Miért ennyire nehéz ma párt találni? Hogyan és mikor érdemes leválni a szüleinkről? Átírhatók-e a családi minták vagy a tudattalanunkban rögzülve ugyanazt fogjuk folytatni, amit korábban láttunk? Többek között ezekre a kérdésekre kereste a választ Kozma-Vízkeleti Dániel családterapeuta, klinikai szakpszichológus a Brain Bar fesztiválon tartott előadásában.
Leválás a családról
„Ér elhatárolódni a szüleinktől? Vagy a felnőtt lét elfogadással és megbocsátással jár együtt?” – vetette fel a kérdést a műsorvezető a Brain Bar egyik elgondolkodtató előadásán. Kozma-Vízkeleti Dániel családterapeuta, klinikai szakpszichológus szerint megvan a helye és ideje annak, hogy eltávolodjunk a szüleinktől, mert így fogunk tudni később visszatalálni hozzájuk. Ráadásul ha távolságot tartunk, például ritkábban beszélünk, akkor
lesz tér arra, hogy lássuk: a szülienk – még ha sok mindenben nem is értünk egyet – fontos értékeket hordoznak.
„A származási családunk tere egy nagyon fontos lélektani tér, ahonnan fokozatosan, évek, évtizedek alatt válunk le, vagy ha ez nem működik, akkor jön a kiugrás, amelyet gyakran radikálisabb konfliktusok kísérnek” – fogalmazott. Hozzátette, a leválás napjainkban nagyon kitolódott, sokan bőven a harmincas éveikben járnak már, mire eljönnek otthonról.
A családi minták átírhatók
Nehezítő körülmény, hogy még ha megpróbálunk leválni, akkor is sok-sok tudattalan sémát hordozunk magunkban, amelyek többek között a párválasztásunkat is meghatározzák. „Közkeletű vélekedés, hogy olyan párt választunk, mint az ellenkező nemű szülőnk. Ezt úgy árnyalnám, hogy valójában olyan párt választunk, akivel megismételhető az a kapcsolati minta, amelyet otthon láttunk. Ezt azért is tesszük – persze tudat alatt – mert reménykedünk abban, hogy az a kapcsolati minta, amelyet gyerekként átéltünk, kijavítható” – mondta Kozma-Vízkeleti Dániel. Szerinte minden nemzedék felelőssége, hogy jól gazdálkodjon a hozott mintákkal, és felülírja azokat, amelyek nem segítik az életet. Fontos átgondolni, hogy mi mit fogunk továbbadni a jövő nemzedékének, vagyis a gyerekeinknek. Ha van valami, amit a szüleink jól csináltak, akkor bátran adjuk tovább! Ha viszont van valami, amely nem vitt előre, akkor tudatosan változtathatunk rajta, legyen az nevelési stílus, kommunikáció, konfiktuskezelés vagy bármi más.
Tudatosan végiggondolhatjuk például, hogy a szüleink kapcsolatában milyen értékek voltak, hogy azokat átvegyük, ami viszont nem működött náluk, azt – kemény munkával és kitartással – átírhatjuk a saját kapcsolatunkban.
„Ha megfogadom, hogy nem leszek türelmetlen, mint az apám, az egy ideig nagyon jól megy – fejben. Aztán jön a gyakorlat: megyünk 7-re színházba, háromnegyed órára van otthonról, késésben vagyunk, a párom pedig a sokadik outfit-jét próbálja. Na, olyankor hiába döntöttem el agyban, hogy én milyen leszek vagy nem leszek, egyből előjön a családi mintázat, jelen esetben a türelmetlenség” – mondta példaként a páterapeuta. Azonban
gyakorlással, odafigyeléssel tényleg változhatunk, ezt sok-sok történet alátámasztja Kozma-Vízkeleti rendelőjéből és a saját életéből is.
„A szüleim elváltak, és nekünk, a gyerekeiknek is azt tanították, hogy ha valami nem működik a házasságban, legfeljebb elválunk. Hárman vagyunk testvérek, mindhárman házasok, egyikünk sem vált el, de ebben sok munkánk van” – osztotta meg személyes példáját a közönséggel.
A mai kultúránkban sokkal kevesebb élő közösség van, ebből adódóan megjelent és rendkívül népszerűvé vált a pszichológushoz járás, legyen az egyéni, pár- vagy családterápia. Társas támogatásra ugyanis ugyanúgy szüksége van a ma emberének is, hiába élünk individualista kultúrában, gyakran egymás elől elzárva. „Minden nap 4-5 új bejelentkező van a párterápiára és több éves várólista van a páterapeuta képzésekre is. Mindez azt mutatja, hogy mindkét oldalról óriási igény van erre az őszinte kapcsolódásra, beszélgetésre, a problémák megosztására” – tette hozzá a pszichológus.
Miért ilyen nehéz ma párt találni?
„A fiatal klienseim nagyon gyakran arról számolnak be, hogy az első randi szinte egy castinghoz hasonlít, megpróbáljuk belőni, hogy a másik 100 százalékosan megfelel-e nekünk, és ha nem, akkor jöhet a következő. Ez jórészt abból fakad, hogy a kultúránk nagy erőkkel arra biztat: ragaszkodj az igényeidhez, legyenek elvárásaid, állj ki magadért, valósítsd meg önmagad. Arra viszont már nem biztat, hogy alkalmazkodj, figyelj a másikra, keresd az összecsiszolódás útját, azt keresd, ami összeköt, amiben egyetértesz a másikkal, ne azt lesd árgus szemmel, hogy mi a hülyeség abban, amit ő mond” – fogalmazott Kozma-Vízkeleti.
A szüleink nemzedékének felelőssége, hogy a mai fiatal felnőttek elhitték, hogy az elköteleződés börtön. „Nem tudnék pátereapeutként dolgozni, ha nem hinnék abban, hogy a kapcsolat – legyen az családi, baráti vagy párkapcsolat – érték, amelyért érdemes erőfeszítéseket tenni” – hangsúlyozta.
Az érdeklődés, az őszinte kíváncsiság visz igazán közel a másikhoz, nem pedig a rögtön az elején megszületett ítélet. Az első randin csak egy kis részt látunk egymásból, hiszen mindketten izgulunk, ezért nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni egyetlen találkozás után. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy nem a párválasztáson múlik a kapcsolat sikere, hanem a későbbi időszak alatt befektetett munkán és csiszolódáson. Az értékeinket persze nem érdemes feladni. „Egy jó kapcsolatért az önazonosságunk határaiig érdemes elmenni – azon túl semmiképp, de addig feltétlenül érdemes” – mondta Kozma-Vízkeleti Dániel.
Elhittük, hogy a házasság és a gyerekvállalás költsége óiási, ami mellett eltörpülnek a hozadékok. Nem anyagi költségre utalt a pszichológus elsősorban, hanem olyasmikre, mint az egymásra figyelés, egymás szükségleteinek a tekintetbe vétele vagy az alkalmazkodás. Pedig mindez nagyon is megéri.
Még nem érkezett hozzászólás