Nevelős Gábor mérnöknek készült, aztán mégis jezsuita szerzetes lett. Németországban, majd Rómában tanult, a kettő között a marosvásárhelyi egyetemi lelkészségen szolgált. A Faludi Ferenc Jezsuita Akadémián átfogó ökológiával foglalkozik, nemrég pedig a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium rektora lett. A Montserrat legújabb, Hivatás adásában ő osztja meg tapasztalatait a hivatásáról.
Ha a fiatal Nevelős Gábor, aki anno kereste a hivatását, idejönne most hozzád, és megkérdezné tőled, mit csináljon, hogy találjon rá az útjára, mit mondanál neki?
Azok az emberek jutnak eszembe, akikkel kapcsolatban voltam ebben az időszakban, amikor alakulóban volt az utam. Ők mind nagy szabadsággal fordultak felém, illetve fogadták be azt, ami bennem van. Emlékszem arra is, hogy a lelkivezetőmmel, Ádám atyával sokat beszélgettünk, és ez érintette sokszor kimondatlanul is azt, hogy keresem az utam. Arra hívta fel a figyelmemet, hogy ebben az egészben hol van jelen Isten. Egy nagyon jó elv arra építeni, ami már eleve benned van, ami már születőben van, és annak teret adni.
A te hivatásod a Jezsuita Gimnáziumban kezdődött, vagy mit mondanál kezdetnek?
Biztos, hogy nagyon meghatározó volt, hiszen nyolc évig voltam a Jezsuita Gimnázium diákja, tízéves koromtól kezdődően, tehát még nagyon sok minden előttem állt akkor. Egy emberséges közeg volt, erős értékrenddel. Kimondták, hogy mindaz, ami itt létrejött, és amire hívnak bennünket, Jézus nevében zajlik. Van ereje, hogyha már fiatalabb korban találkozol ezzel, hogy van egy Isten, aki azt szeretné, hogy boldog légy. Láttam, hogy a jezsuiták valódi kapcsolatból merítve beszéltek Jézusról, és ez gyerekként tényleg úgy magával tud ragadni, hogy akár tudattalanul is keresed, ez hogyan jelenhet meg a te életedben is.
hirdetésMit láttál ezeken az embereken, akik valóban ebből a kapcsolatból beszéltek? Mi tűnt fel neked?
Azt, hogy egyben van az életük, és amiről beszélnek, az tükröződik azokban a pillanatokban is, amikor nem hivatalos szerepben vannak. Azt gondolom, hogy a gyerekek erre különösen érzékenyek. Kiszagolják, hogy ez most csak egy szöveg, amit el kell mondani, vagy annak van egy megágyazottsága az illető ember életében. Amikor csak összefutunk a szünetben, vagy amikor egy konfliktust kezel, ezekből lejön, hogy van-e valami magasabb rendű érték.
Te mindig jezsuita akartál lenni, vagy később született meg ez benned?
A képzésem elején kórházi szolgálatba küldtek bennünket egy olyan osztályra, ahol haldoklók voltak, velük beszélgettünk. Volt ott egy bácsi, aki valamiért engem elfogadott, közelebb engedett magához, mint a többieket. Beszélgettünk vele arról is, hogy én is jezsuita vagyok, és az egyik beszélgetésben azt mondta – nagypapa volt már, nyolcvanvalahány éves, nehéz állapotban –, hogy ő is szeretne jezsuita lenni. Mikor elmeséltem ezt az egyik vezetőmnek, azt mondta, jezsuitának lenni azt jelenti: Jézus társának lenni; és hogy a bácsi is lehet Jézus társa. Másnap visszamentem, elmondtam ezt neki, és akkor csak hallgatott. Úgy éreztem, ez megérinti őt.
Téged mi az, ami megérint ebben?
Az, hogy ez az ember élete végén, amikor már tényleg senkinek nem kell megfelelnie, legalábbis ember előtt, adott egy megerősítést arra az útra, amire én huszonöt évesen léptem. Az is nagyon megérintett, hogy neki fontos Jézus, és hogy a mi beszélgetéseink is segítettek neki abban, hogy ezt kimondja.
Mondanál pár szót arról, amikor neked sikerült megérkezni, bízni az Úrban?
Azt hiszem, különösen akkor csodálkoztam rá, hogy ez milyen sokat ad, amikor valami nehézségem volt, és egyszerűen szükségem volt arra, hogy az Úr megvigasztaljon. Akkor megtapasztaltam, hogy
ez egész másképpen működik, mint valamilyen pusztán e világi vigasztalás.
Ő tényleg békét tud adni, és akár a fájdalmon keresztül is, vagy a hiányon keresztül is meg tudom érezni az Ő jelenlétét. Ezek a pillanatok később is arra hívtak, hogy töltsek Vele együtt időt, csendben, akár a kápolnában leülve. Meg persze eszembe jutnak olyan alkalmak is, amikor közösségben voltam, együtt énekeltünk, vagy egy olyan különleges alkalom volt, mint egy zarándoklat. Ilyenkor áthatotta több ember hozzáállását, hogy most az Urat keressük.
Mit élsz meg ebben a térben, amikor azt éled át, hogy az Úr jelenlétében vagy?
Nekem valami olyasmi az imádság, hogy az életem történetét, az örömeimet, a küzdelmeimet engedem, hogy legyenek, és egyúttal tudatosítom, hogy nem vagyok ebben egyedül, hanem Ő velem van, és ezekre együtt nézünk rá. Egy személy,
aki mindenkinél jobban szeret engem, látja, érti és érzi, hogy mi van velem.
Így más színben látom az életemet.
Egy hete arról beszéltél, hogy az Istennel való meghitt csend után ki kell menni a komfortzónából, a hívást követni. Te hogy éled meg ezt?
Ebben hiszek, hogy a Jézussal való kapcsolatnak ez a két oldal együtt a része, mind a kettő nagyon fontos: ott lenni Vele, hagyni, hogy ott ellegyünk, csak egy gyertya fényénél a kápolnában az Úrral – ebből tudok táplálkozni. De ez akkor kerül a helyére, amikor ki tudok lépni abból a bensőséges, védett közegből, és vállalom a kihívást, a nehézséget, fájdalmat is, ami azzal jár, hogy én valamiért kiállok, valamit kimondok, teszek, dolgozom.
Azért erre készítenek bennünket a képzés próbatételei is; nem pusztán arra hív bennünket az az időszak sem, hogy csak maradjunk a kápolnában, hanem arra, hogy oda kell menni a haldoklókhoz, el kell zarándokolni pénz nélkül valahova, kell tapasztalatot szerezni akár egy iskolában, egy pedagógiai helyzetben, ahol sok kihívással szembesülhet az ember.
Aztán mindezt visszaviszem a gyertyafény mellé. Hogy milyen volt, amikor nem értettek meg, amikor ciki volt, fájdalmas volt; és erről tudok beszélni az Úrral. És ott egy új szinten tapasztalom meg azt, hogy Ő velem volt akkor is, velem van most is, és erőt merítek ahhoz, hogy bele tudjak lépni a következő kihívásba.
A teljes adást itt megnézheted:
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás