Mindennapjaink része a konfliktus, és gyakran a hozzánk legközelebb álló emberekkel van a legtöbb vitánk. Mit teszünk ilyen helyzetekben? És mi segít minket ahhoz, hogy Krisztushoz egyre hasonlóbakká váljunk?
Fel kell tennünk magunknak a kérdést; mit teszünk egy vitás helyzetben? Szembenézünk a nehézséggel, őszintén átbeszéljük a konfliktust, vagy a hamis béke kedvéért inkább szőnyeg alá söpörjük a problémákat, és „elmenekülünk”?
Ha szembenézünk a konfliktusokkal, azzal önmagunkat építjük, fejlesztjük. Jézus nem volt erőszakos, ezzel együtt pedig nem kerülte a vitás helyzeteket, hanem beleállt a konfliktusokba, sőt, gyakran ő maga generálta azokat azzal, hogy kimondta az igazságot. Lukács evangéliumában olvashatjuk:
„Azt hiszitek, azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Nem azt, hanem – mondom nektek – meghasonlást. Ezentúl, ha öten lesznek egy házban, megoszlanak egymás közt: három kettő ellen és kettő három ellen. Meghasonlik az apa a fiával és a fiú az apjával, az anya a lányával és a lány az anyjával, az anyós a menyével és a meny az anyósával.”
A megosztottság, amelyről Jézus beszél, az a feszültség, amely akkor keletkezik, amikor mindenki önmagát adja. Emberek vagyunk, és az a normális (és a jó!), ha vannak konfliktusaink. A konfliktus az élet jele. A konfliktus hiánya nem feltétlen a békét jelenti, hanem azt, hogy valószínűleg nincsenek kibeszélve a problémák, és a kapcsolat egyik vagy másik fele túl sokat tűr, túl sokat nyel.
A feszültség, ha normális hangnemben, egymás személyét tiszteletben tartva van megbeszélve, akkor életet generál, megújulást hoz, és személyiségünkben, kapcsolatainkban „szintet léphetünk”, fejlődünk.
Egy konfliktus akkor épít, ha azzal szembenézünk, ha a másik személy tiszteletét megtartva megbeszéljük azt. Ha a vita elfajul, vagy, a másik véglet, ha a problémát a szőnyeg alá söpörjük, akkor a konfliktus rombol. Előbb-utóbb vagy a kapcsolatainkat vagy a belső békénket, lelki világunkat töri meg.
Ezért nem szabad félnünk a feszültségektől, amelyek még a legintimebb kapcsolatainkban is jelen vannak. Ha szeretettel, határozottsággal felvállaljuk a konfliktusokat, akkor Krisztushoz egyre hasonlóbbakká válunk, azaz, igazi önmagunkká. Amíg nem így teszünk, nem találunk igazi békére, mert a feszültség bennünk marad, és belülről feszít minket. Akik vitáznak, akik között feszültség van, azok önmaguk akarnak lenni, és nem mások elvárásainak megtestesítői.
Forrás: aleteia.org
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás