Mesék vesznek körül minket gyerekkorunk óta, ám a közhiedelemmel ellentétben ezek nemcsak a gyerekeknek szólnak, hanem a felnőttek életében is nagyon hasznos szerepük van. Minden élethelyzetre rímelhet egy-egy mese, amely segít az elakadásinkon túllendülni, a krízisekkel megküzdeni, belső és külső erőforrásainkra rátalálni. Bohár-Kovács Janka pszichológussal, mese- és művészetterapeutával beszélgettünk a mesék terápiás hatásairól, a kollektív tudattalanról, a bibliai történetek szerepéről és arról, miért jó, hogy a 777 is mesekönyvet készül kiadni nemsokára.
Ha valaki még soha nem hallott volna a meseterápiáról, annak hogy határoznád meg? Mi ez és miért fontos?
Gyakori sztereotípia, hogy a mesék a gyerekeknek szólnak: valójában teljes értékű módszer a segítő szakmák terápiás repertoárjában a felnőttekkel való munkában is. A meseterápia rokon az irodalomterápiával és művészetterápiával. Az a lényege, hogy akár egyéni vagy csoportos formában alkalmazzuk, egy-egy mese van a középpontjában. A csoportoknál általában valamilyen fejlesztés a cél, vagy egy korosztály egy adott témakörére, problémájára fókuszálunk. Egyéniben pedig a segítséget kérő saját nehézségeire keresünk egy olyan mesét, amely segíthet továbblendülni, megoldásokat találni a bejelentkezési problémájával kapcsolatban.
Ha jól tudom, te is a Boldizsár Ildikó által kifejlesztett Metamorphoses Meseterápiás Módszert sajátítottad el. A leírásban többek között ez olvasható: „a meseterápia legfontosabb célja a változásokhoz szükséges lelki, szellemi és testi feltételek megteremtése.” Ez a gyakorlatban mit jelent?
Ha a problémára, amelyet a kliens vagy a csoport hoz, úgy tekintünk, hogy az egyfajta elakadás az életben, akkor ezért fontos maga a változás, a továbblendülés, és a meseterápia ezt támogatja meg. A mesékben a hős folyamatosan változásokon megy keresztül, és ezáltal kínál egy lehetséges mintát, forgatókönyvet arra, hogy vajon mire lenne szükség a megoldáshoz, vagy milyen motiváció, milyen segítők vagy más szereplők lehetnek kulcsfontosságúak a változás eléréséhez.
hirdetésAkkor, ha jól értem, a meseterápia azzal kezdődik, hogy kerestek egy mesét, amely illik az adott élethelyzetre. Hogy zajlik ennek a történetnek a megkeresése: te választod ki vagy a kliens?
Általában ez úgy zajlik, hogy miután valaki bejelentkezik a meseterápiára, az első egy-két alkalommal egy interjújellegű beszélgetésre kerül sor, ahol azt járjuk körül, hogy mit vár ő a meséktől, miben szeretne változást, vagy milyen élethelyzetet hoz, amelyben szüksége lenne segítségre. Ezt követi egy viszonylag hosszú folyamat a meseterapeuta számára, hogy megkeresse, ehhez az élethelyzethez melyik mese illene. Ez nagy szakmai kihívás is egyben, hogy jó mesét válasszunk. Olyan is lehetséges azonban, hogy valaki egy konkrét mesével jön, hogy ez valamiért nagyon foglalkoztatja, ezzel szeretne dolgozni: erre is van mód.
Akkor neked meseterapeutaként ismerned kell nagyon sok mesét, jól gondolom?
Így van, körülbelül 2500-3000 különféle mesetípus létezik a világon. A típus alatt azt értem, hogy önálló történet, és annak lehet sok változata. A Boldizsár Ildikó-féle meseterápiás módszernél ahhoz, hogy valaki terapeuta címet kapjon, kell egy alapvizsgát tenni, ahol nagyjából 250 meséről kell készíteni összefoglalókat, hogy legyen miből meríteni majd. Nyilván minél többet ismer az ember, annál jobban el tudja találni, hogy melyik mese illene a legjobban az adott emberhez és az ő aktuális élethelyzetéhez.
Téged mi vonzott a meseterápiában, miért kezdtél el tanulni erről?
Mindig is szerettem olvasni, regényeket, meséket is akár. De volt egy konkrét élményem, ami kifejezetten a mesék felé vitt, és azt a gondolatot ébresztette fel bennem, hogy ezt össze lehetne a pszichológiával kapcsolni, tehát az alaphivatásomban egy érdekes módszer lenne. Vannak ezek a használt könyvet árusító bódék, az egyiknél egyszer megláttam egy nagyon szép borítójú régi mesekönyvet. Az van beleírva, hogy „1956 Karácsonyára”. Valakinek tehát ajándék volt, és ezt olvasgattam esténként, mert nagyon jólesett kikapcsolódni a munka és tanulás mellett. Azon gondolkoztam, hogyha nekem ez ilyen jó, ha tényleg ennyire üdítően hat, és segít relaxálni, kikapcsolódni abból, ami stresszel vagy nehéz a saját életemben, akkor milyen jó lenne a munkámban is mint eszköz. Akkor kezdtem el utánajárni, hogy létezik-e ilyen módszer: így találtam rá a meseterápiára, aztán később jelentkeztem a képzésre is.
Fotó: Katona Flóra
Gyerekként – jó esetben – a szüleink körülvesznek mesékkel, olvasnak nekünk, együtt nézzük vagy épp bekapcsolódnak a mi történeteinkbe. Felnőttként mi a szerepe, hatása ezeknek a gyakran hallott meséknek az életünkben?
Nagyon jó, hogyha a gyerekek sok mesét hallanak. Olyan, mintha kapnának a meséken keresztül megküzdési mintákat, életre szóló forgatókönyveket. Például egy olyan helyzetben, amikor valaki meg akar ijeszteni, vagy az életemre tör – akár szó szerint, akár átvitt értelemben – egy fenyegetés, egy stresszhelyzet, egy csúfolódás miatt, akkor nekem már lesz a mesék révén egy megküzdési palettám erre. A Metamorphoses Meseterápiás Módszer egyik tételmondata az, hogy „Minden élethelyzetnek van egy mesebeli párja”, és minél több mesét ismerünk, akár már gyerekkorunktól kezdve, annál nagyobb eszköztárral rendelkezünk az életben.
Még ha nem is tudatosul, hogy nekem ez a stratégia most A három kismalac című meséből jut eszembe, működik. Felnőttként lehet, hogy a kreativitásunk egy adott probléma megoldásában azért tud gazdagabb lenni, mert a meséken keresztül ismerjük ezeket a forgatókönyveket. Tehát ez az egyik, ami miatt nagyon jó, hogyha a gyerekek sok mesét hallanak. A másik pedig az, hogy fejleszti a szimbolikus képi gondolkodást, hogyha nemcsak a lexikális, kognitív módon – ahogy az iskolákban jellemző – kapunk leckéket az életre, hanem a kreatívabb oldalunkat is fejlesztjük, szimbólumokban is képesek vagyunk gondolkodni.
Ha ezt megfordítjuk, és a szülő szemszögét nézzük, akkor mi az, amire érdemes figyelni, amikor mesét választanak a gyereküknek?
Valóban vannak javaslatok, hogy melyik életkortól milyen típusú meséket érdemes mondani, például egész pici korban még az is elég, hogyha mondókákat mondunk a gyerekünknek, vagy akár olyan dalokat éneklünk neki, amelyekbe van valami kis történet beleszőve, aztán nyilván eljutunk egészen a felnőtt mesékig, ahogy fejlődik a gyermek.
Magyarországon rengeteg a jó gyerekirodalom, és sok olyan mesegyűjtemény van, ahol feltüntetik, hogy melyik korosztálynak ajánlják, érdemes ez alapján válogatni. Kevesen tudják, de a hagyományos népmeséket elsősorban felnőttek mesélték felnőtteknek, tehát nem biztos, hogy ez jó választás pici gyerekeknek. Érdemes ezekből olyat választani, amely már egy átdolgozás gyerekek számára, vagy olyan modern írók által írt történeteket keresni, amelyek kifejezetten nekik szólnak.
A 777 hamarosan mesekönyvet ad ki, amelyben elismert írók és a mi olvasóink meséi szerepelnek majd, a fő irányvonal a nehézségekkel való megküzdés és a közösség ereje. Ezekben hogyan segítenek nekünk a mesék?
Nagyon sok mese szól ezekről, úgyhogy abszolút jó ez a megközelítés, hogy történeteken keresztül adjunk útmutatást, mintákat, példákat, amelyek mind gyerekeknek, mind felnőtteknek segíthetnek hasonló helyzetben.
Ha mondjuk a klasszikus állatmesékre gondolunk, azok nagyon sokszor hirtelen, gyors reakciót követelő helyzeteket mutatnak be. A tündérmesékben – amelyeket a meseterápiában varázsmesének hívunk – már láthatjuk azt, hogy egy hős van a középpontban, és ő megy át mindenféle nehézségeken, próbákon, és jut el egy magasabb fejlettségi szintre. Ilyenek a klasszikus népmesék és a Grimm-mesék is.
Egyébként pont a Grimm-mesékről lehet hallani, hogy milyen durvák, nem? Azt olvastam, hogy sokszor a már átírt verzió jut el a gyerekekhez, mert finomítani kell ezeket a történeteket.
Pedig egyébként nem baj, ha van utalás a mesében valamilyen sérülésre vagy agresszióra, mert ez is része az életnek. A mese segíthet azáltal, hogy a bennünk lévő dühnek, elfojtott nehéz érzéseknek vagy agressziónak egy olyan felület lehet, ahol úgy tud ez kijönni, hogy azzal a fizikai valóságban nem bántjuk sem magunkat, sem másokat. Azért annyira nem kell félteni a gyerekeket sem. Simán szerepelhet a mesében, hogy lenyúzzák a farkas bőrét vagy valamelyik szereplő pórul jár: ezeket ők képesek a helyén kezelni. Arra érdemes időt és energiát szánnunk mesélőként ilyenkor, hogy legyen a gyermeknek lehetősége beszélgetni is velünk a meséről, esetleg eljátszani közösen a számára jelentős mozzanatokat.
Ahogy mondtad, van egyéni és csoportos meseterápia is. Te az Aurum Életműhelyben már több meseterápiás workshopot tartottál, illetve most nyáron volt táborotok is. Jellemzően milyen problémákkal, élethelyzetekkel érkeztek, akik eljöttek ezekre?
A mesetábornál, ami most volt nyáron, mi határoztuk meg előre, hogy mi lesz a téma, tehát az csatlakozott, akit a felhívás megszólított. Ott a fő fókuszunk Máté Gábor: A test lázadása című könyve volt, ehhez, vagyis a test-lélek egységének, egészségének rendkívül izgalmas és szerteágazó témájához kerestünk meseterápiás feldolgozási, önismereti lehetőségeket, tehát kifejezetten ehhez választottunk meséket. A tábor alatt nyolc nagy csoportfoglalkozás volt, mindnek egy-egy mese volt a középpontjában, ezeket dolgoztuk fel beszélgetéses formájában és művészetterápiás eszközökkel.
Igen, te nemrég lettél művészetterapeuta. Mondasz erre példákat, hogyan lehet ilyen módon feldolgozni a meséket?
A legegyszerűbb, amit szerintem óvónénik is gyakorolnak, hogyha nem is tartják ezt művészetterápiának, hogy mondjuk meseolvasás után illusztrációt készítenek a gyerekek. De azt is lehet, hogy mondjuk egy mesei helyszínt vagy elemet, fordulatot kiválasztunk, azt dramatikus módon el lehet játszani gyerekekkel vagy felnőttekkel is. Lehet, hogy elsőre mondjuk kap az ember egy olyan instrukciót, hogy jelenítse meg azt a pillanatot vagy helyszínt a meséből, ami valamiért megérintette, és ahogy elkészül a kép, azt már lehet a mese kapcsán értelmezni, de akár úgy is, hogy milyen neki ránézni, milyen érzés volt megalkotni ezt, vagy most milyen gondolatok jutnak eszébe. Nagyon izgalmas tanulságok szoktak ebből kikerekedni.
