságból kell, hogy szülessen.

Na most ez nem egészen menő gondolat sokak számára, akik a teológiát pusztán mint tudományt nézik. A másik, hogy neki a folyamatosság hermeneutikája volt az egyik vesszőparipája. Tehát a szakadás nem jó a teológiában, a lelkiségtörténetben, de a személyiségfejlődésben sem. Neki olyan bámulatosan tágas rálátása volt a lelkiségtörténetre, liturgiatörténetre, teológiára, hogy mindig, amikor beszélt, akkor ezt a folyamatosságot, a fejlődést szerette kimutatni. Valóban hitt a fejlődésben.

K.Z.: A jelmondata is ugye, hogy az igazság munkatársainak lenni. Ez is azt mutatja, hogy az egész teológiai működését szolgálatnak tekintette, Isten népe szolgálatának: ez nem egy egyéni karrier volt számára. Nagyon jellemző, hogy a hitre is közösségi élményként gondolt.

2005-ben, amikor megválasztották, már nem volt annyira fiatal, mégis aztán 2013-ban mindenkit sokkolt, amikor latin nyelven bejelentette, hogy lemond. Összesen három alkalom volt az övével együtt, amikor valakit nem kényszerítettek, és úgy mondott le a pápai címről. Mit szóltatok? Hova tudtátok magatokba tenni, hogy lemondott?

H.Á: Természetesen meglepődött mindenki ezen, de ez az ő önismeretére vall, hogy ezt megtette. Az egyházban fokozódó krízisek nagyon megviselték őt, és érezte, hogy gyengül.  Utána ugye még jó pár évet élt, de nagyon-nagyon gyenge volt végig tulajdonképpen. Egyszerűen tudta, hogy az ő fizikai adottsága nem tudja elviselni, elhordani többet ezt a hatalmas feladatot, ami egy pápa életével jár, vette a bátorságát és lemondott.

K.Z:: Mindannyiunkat tényleg meglepett, de

a lemondásban én is a bölcsességét, alázatát, realitásérzékét látom Benedek pápának – és hatalmas bátorságot.

Egy nagy bizalmat is mutat Istenben ez a tette, hogy nem ő a fontos, hanem az Isten, aki majd vezeti az Ő népét.

Benedek pápa halála is olyan imádságos volt, mint életének utolsó évtizede, azt mondják, az utolsó mondat, amit mondott, hogy „Jézusom, szeretlek téged”. Mi az az örökség, amit ránk hagy? Mi az, ami titeket leginkább megragad az ő életéből?

H.Á.: Azt gondolom, hogy ez a bizalom a lemondása kapcsán, hogy az Isten vezeti az Ő népét, az egyházat. A Szentlélekbe vetett hit is mindig átcsillan az ő nagyon komoly teológiai írásain is. Újra és újra kifejezte, hogy ő egy egyszerű szolga, és azt érzékeltette, hogy Isten az, aki vezeti az egyházat. Tehát az egyház nem a pápáké. Az egyszerűsége, ahogy szolgálatként fogta föl a hivatását, a szerénysége, a jósága, a tapintata: ez mind arra mutat, hogy ő egy olyan ember a XX. és XXI. századból, aki példaértékű a hívő emberek számára.

K.Z.: Benedek teológiai öröksége, munkássága tényleg olyan, ami szerintem évszázadokon keresztül tudja a keresztényeket inspirálni és iránymutató tud lenni. Úgy érzem, arra akart a teljes munkássága alatt elvezetni minket, hogy minden kérdésre, meg az emberi életnek a sok-sok viszontagságára, kihívására a megtestesült Istenben, a názáreti Jézusban találjuk meg a választ. Hogy Ő az élet, akivel egy bensőséges, mély kapcsolatot lehet találni, és az egyháznak ez a küldetése, hogy ezt a Jézust – aki az irgalmas Isten arca – megmutassa az emberiség számára.

 

A teljes adást itt meghallgathatod: 

Borítókép: ALBERTO PIZZOLI/AFP
777 PODCAST
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás