Mit élünk át egy-egy krízis során? Kihez fordulhatunk segítségért, ha nem látjuk a kiutat? Hogyan lehet szabaddá válni a pótcselekvésektől, fájdalomcsillapítástól? Mit tegyünk, ha azt érezzük, hogy Isten is elhagyott? Nehéz, de annál fontosabb kérdések a Montserrat vlog legújabb Párbeszéd adásában, ahol Nagy Bálint jezsuita atya és Janka György jezsuita öregdiák beszélgettek.
Te voltál már krízisben?
Hogy ne lettem volna! Újra és újra ott találom magam. Amire így visszaemlékszem, ahogy gimnazista vagyok, szerelmesen, és a barátnőm úgy dönt, hogy nem folytatja velem tovább. Ez nagyon mélyen érintett, még egy évvel később is sírtam. Az is krízis volt, amikor 18 évesen beléptem a rendbe és otthagytam a családom, felültem a vonatra, elbúcsúztam. Vagy édesanyám betegsége; előttem van, ahogy leborulok a kápolnában és imádkozom érte. Vagy amikor elöljáró lettem, rám bíztak embereket és fogalmam sem volt, hogy kell ezt csinálni. Újra és újra átélek olyan helyzeteket, amikor a régi eszköztáram nem segítség egy adott helyzetben való jó működésmódra.
Újra és újra keresem az utat, meg a válaszokat.
Hogyan definiálnád a krízist?
Még amikor a Sapientián tanultam teológiát hittanár-nevelő szakon, akkor azt tanultuk, hogy a krízis egy négy lépésből álló folyamat. Az első rész egy helyzet, ami megüt, ami stresszfaktor számomra. Aztán azt élem meg, hogy a régi eszköztáram nem működik, és utána pedig elkezdek valami újat keresni. Ha megvan, akkor az átsegít ezen a folyamaton, ha nincs meg, akkor pedig az összeomlás jön, és ez a helyzet nagyon nehéz lesz.
Fölsoroltál több krízist is az életedben. Mit éltél meg akkor?
Nagy-nagy kiszolgáltatottságot, tehetetlenséget éltem meg. Azt, hogy megteszek mindent, ami rajtam múlik, nagyon próbálok kijutni belőle, megoldani, de nem úgy történnek a dolgok, mint ahogy én szeretném. Ez így nincs rendben, ez így nem jó. És nem tudom jobbá tenni, megoldani, visszakapni. Egyfajta sötétséget éltem át, hogy nincs kiút, fáj, nagyon erős magány, vergődés. Azt is átéltem ebben az időszakban, hogy van egy kis remény, aztán visszazuhanok, néha még mélyebbre is, mint előtte.
Neked a kríziseidben volt egy markáns személy, aki tudott segíteni ezekben a helyzetekben?
Amikor krízisben vagyunk, a tapasztalatom szerint fontos az, hogy kérjünk segítséget, hogy forduljunk valakihez, de ez nem könnyű akkor. Ami nekem segített személyesen, az a kapcsolódás volt, most itt konkrétan a rendtársaimat látom magam előtt, lelkivezetőimet, tanáraimat a Sapientián, barátaimat, akikkel úgy tudtam beszélni, hogy nem akarták megoldani a problémámat, hanem mellettem voltak. A másik, ami nagyon segített, az
őszinteség magammal, hogy ez nehéz, fáj, és mindezt kifejeztem az Isten felé.
Legyünk jelen egymás számára, imádkozzunk egymásért! Az is segítség, ha tisztelettel, nagyon-nagyon mély együttérzéssel vagyunk ott, és abban a reményben, hogy lesz megoldás, bár még nem látjuk. De ne felejtsük el, hogy a krízis néha évekig tart, és nem lehet siettetni, akár egy szakítás, egy szerettünk elvesztése vagy bármi más okozza.
Amikor egy ilyen nehéz helyzetben vagyunk és nem látjuk a kiutat, kihez fordulhatunk segítségért?
Az első, hogy tényleg forduljunk valakihez, ne maradjunk magunkra. Kik azok a barátaid, akikben bízol, akiknek ki tudod önteni a szíved úgy, hogy azt érzed, hogy biztonságban vagy? Van-e lelkivezetőd, találsz-e a környéken valakit, aki segít az imádságodban, segít az Istennel való kapcsolatodban? Hogyha az eszköztárak nem működnek: van-e olyan pszichológus vagy mentálhigiénés szakember az ismeretségedben, aki segít abban, hogy meg tudd fogalmazni azt, hogy belül mi zajlik, és eszközöket ad ahhoz, hogy az erőforrásaidat felismerd, és azokból élni tudj?
Hogyha valaki esetleg nehezebben nyílik meg egy segítő ember számára, akkor mi segíthet még?
Mozgás, valami fizikai dolog, kirándulás, az erdő – tehát segíthet valami, ami kikapcsol, ami kivisz. De vannak csoportok is, akikhez tudunk fordulni. Segíthet egy egyházi közeg, de vannak segítő csoportok, amelyekben részt lehet venni. Pszichodráma-csoportok, önsegítő csoportok, ahol azt tapasztalhatjuk meg, hogy nem vagyunk egyedül, hasonló krízishelyzetben vannak emberek. Ebben is lehet támaszt találni.
Találkoztál már olyannal, aki a krízise miatt pótcselekvésekbe menekült?
Persze. Hiszen túlságosan fáj, és valamit találnom kell, hogy ezt picit csillapítsam. Bármibe lehet menekülni: irtó elfoglalttá teszem magam, túltolom a sportot, alkohol, dohányzás, pornó. Keresek valamit, ami tompítja a krízis súlyát.
Nem annyira a pótcselekvéseken van a hangsúly, hanem az az igazán izgalmas kérdés, hogy mi történik előtte? Mielőtt az inger jön, hogy valamit csináljak, valamivel tompítsam. Meg tudom-e fogalmazni, hogy mi van ott, mi a mozgatórugó? És ha meg lehet fogalmazni – például magány, nem dicsérnek meg, iszonyú erősen fáj, kiszolgáltatott vagyok, túlságosan elfáradtam –, akkor az segítség. Tudok-e azzal imádkozni? Tudok-e a belső érzéseimhez kapcsolódni, ki tudom-e mondani? Nagyon sokszor szükség van valakire, hogy ki tudjam mondani. Segít egy biztonságos másiknak a jelenléte abban, hogy kapcsolódjak a saját érzéseimhez, mert egyedül nem tudok.
Mit tegyünk akkor, ha azt érezzük, hogy Isten elhagyott és nem segít a krízisben?
Van ilyen lelkiállapot, és hogyha ezt ismeritek vagy találkoztatok vele, akkor tudjátok, hogy ez az egyik legnehezebb emberi tapasztalat. Amikor még az Istennél sem érzékelek fogódzót. Sokszor jön ilyenkor a düh, meg a harag. „Ha te szeretsz, akkor legalább te lennél itt. Miért történik ez velem? Miért engedted meg? Én vagyok az oka ennek? Vagy ha nem, akkor te nem vagy jó?” – ezek a leggyakoribb kérdéseink.
Szent Ignác ezt az állapotot vigasztalanságnak nevezi, amikor az Isten jelenlétét nem érzékeljük. Két oka lehet ennek: az egyik oka néha én vagyok. Akármennyire is furcsán hangzik, néha tehetek azért, hogy ne legyek ilyen állapotban. Tehát hogyha soha nem imádkozom, hogyha nem áldozom, nem járok szentmisére, nem használom a bűnbánat szentségének az ajándékát, néha tudok tenni azért, hogy odataláljak. Ha bűnt bűnre halmozva élek és ezeket felismerem, akkor nekem változtatnom kell, hogy ezt az Istentől való távolságot áthidaljam.
De vannak helyzetek, amikor nem mi vagyunk az okai. Amikor mindent megtettünk, jól csináljuk, és mégsem. Ez nagyon nehéz. De fontos felismerni, hogy ezért vagyunk közösség. Amikor én gyenge vagyok, akkor remélem, a testvérem tud értem imádkozni.
Lehetek törékeny, lehetek gyenge, mert ott van mellettem a családom, vagy a közösség, aki imádkozik értem,
aki megtart a hitben, az Isten jelenlétében – még ha nem is érzem ezt.
A teljes adást itt megnézhetitek:
Még nem érkezett hozzászólás