Az irgalmas szeretet gyakorlása nagyon fontos az üdvösségünk szempontjából – akkor is, ha ezért semmilyen dicséretet, elismerést nem kapunk az emberektől. Elgondolkodtató írás Kissné Berta Rita vendégszerzőnk tollából.
Hamarosan idén is elérkezünk Szent Márton ünnepéhez, akinek történetéről minden évben eszembe jut Krisztus egyik sokat idézett tanítása. „Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt 25, 40) Nagyon beszédes az a szövegkörnyezet, amelyben ez a mondás elhangzik. Az utolsó ítéletről van szó, és azok, akik megcselekedték az ott írtakat, bemehetnek Isten országába. Az irgalmas szeretet gyakorlása nagyon fontos az üdvösségünk szempontjából.
Azt hiszem, már a kisiskolás hittanosok is kívülről fújják az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit. (Csak emlékeztetőül: Az irgalmasság testi cselekedetei: 1. az éhezőknek ételt adni, 2. a szomjazóknak italt adni, 3. a szegényeket ruházni, 4. az utasoknak szállást adni, 5. a betegeket és 6. a börtönben levőket látogatni, 7. a halottakat eltemetni. Az irgalmasság lelki cselekedetei: 1. a bűnösöket meginteni, 2. a tudatlanokat tanítani, 3. a kételkedőknek jó tanácsot adni, 4. a szomorúakat vigasztalni, 5. a bántalmakat békével tűrni, 6. az ellenünk vétkezőknek megbocsátani, 7. az élőkért és holtakért imádkozni.)
Ezekben a cselekedetekben mutatkozik meg a maga szépséges valójában az irgalmas Isten szeretete, melyet Ő rajtunk keresztül akar gyakorolni. Milyen csodálatos dolog az Isten szeretetét közvetíteni mások felé. Arról nem is beszélve, hogy mindeközben saját lelki üdvünket is szolgáljuk vele. Mit is mondott Krisztus, mit tegyünk? „Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája. Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mk 10, 43-45) Ismét egy furcsa ellentmondást találunk Jézus szavaiban, ha világi logikával tekintünk rá. A világ szemében sajnos nem igazán megbecsült tevékenység az alázatos szolgálat. Viszont a szeretet logikájával nézve Jézus intelmét, máris más megvilágításba kerül a történet. Ha valaki próbált már más emberek szolgálatára lenni, tapasztalhatta, hogy időnként mennyire lélekemelő tud lenni. Semmilyen világi élvezet nem érhet nyomába.
hirdetésMindezt Érte tenni, Vele együttműködve, az Ő erejétől megittasodva, egy darab Mennyország itt a földön.
Hiába tűnik őrültségnek első látásra-hallásra, amiket Jézus mond, ha igyekszünk a lehető legteljesebben követni, és döntéseink során zsinórmértéknek tekinteni az Ő tanítását, rájövünk, hogy ez az igazi élet.
Más emberek segítése, szolgálata, a caritas, a mindennapokban nem egy látványos tevékenység. „Tegyetek jót feltűnés nélkül. A viola rejtett virág, de az illatáról rá lehet ismerni.” – mondta Don Bosco Szent János. Gyakran nem látják más emberek, hogy milyen jót tettünk, és a megsegített ember sem biztos, hogy aktuálisan ki tudja fejezni háláját. Épp ezért ez a szolgálat nagyon nehéz. Embert próbáló kitartani benne, mivel sokszor nem jön visszajelzés. Időnként feltesszük magunknak a kérdést, hogy miért is csináljuk?
Csengjen fülünkben Jézus szava: „velem tettétek”.
Természetesen tudjuk, hogy nem az elismerésért, vagy a presztízsért kell csinálni a szolgálatot. Vigyázat, ezek hajszolása is válhat bálvánnyá, akármennyire is a szeretet köntösébe van bújtatva! Néha viszont magunkat is igyekszünk meggyőzni, hogy csak Érted teszem, Uram. De ez olyan nehéz, a léleknek szüksége van az erősítésre. Igen, tudjuk, hogy Ő látja tetteinket, és ez a fontos. Aki gyakorolja ezt, pontosan tudja, milyen hihetetlen erőt és támogatást kap Tőle. Máskor viszont, megfáradva a küzdelemben, annyira vágynánk egy-egy jó szóra. Nem gondolom, hogy ez farizeusi magatartás lenne. A farizeusi magatartás az, ha az adott jótékony cselekedettel az emberek előtti elismerést célozzuk meg. Manapság divat lett a jótékonykodás, különösen karácsony előtt. Természetesen ezzel semmi baj nincs, nagyon sok szükséget szenvedő embertársunk van, segítsünk rajtuk. A cselekedet maga nemes. De
vizsgáljuk meg magunkat, legalább mi, Krisztus-követők,
hogy az irgalmasnak tűnő cselekedet mögött milyen lelkület húzódik meg? A szükséget szenvedő ember így is, úgy is megkapja az adományt vagy a segítséget. A kérdés az, hogy mi kitől kapjuk meg érte jutalmunkat. Fülünkbe csengenek ismét Jézus szavai: „Ügyeljetek, hogy a jót ne az emberek szeme láttára tegyétek, azért, hogy lássanak benneteket. Így semmi jutalom nem vár rátok mennyei Atyátoknál. Amikor tehát alamizsnát adsz, ne kürtöltess magad előtt, mint a képmutatók teszik a zsinagógában és az utcán, hogy dicsérjék őket az emberek! Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te úgy adj alamizsnát, hogy ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb. Így alamizsnád titokban marad, és Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz.” (Mt 6, 1-4)
Az áteredő bűnnel sújtott emberi természetünknek nagyon nehéz elérni a tisztaság azon fokát, hogy csak az Úrra tekintve tudjunk szolgálni, hogy ne várjuk az emberek elismerését, csak tisztán Érte tegyük, amit teszünk. Szóval, akkor hogy is van ez? Ne várjunk jutalmat tetteinkért? Dehogynem. Viszont nem emberi elismerést,
nem földi javakat várunk cserébe, hanem az üdvösség elérését.
Honnan is merítsünk erőt, ha nem megy a szolgálat, ha kimerül a lelkünk, és nem tudjuk, hogyan tovább? Gondolom, senkit nem lep meg, ha azt mondom, hogy menjünk az Élő víz forrásához. Álljunk meg, csendesítsük le cikázó gondolatainkat. (Nem könnyű feladat.) És tekintsünk fel! Annyira egyszerűnek tűnik, mégis olyan nehéz megtenni. Aki szívünkre helyezte az adott feladatot, megadja a teljesítéséhez szükséges erőt is.
Emlegettem már korábban a Kalkuttai Szent Teréz anya által alapított Szeretet Misszionáriusai rendet, mint az irgalmas szolgáló szeretet példáját. Ők is Krisztusból nyerik erejüket szolgálatuk végzéséhez, napi egy óra Szentségimádással. Ezáltal tudják meglátni a szükséget szenvedő emberben Krisztus arcát. Tudják, élik a krisztusi mondást: „velem tettétek”. Teszik ezt naponta, gyakran észrevétlenül és viszonzást nem várva. Nem is olyan régen, amikor kissé megfáradtam a kevésbé látványos háttérszolgálat végzésében, és vágytam volna némi elismerésre, megtaláltam az interneten azt az imádságot, amit ők naponta imádkoznak. Ezt Rafael Merry del Val bíboros írta, címe Az alázatosság litániája. Határozottan üzenetnek tekintettem, kijózanító volt számomra az az alázat és kicsinység, amire meghív ez az imádság. Megmutatta az irányt. Viszont ahhoz, hogy tényleg el tudjam hinni, és hogy mindarra szívből tudjak vágyni, amit mond, tényleg napi szinten kellene imádkozni. És talán egy napon elérhetem a szabadságnak azt a fokát, hogy minden vágytól és félelemtől mentesen, kellő szeretettel és alázattal tudjam tenni mindazt, amit Ő kér tőlem. Pusztán annak tudatában, hogy Vele teszem mindezt.
Ez az imádság rádöbbentett arra, hogy nem attól leszünk szentek, hogy látványos dolgokat csinálunk, amit sokan látnak. Természetesen vannak olyan emberek is, akik ahhoz kaptak talentumot és arra kapnak hívást, hogy látványosabb dolgokkal foglalkozzanak. Az ilyen emberek ugyan hamarabb látják munkájuk gyümölcsét, de az ilyen szolgálat nehézsége, hogy a pozitív visszajelzések mellett előbb vagy utóbb meg kell küzdeni a kritikákkal is. Ez sem könnyű lelki út. Sokkal többen vannak közöttünk, akik
kicsiny szeretetteljes dolgokkal, vagy háttérimádságukkal építik Isten országát,
ezek által veszik ki részüket a Megváltás művéből. Ezek nagyon fontos szolgálatok, az imaháttér különösen. Gondoljunk csak bele, hogy „pusztán” a hitünk valóságos megéléséhez, a mindennapok küzdelmeihez mekkora lelki erőre van szükség. Nem kell ahhoz nagy dolgot tenni, hogy Krisztusra tudjuk irányítani mások tekintetét, bármilyen helyzet Krisztusra mutató megoldása komolyabb evangelizáció, mint ezer szép szó. És ez a lényeg, Krisztusra mutatni, szentté válni. Bármikor, bármilyen körülmények között, „hirdesd az evangéliumot, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel” (2Tim 4, 2).
De amíg járjuk a tisztulás útját, hogy egyszer majd Avilai Szent Terézzel együtt mi is teljes szívből megvallhassuk, hogy „Isten egyedül elég”, azért néha ne legyünk restek kifejezni hálánkat vagy szeretetünket embertársaink iránt, megerősítvén őt életében és szolgálatában. Mert „amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.”
Kissné Berta Rita
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás