A hazugság már gyerekkorban beszivároghat az ember életébe, és onnantól kezdve, hogy úgy érzi, a szülei előtt titkolóznia kell, ezt viszi tovább a párkapcsolatába, barátságaiba is. Tapolyai Emőke klinikai és pasztorálpszichológus szerint – aki a Pax TV műsorának vendége volt – a bizalom, a biztonságérzet a legfontosabb ahhoz, hogy vállalni tudjuk a teljes igazságot. Az sem mindegy, hogy az identitásunk Istenben gyökerezik-e.
Beszélgessünk először a családi hazugságokról! Hogyan indul egy gyermek életében, hogy nem mond igazat? Mi az, ami ösztönözheti erre?
Egy gyerek a legtöbbször nem tudatosan kezd el hazudni. Kezdetben nem is hazudik, csak füllent, egy kicsit mást mond, mint amit mondania kéne. Talán anya megkérdezi: Ilyen későn lett vége az iskolának? Hogyhogy most jöttél haza? Ő erre azt mondja, hogy hát igen, bent kellett még egy kicsit maradni, és nem mondja el, hogy az udvaron játszottak, ez egy kezdeti füllentés.
Sokan azt gondolják, hogy az első füllentésnek valami nagyon nagy belső törés az oka, de ez igazából nem így van. A gyereknek szüksége van arra, hogy elkezdje kialakítani a saját területét, amely csak az övé, hogy le tudjon válni a szüleiről. Ez tehát a függetlenedés, határfeszegetés kezdete.
hirdetésMikor jön el az a kor, amikor tényleg felelőssége a szülőnek az, hogy leüljön a gyerekkel, és elmondja, mi is a hazugság?
Fontos, hogy a szülők adjanak a gyereknek szabadságot, ne nyomozzanak utána, ne ellenőrizzék mindenben. Ne akarjanak minden lépéséről tudni, ugyanis minél inkább azt érzi a gyerek, hogy ő létezhet mint önálló, független egyén, annál kevésbé lesz szüksége arra, hogy mellébeszéljen, hazudjon. De ha a szülei kutakodnak, akkor azt üzenik a gyereknek, hogy nem válhatsz egyénné az én engedélyem nélkül. És akkor a gyerek még agresszívebben fog próbálni egyénné válni.
A szülőknek azt ajánlom, hogy engedjék meg a gyerekeknek, hogy legyen magánszférájuk. A lelküknek, a titkaiknak, a baráti kapcsolataiknak, az életüknek legyen egy olyan területe, ahol van szabadságuk függetlenül létezni a szüleiktől.
Általános iskolás korban már szembesíteném: „Ezt mondtad, és mégsem az van. Miért? Mit gondolsz, mit akartál elérni, mitől féltél, hogy én mit fogok mondani? Azt próbálnám megérteni, hogy a gyereket mi motiválta.
Fontos, hogy ezt ne úgy tegyük, hogy a gyerek rettegésben éljen, hogy most jön a kikapás, mert akkor megint hazudni fog, hanem inkább biztonságba helyezően beszélgessünk el vele. Sokkal természetesebben tudunk válaszokat kihozni a gyerekekből, hogyha azt érzik, hogy mi most
nem a büntetés felé megyünk, hanem a megismerés felé.
Gyakran megesik házaspárokkal is, hogy hazudnak egymásnak, tartva attól, hogyan fog reagálni a másik, és szinte hazugságspirálba kerülnek. Hogy lehet ezt orvosolni, megállítani?
Annak nem lesz szüksége hazugságra, aki jól kapcsolódik. Ahogy a gyerekeknek, úgy minden embernek szüksége van magánszférára. Ez az első lépés a fejlődésben. A második lépés az, hogy meg merem osztani a magánszférámat, ez a kapcsolódás. Ki tudom válogatni az embereket, akikben bízni fogok, és tulajdonképpen kiszolgáltatom a titkaimat, magamat. Férj és feleség között ahhoz, hogy egészségesen kezeljük a titkainkat, az kell, hogy
olyan bensőséges kapcsolat legyen, ahol biztonságban érezzük magunkat.
Mit tegyünk, ha egy hosszú évek óta tartó, szoros baráti kapcsolatunk megromlik? Nem árulunk el már egymásnak olyan mély titkokat, mert mondjuk jött egy harmadik személy, aki megzavarta ezt a kapcsolatot. Először csak füllentések, később hazugságok, amelyek miatt eltávolodunk egymástól. Hogy lehet ezt megállítani?
Először is beszéljünk a megelőzésről. Valószínűleg nem a harmadik személy miatt romlott el a kapcsolat, hanem ott kezdődött, hogy mi már rég nem vagyunk őszinték egymással. Te érzékelted azt, hogy én nem vagyok őszinte, de nem szóltál, és én is éreztem, hogy valamit már titkolok, de mivel te sem szólsz, ezért hagyjuk így. Tehát belementünk játszmákba, és már ezeknél elkezdjük egymást sebezni. És ezeket a sebeket nem megbeszéljük, nem elindulunk a gyógyulás felé, hanem engedjük, hogy azok betokosodjanak. Ilyenkor, ha jön egy harmadik személy, akkor az a legtermészetesebb dolog, hogy valaki, aki fájdalomcsillapítást, megnyugvást, felüdülést kínál, afelé elkezdünk vonzódni.
Hogy ebből hogy lehet kijönni? Az első, amit lehet csinálni, az, hogy őszintén felvállaljuk a kérdést, mi történik közöttünk? Ez egy nagyon félelmetes kérdés, sokan nem merik feltenni, mert rettegnek a választól. Pedig
ha a választ el bírnánk viselni, akkor lehet, hogy elindulhatnánk a gyógyulás útján.
Annak az embernek, aki maga indult el a harmadik fél fele, megállítás lehet az, hogyha azt mondja, hogy vajon mi az a fájdalomcsillapító, amit én a másikban most látok? A tapasztalat az, hogy általában ugyanazt ismételjük meg itt is, csak egy korábbi, üdébb fázisában vagyunk a kapcsolatnak.
A Biblia azt mondja, hogy az ördög a hazugság atyja, Jézusról meg azt mondja az ige, hogy Ő maga az igazság. Hogy lehet az embereknek – nem feltétlenül bibliai módon, de valahogy – elmagyarázni, hogy miért jobb az igazság mellett dönteni?
Nekem mint keresztény embernek meggyőződésem, hogy egyetlen igazság létezik: az Isten igazsága. De a pszichológiában ritkán használjuk az igazság szót, mert az egyéni megéléseket figyeljük. Azt, hogy mik a sebeim, mi az a hamis identitásom, ami a sebeimből fakad, és hogy mik azok a fájdalomcsillapítók, amelyekkel el akarom némítani a saját hamis identitásomat.
A krisztusi igazság, hogy minket Isten szabadságra hívott el.
A szabadság pedig azt jelenti, hogy az vagyok, akinek Ő alkotott. Játszmák, álarcok, fájdalomcsillapítók nélkül.
Mondjuk én valamikor gyerekkoromban kapok egy olyan megalázást, ahol közlik velem, hogy értéktelen vagyok. „Mit képzelsz te magadról, ki vagy te?” – például egy ilyen beszólást valakitől. Én ezt magamévá teszem, és onnantól kezdve elkezdek azzal küzdeni, hogy nem igaz, hogy értéktelen vagyok. Egyik oldalról figyelek mindenkit, akinek a visszajelzése az, hogy értéktelen vagyok, és elraktározom. Ugyanakkor figyelem azt is, hogy kinek hogyan tudom bebizonyítani, hogy ez nem igaz. Mondjuk kitűnő tanuló leszek – ha belegebedek, akkor is -, hogy mindenki lássa, értékes vagyok. A kitűnő tanulóság már a fájdalomcsillapításom, mert az fáj, hogy értéktelennek tartottak. Később – felnőttként mondjuk – én leszek az a munkamániás, aki egyszerűen belepusztul a munka terhébe, de végig remélem, hogy előbb-utóbb látni fogják, hogy értékes vagyok.
A krisztusi szabadság a következő. Jézus azt mondja: „Én értékesnek teremtettelek meg. Neked nem kell bebizonyítani, hogy nem az vagy, amivel vádolnak. Nekem nem kell bebizonyítanod, hogy szerethető, értékes, fontos vagy, mert anélkül is az vagy. Érted haltam meg, persze, hogy fontos vagy.”
Annyi mindent próbálunk bebizonyítani, és ezeket az emberi kapcsolatokból próbáljuk megszerezni. Tehát mi az igazság? Megtalálni azt az identitást, amilyennek Isten engem megalkotott, nem pedig másoktól és más kapcsolatokból, vagy teljesítményekből próbálni megszerezni.
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás