Szép és felemelő élmény volt a szerda esti dicsőítő imaestünk, amelyet bár a 777 szervezett a Központi Papnevelő Intézettel közösen, valójában Jézus Krisztus jelenléte nélkül mit sem ért volna. Riesz Domonkos atyát egy éve szentelték pappá, elmélkedésében beszélt az emberi gyengeség és az Istentől kapott erő, a próbák közepette jelenlévő hit és az Istenbe vetett bizalom fontosságáról. Bátorító mondatait érdemes elolvasni, visszanézni – akár ott voltál személyesen, akár nem!
„Nem azért vagyok itt, hogy elmondjam, hogyan kell imádkoznotok, hogyan kell a papokért imádkozni, vagy hogy hogyan lesz majd még több munkása az Úrnak az aratásban. Sokkal inkább azért jöttem, hogy arról beszéljek, mi az, ami engem az úton megtart, most már lassan kilenc éve. Szeretnélek benneteket arra hívni, hogy forduljunk együtt az Úrhoz – ez a másik, amiért jöttem.
Mindannyian vágyunk arra, hogy az Istennel találkozzunk. Mindannyian vágyunk rá, hogy meghalljuk az Ő hívó szavát, szóljon az egészen különleges, különféle utakra. Mindannyian vágyunk arra, hogy erre a szóra igent mondjunk. Szeretnénk hűségesek lenni – minden botlásunk, nehézségünk és bukásunk után is. Arra hívlak titeket, hogy érjünk a szívünkben arra a részre, ahol Istenre vágyunk, azzal a tudattal, hogy Ő is vágyik ránk.
Kilenc évvel ezelőtt az én papi hivatásom is egy dicsőítő imaesten kezdődött, ahol imádkoztak értem – ekkor hallottam először Isten hívó szavát, hogy kövessem Őt. Felkavaró pillanat volt. Egyszerre volt örömteli és megrendítő. Egyszerre éreztem benne valami hívogatót, és valamit, ami inkább megállásra késztetett. Szerettem volna Neki valóban, a szívem mélyéről igent mondani, de rengeteg félelem is volt bennem. Ott volt bennem, hogy mi van, ha igent mondok Istenre, és aztán elbukom? Mi van, ha igent mondok Neki, de aztán nem tudok kitartani az úton? Mi van, ha olyan nehézségekkel szembesülök, amelyekkel nem tudok megbirkózni egyedül? Ezek a félelmek – bár újra és újra igent mondtam Istennek – bennem maradtak. A szemináriumi évek alatt is jöttek olyan gondolatok, hogy mi van, ha én kevés vagyok ehhez a küldetéshez. Éreztem, hogy szeretnék hűséges lenni Istenhez, és ez egy ideig biztosan menni fog – mert lelkes vagyok, tele tettvággyal és Őt akarom követni –, de
hirdetésahhoz nem éreztem elég erőt magamban, hogy egy életen át kitartsak Mellette.
Volt olyan is, hogy úgy éreztem, az egyház gyenge ahhoz, hogy megtartson. Lehet, hogy nem tudok majd elég kapaszkodót kapni a környezetemben, amikor tíz-húsz-harminc évvel később nehézségekbe ütközöm. Lehet, hogy olyan feladatot kapok, amellyel nem tudok megbirkózni. Éreztem, hogy az egyház elfogad és küldetést ad, de nem tudtam, hogy mi vár rám ezen az úton.
Voltak tehát bennem kétségek önmagam, az egyház és az emberek iránt. Voltak olyan időszakok, amikor minden este egy-két órát a kápolnában töltöttem, mert csak így tudtam rendbe rakni magam. Ezekben az órákban valami nagyon fontosat tapasztaltam meg: azt, hogy az én hűségem nem csak engem érint és nem is csak azokat, akik a küldetést adják nekem, vagy akikhez a küldetésem szól. A hűségem leginkább Istennek fontos. Nem vagyok egyedül ebben a projektben: Ő az, aki kísér. Én nem vagyok elég ahhoz, hogy hűséges legyek, nem tudok az lenni a saját erőmből. De Isten hűséges – ezért lehetek én is hűséges Hozzá.
Amikor letérek az útról, amelyen együtt haladunk, akkor Ő megáll és megvár. Miközben én ott kalandozom valahol a bozótban, Ő ott áll az út szélén, és csendesen szólongat: „Hol vagy? Mert én itt vagyok.” Csendesen, békésen, egészen sebezhetően van velem. Hiszen
Ő sebezhetővé vált, hogy velünk kapcsolatba léphessen, és azért, hogy a sebeinket meg tudja gyógyítani.
Az Ő hűsége az, ami megtart, az Ő hűsége az, ami miatt én képes lehetek kitartani Mellette az úton. Nem én tartom meg magamat, hanem az Ő hűsége tart meg.
Nem is annyira az a kérdés, hogy én mennyire vagyok ügyes, erős, képzett, tapasztalt, nem ezen múlik elsősorban; sokkal inkább azon, hogy én mennyire vagyok gyenge. Annyira gyenge, hogy beengedjem Istent az életembe.
„Nem arról van szó, hogy ténylegesen mennyit tudunk adni, hanem hogy mennyire vagyunk üresek. Azért, hogy életünkbe fogadhassuk a Teljességet és lehetővé tegyük Neki, hogy bennünk élje az életét. Vegye le bátran a szemeit saját magáról, és örüljön annak, hogy semmije sincs, és hogy semmire sem képes. Önnek és nekem hagynunk kell élni Őt rajtunk keresztül a világban.” (Teréz anya)
Egyikünk sem tud azért hűséges lenni, mert önmagunkban képesek lennénk rá. Azért lehetünk hűségesek, mert megengedhetjük Istennek, hogy Ő megtartson minket a hűségével.
Sokszor tapasztaltam az életemben, hogy valamire nagyon sokat készültem – aztán vagy jól sikerült, vagy nem. Néha megdöbbentően jobban sikerültek azok az esetek, amikor látszólag kilátástalan helyzetbe kerültem, ahol azt tapasztaltam, hogy én teljesen elfogyok – ott ugyanis az Isten elkezdett működni. Ahol elérkezem a határaimhoz, ott Isten békét és erőt ad, az Ő erejét. Ezáltal ezek a krízisek a találkozás pontjai lehetnek.
Fotó: Bonifert Rita
Tavaly egy ifjúsági lelkigyakorlatot szerveztem a nagyböjt időszakára, és keresztutat is jártunk. Arra kértük a résztvevőket, hogy válasszanak egy állomást és írjanak egy üzenetet vagy fohászt arról, ami abban őket megfogta. A legtöbben az ötödik állomáshoz írtak, amelynél Cirénei Simon segít Jézusnak vinni a keresztet. Az üzenetek arról szóltak, hogy bátran merhetünk segítséget kérni és elfogadni. Nem szégyen bevallani, hogy támogatásra, imára szorulunk. És kitől kérhetnénk inkább segítséget, mint az aratás Urától?
Talán felmerülhet bennünk a kérdés, hogy miért kérünk segítséget Istentől, ha Ő úgyis tudja, hogy mire van szükségünk? Pontosan ismer minket, akkor miért kérjünk Tőle bármit? Viszont a Miatyánk tele van kéréssel. Úgy tűnik, hogy amikor Jézus imádkozni tanít, akkor kérni is tanít minket. Vajon az imádságunkkal megváltoztatjuk Istent? Vajon ez valamiféle lobbitevékenység, hogy ha kellően sokan imádkozunk jó időért, akkor minden nyári hétvégén ragyogó napsütés lesz? Vajon kérlelnünk kell az Istent, hogy Ő elég jó legyen és megadja azt, amit megígért?
Az imádság nem arról szól, hogy mi változtassuk meg Istent: az ima minket formál át.
Amikor imádkozunk, odafordulunk az Atyához kinyitott tenyérrel, és kérjük, hogy ajándékozzon meg minket valamivel. Megtapasztaljuk, hogy valamelyik imánkat Isten teljesíti, míg valamelyiket nem, vagy nem úgy, ahogy elképzeltük – és mindeközben egyre inkább megtanulunk kérni. Megtanuljuk megnyitni azt az ajtót, amely mögött Isten zörget, és minden képzeletünket felülmúló módon megajándékoz minket. Az imádság nem annyira küzdelem vagy görcsölés, sokkal inkább engedés. Engedjük azt, hogy Isten megajándékozzon minket.
Arra hívunk titeket, hogy imádkozzatok a papokért. Isten elé vihettek imában olyanokat, akik már nagyon régóta papok, és olyanokat is, akik nemrég kezdték vagy még csak készülnek a papságra. Különösen azokért imádkozzatok, akik a környezetetekben vannak, ahova templomba jártok, mert ezek az atyák mindennap imádkoznak értetek. Mindennap imádkozunk értetek – és mélységesen rászorulunk arra, hogy ti is imádkozzatok értünk.”
(A hangminőségért szíves elnézéseteket kérjük.)
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás