Engem is évekig bántalmaztak gyerekként – gondolatok az erdélyi gyermekbántalmazás kapcsán

Rengeteg megrázó történet van körülöttünk gyermekbántalmazásokról – és közülük sokról még csak nem is tudunk. Megosztom az én történetem is, ami sok évvel ezelőtt, az óvodámban történt. Itt nem egy felnőtt férfi követte el a bántásokat, hanem egy kislány. Szeretném, ha a Böjte Csaba gyerekotthonához köthető botrány miatti sárdobálás helyett kicsit megállnánk és elgondolkodnánk azon is, mit élnek át a gyerekek, miért nem szólnak senkinek, és hogyan lehet ebből az egész traumából meggyógyulni. Azt is szeretném, hogy járjunk nyitott szemmel, mert lehet, hogy valakit épp a környezetünkben bántalmaznak!

Az elmúlt napokban rengeteg cikk jelent meg a dévai Szent Ferenc Alapítvány gyermekotthonában történt borzalmas gyerekbántalmazásokról. Nem csoda, hogy ennyire felkavarta az embereket, hiszen a magukat megvédeni képtelen gyerekek bántalmazása – legyen az verbális, fizikai, szexuális vagy bármilyen egyéb fajtája – az egyik legundorítóbb bűncselekmény.

Mégis azt látom, hogy nagyon egyoldalúan közelítik meg a hírportálok, blogok, véleménycikkek a témát. Arról megy a vita, hogy ki a legnagyobb bűnös a történetben, kit kell minél hamarabb „megkövezni”, hogyan nem vehette észre Böjte Csaba a történteket. Ezek persze mind valid kérdések, ám

a gyerekek nézőpontjáról a legtöbben mintha megfeledkeztek volna.

Vajon miért nem szóltak ennyi ideig? Hogy lehet, hogy az első reakciójuk nem az volt, hogy sírva, kétségbeesve egy felnőtthöz szaladtak, hanem ehelyett mélyen magukba fojtották, amiket tettek velük? Nem vagyok pszichológus, hogy kutatásokkal és tudományos elméletekkel igazoljam, miért viselkednek ilyen helyzetekben a gyerekek úgy, ahogy – de azt elmondom, hogy velem mi történt.

hirdetés

Én is elszenvedtem bántalmazást gyerekként, méghozzá évekig – így van sejtésem, mi játszódhatott le a dévai gyerekekben. Nagyon fontos leszögeznem, hogy engem nem szexuálisan molesztáltak, így még egyszer kiemelném: csak sejtésem lehet arról, mit éltek át ezek a gyerekek. Valójában nem tudom átérezni, amit ők – senki sem tudja. Ahány ember, annyi történet, és mindegyik másért fájdalmas, másért felháborító.

Engem érzelmileg és fizikailag bántalmaztak óvodáskoromban. Méghozzá nem egy felnőtt, hanem egy gyerek.

Nem egy fiú, hanem egy kislány. Rettegtem bejárni az oviba. Tudtam, ha bent lesz ő is, akkor jön a terror. A barátnőjének hívott, de valójában folyamatosan bántott, megalázott, félelemben tartott. Sokszor felpofozott, sokszor teljes erővel megszorongatta a karom, a csuklóm, a vállam. A legdurvábbak azonban a harapásai voltak. Kimondottan fájdalmas helyeken tudott megharapni, mintha tudta volna, mi okozza a legnagyobb szenvedést. Emellett érzelmileg is zsarolt nap mint nap: azt mondta, ha elmondom, miket tesz velem, akkor még jobban megbüntet. És a kedvenc mondatom: „ha elmondod bárkinek, nem leszek a barátnőd”. Persze négy-ötévesen még nem volt fogalmam arról, mit jelent a valódi barátság. Azt tudtam, hogy egyedül lenni egész nap az oviban nagyon rossz, „ennél még az is jobb, ha egy olyan lánnyal töltöm az időm, aki időnként megver, fájdalmat okoz” – gondoltam akkor, persze a magam gyerekmódján, nem tudatosan, inkább érzésekkel.  Sokáig magányos kislány voltam, nehezen barátkoztam. Ez a lány – nevezzük most Zsuzsinak – ezt pontosan látta, felmérte, ezért választhatott engem áldozatának. Igen, mindezt ötévesen. A gyerekek is elképesztően gonoszak és számítók tudnak lenni, amiről nyilván a családjuk, a szüleik tehetnek, de ez már egy másik téma.

Kérdezhetnétek most, hogy miért nem szóltam egy felnőttnek. Két okom volt rá. Az első: a lány fenyegetései miatt rettegtem. Tényleg úgy gondoltam, hogyha „beárulom”, akkor olyan szintű retorzió vár rám, amit már nem biztos, hogy kibírok. A második ok: elképesztő szégyent éltem át. Ez persze felnőttként már érthetetlen, szinte nevetséges. Miért én szégyelltem magam, mikor ellenem követte el Zsuzsi ezeket a tetteket? De az emberi lélek – főleg a gyermeki lélek – így működik. Nem érted, mi történik veled, nem érted, mivel érdemelted ki a bántást, és annyira megalázó az egész, hogy szégyenedben elsüllyednél. (Erről számolnak be egyébként a szexuális abúzust, megerőszakolást elszenvedett nők is, tehát nyilván ez a szégyenérzet nemcsak gyerekekre, hanem felnőttekre is érvényes.)

Voltak egyébként próbálkozásaim, még ha gyengén is, hogy jelezzem valakinek. Vágytam arra, hogy megmentsenek ebből a mindennapi üldözésből. Igyekeztem az óvónők körül ólálkodni, hátha akkor Zsuzsi nem bánt. De az óvónők nem vettek észre semmit abból, ami történt, ehelyett azt mondták: „Menj szépen játszani máshova, nagy ez az udvar”. Tehát mondhatni elküldtek onnan. Sokat gondolkodtam, mi lett volna, ha bátran elmondom nekik, hogy engem a Zsuzsi bánt, védjenek meg tőle.

Vajon hittek volna nekem?

Tettek volna lépéseket annak érdekében, hogy kivizsgálják az ügyet? Szóltak volna a szüleimnek? Leszidták volna Zsuzsit? Ezekre a kérdésekre már soha nem tudom meg a választ.

A szüleimnek sem mertem szólni. Ha megkérdezték, mi volt az oviban, csak halkan annyit mondtam, semmi. Esetleg elmeséltem, miket játszottunk. De arról egy szót sem ejtettem, hogy van egy lány, aki miatt szívből utálok oviba járni, mert soha nem tudhatom, hogy aznap meg fog-e szorongatni, kapok-e pofont vagy épp „jó napja lesz”, és akkor esetleg békén hagy.

A lány bántalmazásai végül úgy derültek ki, hogy egyszer fürdés közben anyukám észrevette, hogy lila foltok, harapásnyomok vannak a mellkasomon. Megkérdezte, mi ez. Akkor is alig mertem válaszolni. Sírtam és rettegtem, hogy most kiderül. Végül addig kérdezgetett, míg kiböktem, hogy Zsuzsi volt, ő szokott megharapni. Azonban ez már az óvoda végén történt, így nem lett semmilyen következménye. Anyukám azt mesélte, hogy ő és az apukám nagyon dühösek lettek és értetlenek – „miért nem mondta el a lányunk?”. Azóta belátták, hogy akkor, ott sajnos érthető volt, hogy ezt az utat – a hallgatás útját – választottam. Bármennyire meglepő, ilyenkor a bántalmazott gyerek azt hiszi, ő a hibás. Hogy ő az oka annak, ami vele történt, történik. És ez a fajta szégyen, önvád és félelem nem hagyja, hogy merjen segítséget kérni.

Ma már, felnőttként azt gondolom, hogy Zsuzsi mentális beteg volt (gondolom, azóta is az). Érthetetlen számomra, hogy ezt soha nem látták a nevelők, nem jöttek rá, hogy egy kislány a csoportban antiszociális, bántalmazó. Lehet, hogy másokat is terrorizált rajtam kívül, ezt nem tudom. Mindenesestre évek teltek el úgy, hogy ezek zajlottak, és az igazság nem derült ki.

Hogyan kapcsolódik a történetem a mostani gyermekbántalmazási botrányhoz? Nem azért osztom meg, hogy panaszkodjak vagy sajnáltassam magam. Nem is azért, hogy utólag leleplezzem a kislány tettét (mivel név nélkül írom és neki is álnevet választottam, nem vezethető vissza, hogy ki tette). Azért írom le ezt a felkavaró múltbeli emléket, hogy egyre többen lássák meg a gyerekek oldalát is.

Hogy a nagy sárdobálás közben, amit most folytatnak az emberek, megálljanak egy percre, lehajoljanak az áldozatokhoz, és együttérezzenek velük.

Jónak tartom, hogy ennyi emberben lüktet az igazságérzet. Másokban inkább ordít. De ne felejtsük el, hogy egy bántalmazást kívülről egyikünk sem lát át teljesen  – csak azok, akik a szereplői voltak. Nem tudhatjuk, miért nem vette észre Böjte Csaba és a többi nevelő ezeket a rémtetteket. Nem tudhatjuk, miért nem derült ki egy tíz évig tartó molesztálás-sorozat. Azt pedig pláne nem tudhatjuk, mit éltek át ezek a gyerekek, és képesek lesznek-e feldolgozni ezeket a traumákat felnőttként.

Egyet tudhatunk: Isten jó és igazságos – nem maradnak következmények nélkül az ehhez hasonló borzalmas tettek.

Fontos a földi bíróságok szerepe is, ám azt gondolom, végső soron Isten ítélőszéke előtt kell mindannyiunknak megállnunk és elszámolni a tetteinkkel. Nemcsak azokról a tettekről lesz elszámolás, amiket mi csináltunk, hanem amiket velünk csináltak. Ez a remény, ez a bizalom az igazságos Bíróban az, ami engem is átsegít(ett) ezeknek a nehéz éveknek a feldolgozásán.

Isten képes meggyógyítani a bántalmazott gyerekeket, nőket, férfiakat – és Ő azt ígérte, hogy közel van a megtört szívűekhez. A sárdobálás helyett arra bátorítok mindenkit: imádkozzunk a bántalmazott gyerekekért, hogy Isten helyreállítsa őket, bekötözze a sebeiket, megvigasztalja őket. És akármennyire is feszít minket az igazságérzet, bízzunk abban, hogy Ő a mi igaz Bíránk, aki mindenről tud, mindent lát, aki igazságos és jó, aki nem hagy következmények nélkül semmilyen borzalmat. Ez valódi, élő remény bennem, bennünk – és pont elég.

Ha te is szívesen megosztanád a történeted, várjuk az írásod az szerkesztoseg@777blog.hu címre.

hirdetés