“Úgy éreztem, hogy nincs tovább” – egy megtért alkoholista megrázó vallomása

Vizsolyi János szobrászművész megrendítő őszinteséggel beszélt a közmédia “Találkozás” című műsorában arról, hogy mekkora harcot vívott az alkoholizmussal – és hogyan sikerült letennie az italt.

“Egy diszfunkcionális családból származom, abban az értelemben, hogy habár mindent megkaptam édesanyámtól, de korán elváltak a szüleim. Sokkal érzékenyebb vagyok, az érzékenységem foka sokkal mélyebb mint egy átlagembernek. Én azt gondoltam, hogy amikor a szorongások elhatalmasodtak rajtam és az életemen, akkor az alkohol majd jól jön és segít. De ez egy csapda, az alkohol teljesen eltorzítja a személyiséget. Ennek a betegségnek sajnos az a lényege, hogy nincs határ. Amíg mozdulni tud az ember, addig nem tudja abbahagyni.

Úgy éreztem, hogy nincs tovább, hiszen tehetetlen vagyok egy betegséggel szemben. Mindig innom kellett, habár nem hiányzott és nem is esett jól, de képtelen voltam arra, hogy befejezzem. Így döbbentem arra rá, hogy ha Istenhez nem fordulok, ha felsőbb erő segítségét nem kérem, akkor nem tudok tovább dolgozni és élni. Akkor meghalok. 

De a jó hír az, hogy nem kell meghalni.

Ennek a betegségnek köszönhetem a hitemet. Amióta szabad vagyok arra, hogy ne igyak, és józanul gondolkodhatom, azóta a szeretetet és az alázatot egész másképp élem meg. Csodálatos, mert van egy szó, amit hálának hívnak: ezt a hálaérzést én soha nem tudtam elképzelni, amíg nem tettem fel a kezemet és nem kértem a Teremtő segítségét. 

Nekem a szobrászat ima, fohász: hogy törekedhessek arra, hogy Ő általa formálódjak. Én lettem a formálnivaló matéria és engedem, hogy formálhasson engem. Átadom magam, mert nincs vesztenivalóm. Azt szeretném, hogy Isten formáljon, ezért kérem az Ő segítségét, hogy ezt megtegye. Nincsen más opció, mert ha nekem sikerül, akkor másoknak is meg tudom mutatni ezt az utat, hogy ez mennyire csodálatos. Ez a kegyelem megélése. A legcsodálatosabb érzés, hogy az ember tudhatja, hogy tartozik valakihez. Hogy nincsen egyedül.

Ha nem érzem magam földi teremtőnek Általa, és nem érzem azt, hogy bennem is vannak képességek, mint Benne, akkor becsapnám önmagamat. De miért tenném ezt, amikor szeretném az Ő tanításait, gondolatait,  szeretetét a lelkemmel hirdetni? Ez természetes, sőt, ettől lehetek boldogabb.

Az egész földi létünk a szeretetről szól: akár érzi az ember, hogy fontos, hogy szeretve legyen, akár nem, kiemelt jelentőségű, hogy szeretni tudjon.

Ha nem tud a lelkével mindenkit átölelni, akkor nincsen benne hála.

Nekem már nem az alkohol nem fogyasztásával van dolgom, hanem önmagammal, hogy a józan életemet úgy alakítsam, ahogy Isten formál. Én minden nap kérem Őt, hogy ne kerüljek újra ebbe a helyzetbe, mert tudom, hogy ez egy gyógyíthatatlan betegség, amelybe bármikor  vissza tud esni az ember. Bármikor, és visszaesni ebbe a betegségbe, az maga a halál.

A legnagyobb csoda, hogyha örömmel tud az ember élni. Ez a szabadság. Csak akkor lehetek boldog, ha megtanulok önzetlenül, minden érdek nélkül adni. Csak azért mert jó. És erre Isten tanít meg! Az Ő segítsége nélkül nem lehetek hálás semmiért, és az Ő szeretete által lóbálhatom a lábaimat a felhőkön, mert mindenen átsegít.”

hirdetés