2022. 10. 12.

Megvallani a hitünket – könnyű vagy nehéz?

Sorra tűnnek fel azok a hirdetések, videók, amelyek arra buzdítanak, hogy a népszámláláskor valljuk meg, hogy keresztények vagyunk, illetve azt is, hogy mely felekezethez tartozunk.  Mindez nagyon jó és fontos, de eszembe juttatott egy másik fontos kérdést: vajon akkor is megvalljuk a keresztény identitásunkat, ha nem egy hivatalos dokumentumban, a négy fal között kell ezt tennünk?

Óriási dolog az életünkben, hogy Isten gyermekei vagyunk. Megváltottak. Szeretettek. Igazak. Jézus személyesen értünk vállalt halála és feltámadása olyan erővel bír, amely alapjaiban határozza meg, hogy kik vagyunk, illetve kihez tartozunk. Mégis…olyan nehéz ezt kifejezni nyíltan és őszintén, amikor épp nem hívők között vagyunk. Talán nincs is köztünk olyan, aki soha ne küzdött volna ezzel.

Jézus azt mondja: „Azokat, akik megvallanak engem az emberek előtt, én is megvallom majd mennyei Atyám előtt. De aki megtagad az emberek előtt, azt én is megtagadom mennyei Atyám előtt.” (Mt. 10:32-33). Azért ez egy elég kemény mondat, ha nem vesszük félvállról. Valószínűleg a legtöbben úgy vagyunk, mint Péter azon a bizonyos estén, amikor háromszor tagadta meg Jézust: szívünk szerint szeretnénk Őt megvallani, képviselni mások előtt, de

aztán jön a valós élethelyzet, amelyben már nem vagyunk annyira bátrak, eltökéltek és jók, mint gondoltuk.

Engem sokáig a szégyen tartott vissza attól, hogy beszéljek Istenről, aki a legfontosabb az életemben. A szokásos mondatok jöttek fel bennem, persze nem mindig szavakkal, néha csak érzések szintjén: „Mi van, ha kinevetnek? Mi van, ha épp emiatt nem fognak szeretni? Mi lesz, ha emiatt eltávolodnak tőlem az emberek?” – küzdöttem magammal. Aztán, ahogy teltek az évek és egyre jobban megismertem Őt, akitől az életemet kaptam és aki megváltott a haláltól, a bűneimtől, egyre természetesebbé vált, hogy ezt a jó hírt megosztom másokkal is, ha rólam kérdeznek. Ehhez egyébként nagyban hozzájárult az is, hogy keresztény közösségbe kerültem, és elleshettem másoktól, mennyire magától értetődően fejezik ki a hitüket. Persze őket sem láttam egy munkahelyi szituációban például.

A másik, ami visszatartott a szégyenen kívül, hogy sok rossz példát láttam, amikor keresztények nagyon nem odaillő helyzetekben, szinte erőszakosan akartak megtéríteni másokat. Jó szándékból persze, és hogy engedelmeskedjenek a jézusi parancsnak. Mégis annyira kontraproduktív tud ez lenni! A kiszemelt, megtérítendő emberek olyan messzire szaladnak ilyenkor, hogy onnantól talán hallani sem akarnak Istenről. Az egyik ilyen, néha már szállóigeként terjedő kifejezés a „Nyugati aluljárós keresztény evangelizálás”, amely sokak szemében egyet jelent a mikrofonba kiabálással, a sokszor színvonaltalan zenéléssel és az átsiető emberek becserkészésével. Volt, hogy én is leszegett fejjel elsiettem ilyenkor, nehogy megszólítsanak véletlenül – hiába hiszünk ugyanabban az Istenben.

Istent pont nem ilyennek ismerem. Nem erőszakos, nem akarja ránk kényszeríteni a bűnbánatot vagy a megtérést, nem nyomja le a torkunkon az igazságot. Hanem

szelíd, irgalmas, udvarias, kedves, sőt  – nem ritkán – humoros is.

Nem marketinges, aki el akarja adni az örök életet, vagy szigorú bíró, aki a pokolra küld, ha rosszul viselkedsz. Sokkal inkább kérdez, mint tukmál. Érdekli, hogy vagyunk, mik foglalkoztatnak éppen, mire vágyunk vagy mitől félünk. Nagy eséllyel ez a fajta attitűd vonzóbb a nem hívők számára is.

Az utóbbi években Isten gyakran tanít arra, hogy egészen más módon, más utakon is lehet képviselni Őt, mint ahogy régebben gondoltam. Lehet szavak nélkül is evangelizálni. Lehet bevonni művészeteket, kreatív megoldásokat az üzenet átadásába. Lehet csak egy-egy egyszerű történetet elmondva bizonyságot tenni arról, mit tett értem Isten aznap.  De mindezeknél fontosabb: Isten nem azt akarja, hogy kötelességből, kényszerből hirdessük az örömhírt.

Talán érezzük is a feszítő ellentmondást: örömhír – kényszerből? Nem.

Ha nap mint nap időt töltünk Istennel, ha megismerjük, mennyire jó Vele beszélgetni, ha beengedjük minden életterületünkre, nem csak a vasárnapi istentiszteletekre, ha átitatódunk az Ő szeretetével és igazságaival – akkor magától értetődően késztetést fogunk érezni, hogy beszéljünk Róla mindenkinek. Hívőnek, nem hívőnek, munkatársnak, családtagnak, ismerősnek. Ez egészen olyan, mint mikor szerelmes vagy, és csak a szíved választottjáról tudsz beszélni. Mert minden nehézség ellenére, ami az életedben van; minden megpróbáltatás ellenére, ami ért téged valaha; minden bizonytalanság ellenére, amit a jövő tartogat, tudhatjuk: Isten jó és hűséges. Persze, hogy megvallom – a népszámláláson és azon túl is!

 

Szilágyi Anna

Borítókép - Fotó: Jetsam86 | Dreamstime.com
Blog Szilágyi Anna
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás