Hogy ismerhető fel Isten hangja ebben a rengeteg ingertől hangos világban? Egyáltalán mit jelent kommunikálni Vele, csak szavakkal lehet vagy máshogy is? Hogyan tudunk dönteni úgy, hogy van egy általános félelem az elköteleződéstől? Ehhez hasonló izgalmas kérdésekre keresték a választ a Montserrat legújabb adásában Nagy Bálint jezsuita atya és Janka György jezsuita öregdiák.
A mai digitalizált világban annyi helyről ér minket impulzus. Ha most elővennénk a telefonunkat, és megnyitnánk három alkalmazást, mondjuk Facebookot, Instagramot, és egy híroldalt, 2 perc alatt legalább 150 inger érne minket. Honnan várjuk a hívást, hogyha ennyi impulzus ér bennünket?
Amiről beszélgettünk, az a legbelsőbb hívásról szól, amelyet Istentől remélünk, tőle várjuk a hívást. Van egy jezsuita mondásunk, hogy „Istent megtalálni mindenben”. Nagyon izgalmas kérdés, hogy vajon az Isten ott van-e mindenhol, ami elméletileg lehetséges. De egy személy számára az Isten nem mindenben van, hanem mindig valahol van. Nekünk nagyon nagy biztonságot jelent keresztényként, hogy az Isten kezdeményez, hogy Ő keres, kopogtat.
Szerinted mi segít megkülönböztetni az általunk kreált belső hangot az Úr valódi hangjától?
A legőszintébb válasz, amit eddig találtam, az, hogy nem tudjuk. Adni kéne egy hitelt, hogy Ő szólt, mert ha egyből azt mondjuk, mikor megtapasztaltuk, hogy „á, ezt csak a felettes énem”, akkor lezárjuk a folyamatot. Hogyha Ő ott volt, akkor az idővel megmutatja magát, és nem is kell sok idő. Szent Ignác tapasztalata, hogy amikor Isten jelenlétével időzik, az hosszabb távon öröm és szabadság forrása számára. És hogyha nem Ő volt, csak te képzelted el, egy-két óra, és eltűnik. Ha szentírási kifejezést szeretnél erre hallani: „gyümölcséről ismeritek fel a fát”.
Sokszor mondjuk, hogy Isten szól hozzánk. Miket érdemes keresni vagy figyelni?
Ha ezt keresem, ha leszűkítem a kommunikációnkat arra, hogy a hangodat keresem, és te nem szólalsz meg, akkor mi nem beszélünk. Igazából nem biztos, hogy hangot keresünk, hanem a jelenlétét, és az Isten tud kommunikálni velünk érintésen, közelségen, szavak nélkül is. Sokkal tágabb ez a kapcsolódás és kommunikáció, mint elsőre gondoljuk.
Szavak nélkül áramlik az élet nagyon gyakran.
„Jól csak a szívével lát az ember.” Ez valami belső látás. Ferenc pápa beszél a szív füléről, hogy van valami mélyebb hallás, mint a fizikai.
Szerinted mi az, ami segíthet bennünket, hogyha van egy döntésünk, ami már egészen kikristályosodott, az megszülessen bennünk , és meg is lépjük?
Több oka van annak, hogy miért nehéz lépni. Az egyik ok talán, ami miatt félünk, hogy nem akarjuk elrontani. Szeretnénk jól csinálni. De kire irányulunk ilyenkor? Csak magunkra. Persze, hogy megijedünk. De a nagy kérdésünk az, hogy ezt kimondjuk-e Istennek.
Egyébként udvarolni se könnyű. Én azt látom most a fiatal férfiaknál, hogy nagy bátorság kell ahhoz, hogy odalépjenek egy nőhöz. A különböző oldalakon nagyon bátrak a fiatalok. De kilépni és meghívni valakit sétálni, moziba vagy egy kávéra, azzal nagyon sok srác küzd.
Ugyanez jellemző a hivatástisztázó évre is. „Én nem tudom még, hogy pap akarok-e lenni” – mondják sokan. Nem is kell tudd! Itt a következő lépés nem az, hogy holnap pappá szentelnek, hanem az, hogy az Istennek szentelsz egy évet, hogy keresd, mi a következő lépés.
A másik, hogy félünk a csalódástól, hogy mi van akkor, ha visszautasítanak. Ez a félelem hathat egy párkapcsolatban, szakmában, egyetemen, akár egy ilyen egyházi hivatás terén. De közben megy az idő, megy az élet, és ha nem léptél egyik felé sem, akkor nem is fogod tudni, mi a jó lépés.
Ha nemet mond a lány vagy a közösség, munkahely, akkor legalább tudod, hogy nem arra vezet az utad. Valahol viszont nyílik az ajtó. Valaki a párod lesz. Lesz egy munkahely, ahol akarnak téged. Lesz egy közösség, ahol alkalmas vagy.
Minden embernek valahol van, ahol igent mondanak majd rá.
Csak a következő lépést tedd meg, és ott tesztelni fogod, hogy ez jó lépés volt-e vagy sem. Ha nem, akkor kijavítod, akkor keresel máshol.
Azért az elköteleződés nehéz, és lehet, hogy ezért is húzódnak el ennyire ezek a döntési helyzetek.
Szerintem inkább a nem elköteleződés nehéz, csak erről nem menő beszélni. Szinglinek lenni, egyedül lenni, nem tudni az irányt, pokoli nehéz. Nincs érzelmi biztonságod, nincs társad, nincs háttered, nincs stabilitás, az baromi nehéz. Elköteleződni nem nehéz, hanem inkább félelmetes.
Téged mi segít kitartani napról napra? Ugye te nagyon fiatalon lettél jezsuita, rögtön érettségi után. Akkor például féltél ezt meglépni?
Ahogy én visszaemlékszem, volt bennem bátorság, egy alapvető „igen”. Persze nem tudtam, hogy mi lesz. De ide jártam a Mária utcába a jezsuitákhoz templomba, és valahogy a közeg nagyon otthonos volt, biztonságot jelentett. Akiket ismertem jezsuitákat, nagyon szimpatikusak voltak, a lelkiség nagyon vonzott, ezek mind olyan impulzusok voltak, hogy én ezt szeretném, és nagyon vágytam az Istenhez közel kerülni. És nekem ez elég volt ahhoz, hogy megtegyem a következő lépést.
Ha csak arra nézünk, hogy én hogy köteleződöm el, az még nem jó. Fontos a kölcsönösség: ahhoz, hogy el tudjunk köteleződni, szükséges, hogy mellettünk már elköteleződtek.
Azok az emberek tudnak igent mondani, akikre már igent mondtak.
Bár lehet, hogy a családodban voltak különböző törések, és te magad is tökéletlen vagy, így is megélheted, hogy az Isten elköteleződött melletted, szeret téged, odaadja önmagát érted. Ehhez az kell, hogy tényleg megengeded, hogy az Isten szeressen – és akkor el fogsz tudni köteleződni. Olyan dolgok jönnek elő az életedben az elkötelezett lépés által, amit nem láttál korábban. Olyan talentumaidat fedezed föl, olyan mélység születik meg, ami csak ebben a biztonságos együtt-ben tud születni.
A teljes beszélgetést itt megnézheted:
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás