Gájer László római katolikus pap, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának tanszékvezető professzora megtisztelő mélységű írással emlékezik meg XVI. Benedek pápáról a 777-en. Írásának középpontjában az emeritus pápa humanista gondolatai állnak.
Az alábbiakban XVI. Benedek pápáról szeretnék megemlékezni, de a napokban megjelent számos visszaemlékezés okán is eltekintenék a nekrológ hagyományos műfajától. Ehelyett inkább azokból a gondolataiból gyűjtöttem össze néhányat, amelyek rámutatnak arra, hogy XVI. Benedek olyan teológus volt, aki figyelemmel kísérte a társadalom változásait, illetve aki képes és hajlandó volt saját meglátásait is finoman korrigálni e társadalmi változások ismeretében. Tette ezt azért, mert egy a legjobb értelemben vett európai humanista örökséget ápolt, és a keresztény hagyomány talaján állva mély bizalommal tekintett az emberre. Most néhány, az erkölcs lehetőségére vonatkozó gondolatán keresztül szeretném az olvasó számára az ő emberbe vetett bizalmát bemutatni. Ez a hozzászólásom egyben a saját, jövőbe vetett keresztény reményünk kifejezése is a harmadik évezred küszöbén, egy a kezdődő új korszakot érzékelő és arra figyelmesen reagáló pápa eszméi alapján. Előre figyelmeztetek mindenkit: elvont gondolatok következnek. 😊
1. Többszólamú kölcsönösség
2004 január 19-én egy fontos, már-már történelmi találkozónak adott helyet a Bajor Katolikus Akadémia. A szervezők célja az volt, hogy meghívják egy beszélgetésre a két legismertebb német értelmiségit. Jürgen Habermas (1929-) szociológus és filozófus a kritikai elmélet és a pragmatizmus képviselője, míg Joseph Ratzinger katolikus főpap, a Hittani Kongregáció prefektusa, az idős II. János Pál pápa jobbkeze, zsinati teológus, a katolikus teológia ortodoxiájának védelmezője. Ezt a beszélgetést – amely nem a szoros értelemben vett párbeszéd, inkább két tézis párhuzamos kifejtése – akkor és azóta is sokszor elolvastam. A szöveg végén Ratzinger, akit hamarosan pápává választottak, a „többszólamú kölcsönösség” kifejezést használta annak kapcsán, hogy manapság, egy zaklatott civilizációban az ember hol és hogyan találhat erkölcsi kapaszkodókra. Ebben a kölcsönös együttműködésben az egyes „szólamok” a keresztény hit és a szekuláris racionalitás volnának, melyek a nyugati kultúra két nagy komponensét alkotják. Azonban Ratzinger arra is felhívta a figyelmet, hajszálfinoman vázolva egyes lehetőségeket, hogy a nyugati pozícióból fel kell vennünk a kapcsolatot a nagy kultúrákkal. Hozzászólása ezekkel a szavakkal zárul:
„Fontos, hogy bevonjuk őket egy olyan többszólamú kölcsönösség kísérletébe, melyben megnyitják saját magukat a hit és ész lényegi kölcsönviszonya iránt, annak érdekében, hogy kifejlődjék a megtisztulások egyetemes folyamata, melyen belül ismét felragyoghatnak ama lényeges értékek és normák, melyeket végső soron valamennyi ember ismer, vagy sejt; hogy ismét hathatósan érvényre jusson az emberiségben mindaz, ami összetartja ezt a világot”.
hirdetésAzt hiszem, ezekkel a sorokkal a későbbi pápa kijelölte a katolikusok lehetséges útját is a harmadik évezredben. Manapság sokan kárhoztatják a – különösen az Újkorban hangsúlyossá vált – európai racionalitást, azzal vádolva azt, hogy elszakította az európai embert az őseredeti spirituális összefüggésektől, mások pedig éppen egy technokrata poszthumanizmus képviselőjeként erősítenék tovább egy pozitivista racionalitás kizárólagos létjogosultságát.
A keresztények ezzel szemben tisztában vannak az ész erejével, mindig is támaszkodtak az értelemre a hittartalmak kibontásakor, miközben a hit által mély spirituális egységben éltek Istennel és a mindenséggel.
Mindezt a nagy kultúrákkal való egységben kibontani nem egy merő – mára talán divatja múlt – világethosz projekt, hanem annál valami sokkal több.
2. Objektív erkölcsi alapelvek
2010. szeptember 17-én, két nappal John Henry Newman birmingham-i boldoggá avatása előtt, XVI. Benedek pápa a londoni Westminster Hall-ban tartott beszédet, melyben az angol parlamentarizmus értékeinek méltatása után a politikai cselekvés etikai alapjainak feltárására tett kísérletet. „A katolikus hagyomány feltételezi, hogy azok az objektív normák, melyek a helyes cselekvést irányítják, elérhetők az értelem számára a kinyilatkoztatás tartalmától függetlenül is” – fogalmazott Benedek pápa. Vagyis amellett érvelt, hogy pusztán az értelem használatával, a keresztény hit megvilágító hatása nélkül is megismerhetők az „objektív erkölcsi alapelvek”. 2011. szeptember 22-én a Német Szövetségi Gyűlés, a Bundestag előtt ugyanerről így beszélt:
„Más nagy vallásokkal ellentétben a kereszténység sohasem írt elő az államok, és a társadalmak számára kinyilatkoztatott jogot, kinyilatkoztatáson alapuló jogrendszert. Ehelyett a természetre és az értelemre, mint igaz jogforrásokra utalt – az objektív és szubjektív értelem összhangjára, amely persze előfeltételezi azt, hogy mindkét szféra Isten teremtő értelmében gyökerezik”.
Benedek pápa bátran fogalmazott úgy, hogy „a keresztények az istenhiten alapuló vallásos joggal szemben a filozófia oldalára álltak, a természetet és értelmet egymásra irányultságukban mindenkire nézve érvényes jogforrásnak ismerték el”. (Vö. egyébként: Róm 2,14-15). Az ember ilyen jellegű autonómiájának hangsúlyozása nem azért fontos, mert ezzel tagadni akarjuk a hitnek az emberi természetet megnemesítő és megvilágító jellegét. Nem! Sokkal inkább azért, mert ez az álláspont megerősít abban, hogy bízhatunk az emberben és annak jóságában.
3. A vallás szerepe az értelem megtisztításában
Ha pedig ezen a gondolati szálon maradunk, akkor hamar eljuthatunk arra a következtetésre, hogy az erkölcs kapcsán a vallás feladata nem elsősorban az, hogy annak alapelveit a vallás segítségével fedezzük fel. Hiszen ez az út nem áll rendelkezésre azok számára, akik nem hívők. A vallás szerepe sokkal inkább az „értelem megtisztítása” és „megvilágítása” lehetne, abból a célból, hogy az ész az említett objektív erkölcsi alapelveket meg tudja találni.
Az értelem torzulása lehet, amikor az egy ideológia fogságába kerül vagy amikor csak részlegesen érvényesül, és emiatt nem veszi figyelembe az emberi személy méltóságát.
Egyfajta korrekciós szerepe van tehát a vallásnak az értelemmel szemben. Ugyanakkor ez a szerep nem érvényesül mindig maradéktalanul, mert a vallásnak is vannak eltorzult, szektarianus és fundamentalista formái. Ezért az értelemnek a vallás irányába szintén van egy „megtisztító és rendező szerepe”. A vallás ilyen összefüggésben nem egy megoldandó probléma a törvényalkotók számára, hanem sokkal inkább egy olyan faktor, ami élő módon termékenyíti meg a nyilvános vitákat. A keresztény hit és az ész egymást ellenőrző, korrigáló funkciójára való hivatkozás előkerült már a Jürgen Habermas-szal a Bajor Katolikus Akadémián folytatott beszélgetésében is. Ezzel egybecseng XVI. Benedeknek a vallás nevében elkövetett erőszak irracionális voltára figyelmeztető regensburgi beszéde (2006. szeptember 12) is. Azonban a Habermas-nak adott válaszában Ratzinger arra is figyelmeztetett, hogy az észnek is megvannak a maga patológiái, az ész hübrisze pedig nem kevésbé veszedelmes. Ezért „semmi kétség azt illetően, hogy “… a keresztény hit és a nyugati szekuláris racionalitás a két fő partner”. Szükséges, hogy e keresztény hit és racionalitás egymás kölcsönös korrekcióját alkalmas időben mindig elvégezzék.
4. Az erkölcs dinamikus jellege
Újra szeretnénk emlékeztetni Benedek pápa azon Berlinben tett kijelentésének jelentőségére, miszerint „a keresztények az istenhiten alapuló vallásos joggal szemben a filozófia oldalára álltak, a természetet és értelmet egymásra irányultságukban mindenkire nézve érvényes jogforrásnak ismerték el”. A vallásos jog elutasítására és az értelem autonómiájára vonatkozó megközelítés politikai cselekvésre vonatkozó következménye Ratzinger azon kijelentésében is tetten érhető, miszerint bizonyos területeken és történelmi helyzetekben a kereszténység sajnos természete ellenére vált állami hagyománnyá és vallássá.
Ezt egy ’92-es bassanói előadásában olvassuk, amely ismét megjelent a Benedek Európája a kultúrák válságában című kötetben, amely korábbi előadásaiból válogat, és amely kötet a 2005-ös konklávé után az első olasz nyelven megjelent könyv a pápává választott szerzőtől. Ahogy azt Joseph Ratzinger a Keresztény orientáció a pluralista demokráciában című cikkében kifejti, Szent Ágoston óta tudjuk, hogy az Isten Országa nem evilági valóság, „a civitas Dei nem lehet empirikus államszervezet”, és hogy ezen a világon „az állam a maga részéről csak civitas terrena lehet”. Ugyanakkor ez a dinamikus jelleg nemcsak az evilági államra igaz, hanem az egyházra is, ha azt, mint evilági közösséget, politikai tényezőt szemléljük. „Ennyiben a kereszténységre is érvényes, – tette hozzá Ratzinger – mint bármely más, emberek által éltetett valóságra a tökéletlenség és a veszélyeztetettség törvénye. Pozitív politikai hatása nem biztosított automatikusan. Nem részesült ebben az ígéretben és az egyházi embereknek erre mindenkor gondolni kell politikai tevékenységük közepette”. Az erkölcs nem a technológia bizonyosságával mutatkozik meg előttünk, nem egy gépezet pontosan leírható szabályai, használati útmutatása szerint működik. Egy konkrét társadalomban az erkölcs egy biztos erkölcsi közép, erkölcsi tengely és objektív erkölcsi igazság, amely a keresésben, az igazság lelkiismeretes kutatása által mutatkozhat meg előttünk. És ilyen összefüggésben az erkölcs objektivitása ellenére nagyon is történelmi jellegű marad.
5. Összefoglalás
Összefoglalva talán nem túlzás ismét azt állítanom, hogy egy mélyen európai humanista gondolkodó örökségének birtokosai vagyunk. Az eszmék pedig erősek. Néha nem is gondolnánk, hogy mennyire. A szó nem tér vissza, amíg el nem végzi, amiért küldetett… XVI. Benedek örökségét számtalan módon fel lehetne dolgozni. Én most leginkább egy erkölcsi reflexió keretében a hit és az ész viszonyának rövid rekonstrukciójára vállalkoztam. Tettem ezt azért, mert meggyőződésem, hogy egy olyan korban, amikor a kultúra és a civilizáció szilánkossá tört – ilyen a mi korunk – úgy találhatunk kapaszkodót ezekben a gondolatokban, hogy közben még a gondolat dinamikus voltát is megőrizhetjük. Ez a történelmi dinamika pedig, amely együtt jár a kész, konzerv válaszok elutasításával, elengedhetetlennek tűnik manapság.
Gájer László atya
a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának tanszékvezető egyetemi tanára
hirdetés