Fotó: Katona Flóra
Amikor valaki választ egy mesét, ott egy szereplővel kell kimondottan azonosulnia, vagy a választott mesében ő az összes szereplő?
Ez nagyon jó kérdés, mert mindkét irányból meg lehet közelíteni. Aki még nem rutinos a meseterápiában, annak általában egy konkrét szereplővel könnyebb azonosulnia. Egyébként meseterápiás szempontból nem annyira azt szoktuk kérdezni, hogy melyik szereplővel tud azonosulni, hanem hogy melyik helyszínen látja magát. Ott már kibonthatjuk, hogy melyik szereplő az, aki valamiért megérinti őt, vagy megkérjük, hogy nézzen körül, kik vesznek részt az adott jelenetben, helyszínen.
A legtöbb mesét úgy is lehet értelmezni, hogy igazából minden szereplő belső szereplő, vagyis mindegyik a kliens maga. Ez értelmezési szinttől függ, mert meg lehet feleltetni akár a külső kapcsolataimnak is, hogy ez a boszorkány pont olyan, mint valaki az életemben, az a királylány meg egy másik kapcsolatomra emlékeztet. Ha valakinek kapcsolati jellegű elakadása van, akkor nem is biztos, hogy továbbmegyünk a személyes síkra, de minden mesét meg lehet vizsgálni úgy is, hogy megkeresem a bennem élő sárkányt, segítőt vagy hőst.
Egyébként milyen visszajelzések jöttek a mesetábor után, mondtak valamit a résztvevők, hogy nekik miben segített?
Az a legjobb, ha valakinek a mesék által van egy aha-élménye, vagy kap egy újfajta szemléletmódot, így máshogy lát rá a problémájára. Ez nagyon sokszor meg szokott történni. Az, hogy ez a felismerés milyen változást hozott az életében, olyan mesecsoportoknál tud nyomon követhető lenni, amelyekben az csoporttagok mondjuk havonta egyszer találkoznak fél éven keresztül. Az már elég sok idő, hogy lássuk a fejleményeket.
A mesék kapcsán gyakran hallani a kollektív tudattalanról is, ami lehet egy egész nép vagy közösség sajátja. Mi szerepel a mi kollektív tudattalanunkban – legalábbis amit az eddigi munkád során láttál?
Egyrészt a kollektív tudattalant úgy is lehet érteni, hogy van egy csoport, mint mondjuk a magyar nép vagy akár az európai kultúrkör – és az ebben szereplő mesék az ehhez a csoporthoz tartozók közös kollektív tudattalanjának „termékei”. Ezekben ugyanis kifejeződésre kerülnek közös gyökerek, értékek, gondolkodásmód, világszemlélet, ami egész más tud lenni, mint mondjuk egy indián, távol-keleti vagy afrikai mesében.
Fontos az is, hogy amilyen mesével dolgozunk, annak ismerjük a mögöttes világképét. Boldizsár Ildikó azt is szokta hangsúlyozni, hogy a mesék egy egységes és egylényegű világképnek az elemei, ahova tartoznak még például a népdalok, a mondókák, a játékok, a vallás is az adott régióban.
A kollektív tudattalant úgy is érdemes megnézni, hogy a mesékben a régiós különbségektől függetlenül mégis van valami univerzális – mindegy, hogy japán, magyar vagy indián mesét olvasok épp. Tehát a mesék univerzális igazságokat, emberi tapasztalatokat is képviselnek, olyan élethelyzeteket, amelyekkel ugyanúgy találkozunk, bárhol élünk a világon.
A Biblia is tele van izgalmas történetekkel – ezeket is lehet meseterápiás módon használni?
Nincs akadálya. A Biblia példázatjellegű történetei közel állnak a mesékhez. Vannak egyébként olyan mesegyűjtemények, amelyekben vannak bibliai történetek is. Azt még talán érdemes tudni, hogy azért vannak olyan történetek is a Bibliában, ha műfaj szerint nézem, amelyek nem a mesékhez, hanem sokkal inkább a mítoszokhoz állnak közel – ezekkel kevésbé szoktunk dolgozni meseterápiában.
Neked van kedvenc meséd, amelyhez húz a szíved?
Ez mindig változik. Inkább úgy mondanám, hogy mindig van egy olyan mese, ami valamiért engem is nagyon mozgat. Ahogy olvasom a meséket, vagy keresem a foglalkozásokra, ott is mindig szokott lenni olyan, ami nekem jobban tetszik, jobban megmozgat, szívesen olvasom újra és újra.
Azok alapján, amiket mondtál, nem arról van szó, hogy mindenkinek egy meséje van, ami illik hozzá, hanem ahol épp tartasz, amilyen élethelyzettel épp szembenézel, ahhoz lehet találni egy-egy történetet.
Így van.
Egyébként, aki elmegy egyszer meseterápiára, az meg tudja csinálni, hogy utána egy másik élethelyzetben vagy krízisben önmagának viszi végig a folyamatot? Vagy mindenképp kell hozzá egy szakember, aki vezeti?
Vannak olyan alapszempontok, amiket akár úgy is meg lehet tanulni, hogy nem is kell elmenni meseterápiába. Boldizsár Ildikó könyveiből elsajátíthatunk néhány fontos kérdést, amelyeket magunk is át tudunk gondolni a mesék kapcsán. Tehát vannak olyan felismerések, amelyekhez el tud jutni egyedül is az ember. De mindig van olyan vakfoltunk, amihez már kell egy másik ember.
Fotó: Katona Flóra
Ha eljön hozzád valaki simán terápiára, akkor is előfordul, hogy beemelsz meseterápiás módszereket?
Volt már olyan, nem is egyszer, hogy mikor valaki mint pszichológushoz jelentkezett be hozzám, és ekkor ugyanúgy, mint a művészetterápiát, a meseterápiát is tudtam kamatoztatni. Van, hogy az adott élethelyzetről, amit a kliens hoz, eszembe jut egy mese, és ajánlom neki, hogy olvassa el, persze csak ha szeretné. Nem erőltetem ezt rá senkire, de ha nagyon adja magát egy történet, akkor az is tud segíteni.
Nekem pszichológusként is tud nagyon sokszor segíteni, hogy találok egy szorosan kapcsolódó mesét az adott emberhez vagy helyzethez, amit hoz. Mivel nagyon sok mesét olvasok, sokszor eszembe jut, hogy egy ehhez hasonló az elakadásnál a mesében mi lendítette tovább a történetet. Ez sok jó ötletet tud adni.
A világban mostanában gyakran relativizálják az igazságot, míg a mesékben mindig van egy abszolút igazság, amely elkülöníti a rosszat a jótól.
Igen, a meseterápia egyik kulcsmondata, hogy a meséket azért is szeretjük ösztönösen, mert a rendet képviselik. A mesék konfliktusát, bonyodalmát rendszerint az okozza, hogy felborul az egyensúly, a történet kibontakozásával pedig visszaáll a rend. Így vagyunk megteremtve, hogy vágyunk a rendre, és a mesék a rend, az egyensúly helyreállásának forgatókönyvét mutatják meg.
Gyakran tapasztalom azt is, hogy az emberek sokszor mesei hasonlatokkal fejezik ki magukat. „Pont úgy érzem magam, mint Piroska, amikor rádöbben, hogy az nem a nagymamája, hanem egy farkas”, vagy „El vagyok veszve és egyedül bolyongok egy sűrű sötét erdő közepén” – ilyesmiket mondanak. A mesékkel sokszor könnyebben megfogalmazzuk a helyzetünket, mintha próbálnánk körülírni, hogy épp milyen érzéseket élünk át. Ezért is mondtam azt, hogy a szimbolikus gondolkodást és önkifejezést is segítik a mesék, mert az ember egyből érti, hogy mire gondol a másik, pedig nem az érzéseket mondja ki, hanem azt a mesei képet, amit belül mindannyian látunk, mert ismerjük ezeket.
Amikor egy mesebeli karakterbe vagy helyszínre képzeljük magunkat, akkor ez kicsit el is távolít a saját nehézségünktől, így könnyebb róla beszélni, mint a nagyon konkrét szituációról, amelyben épp vagyunk. Ad egy kis játékosságot, lazaságot, ha a meséket beemeljük – és néha pontosan ez kell a megoldáshoz.
Szilágyi Anna
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás