2022. 06. 21.

„Isten nem fogja helyettünk megélni a szerelmi életünket” – interjú Dr. Mihalec Gábor párterapeutával

Ismerkedés, párkapcsolat, házasság, szexualitás… témák, amelyek sosem vesztik aktualitásukat. Ezt jól mutatja az is, hogy több mint 100 kérdést tettetek fel Dr. Mihalec Gábor keresztény párterapeutának, aki a legnépszerűbbeket most meg is válaszolja!

Miért kezdtél el a párkapcsolatokkal foglalkozni?

Ahogy általában a legtöbb terapeuta, én is a saját kihívásaimra igyekeztem választ találni. A házasságunk elején volt egy komoly krízis; mikor a fiunk megszületett, nem tudtuk kezelni a feleségemmel azt, hogy eltávolodófélben voltunk egymástól az új családtag érkezése miatt, aki az összes figyelmünket lefoglalta. Közben én férjként nem tudtam, hogyan kell egy kisbabás anyukát támogatni; azt hittem, ő majd mindent megold, és elég, ha én viszem haza a pénzt. Miközben kerestük a kiutat a válságunkból, válaszokra találva dühös lettem: ha létezik kézenfekvő megoldás, miért nem tanította ezt nekünk senki? Miért nem mondta senki, hogy minden kapcsolatban vannak törvényszerűen előbukkanó és szinte bejósolható, kiszámítható krízispontok?

Miután feldolgoztuk a saját kihívásunkat, eldöntöttem, hogy ha senki nincs, aki segítsen, akkor én akarom a többi párt keresztülsegíteni a szenvedéseiken, fájdalmaikon. Így indultam el a párterápia és a családterápia irányába, ami lelkészi szolgálatomban is nagy segítségemre volt. A két hivatás gyönyörű módon kiegészíti egymást. Egész egyszerűen van az a helyzet, amikor nem elég azt mondani, hogy testvér, imádkozzál, és majd minden rendben lesz. Hiszek az ima erejében, de sokszor mi is tehetünk valamit saját magunkért. Párterapeutaként egész más szemmel olvasom a Bibliát; meglátok a szentírási történetek hátterében olyan kapcsolati dinamikákat, amiket teológusként korábban nem fedeztem fel. Ugyanakkor a lelkészi identitásom is sokat gazdagít a terápiás munkámon, mert a hitemből fakadóan van egy etikai iránytűm; vannak dolgok, amelyekre nyugodt szívvel azt mondhatom, hogy ezt ne csinálják, mert zsákutcába vezet.

Rengeteg kérdés érkezett be, úgyhogy térjünk is át ezekre, elsőként az ismerkedés témakörére. Honnan tudhatom, ha ismerkedem valakivel, hogy ő lehet az, akit Isten nekem szánt?

Két fontos tényezőt kell figyelembe vennünk: az istenit és az emberit. Terapeutaként sok hívő párral dolgoztam, akik hajlamosak voltak azt feltételezni, hogyha jeleket kérnek Istentől és megerősítést kapnak, hogy a másik az igazi, akkor onnantól kezdve már nem kell emberileg semmit hozzátenni a kapcsolathoz. Ez egy téves gondolat, mert a mi munkánk is szükséges. És milyen szempontokat kell figyelembe vennünk az ismerkedés során? Hívő emberként nagyon fontos, hogy akivel az életemet összekötöm, azzal a fontos kérdésekben, amelyek az identitásomat meghatározzák, közösséget tudjak vállalni. Amikor a feleségemmel megismerkedtünk, én már hívő voltam, ő még nem. Éreztem, hogy haladunk az elköteleződés irányába, de engem feszített, hogy nem osztoztunk a hitben. Egyszer elé álltam, és elmondtam, hogy nagyon szeretem, szeretném az életemet vele együtt leélni. De nem tudom elképzelni, hogy azzal az emberrel, akivel mindent megosztok, bármiről tudjak beszélni, csak arról nem, ami nekem a legfontosabb: a hitemről. Azután, hogy kiálltam a hitem mellett, csoda történt, és nem sokkal később ő is megtért. A másik fontos tényező pedig a vonzalom, hogy lázba tudjon hozni a másik.

A hívő emberek az érzelmeket sokszor lebecsülik, pedig az érzelmek belénk teremtett szériatartozékok. Nem véletlenül vannak bennünk jelzőrendszerek.

Van olyan ember, akivel egy szót sem váltottam, de ha a közelemben van, már érzem, hogy óvatosságra int a jelenléte, és kialakul bennem a védekezés. És vannak emberek, akiknek a közelében feloldódom, elengedem magam, és úgy érzem, hogy otthon vagyok. Ne becsüljük le a kémiát! A szerelem érzete nagyon fontos ahhoz, hogy tényleg közel tudjunk maradni egymáshoz. És ha a kettő találkozik, akkor – ahogy a Tindernél szokták mondani- van egy „match” -ünk. 

Tehát akkor a hit és a vonzalom fontosságát emelnéd ki. Ha már összejött a pár, akkor mire érdemes figyelni a párkapcsolat első hónapjaiban annak érdekében, hogy biztosak legyenek az alapok?

Nagyon fontos tisztán látnunk, hogy a kapcsolat adott szakaszának mi a célja. Az együttjárás nem arról szól, hogy mindenáron ki kell tartanom a másik mellett, és innentől kezdve már nincs visszaút. Az együttjárásnak az a célja, hogy kiderüljön számomra, lehet-e a jelenlegi párom az, akivel hosszú távon akarok tervezni. Ehhez persze mindenki mást ki kell zárnom a figyelmemből. A párkapcsolat előtt, radarként széles sávon érzékeltem mindenki jelzését, de most találtam egyvalakit, akinél felébredt bennem a vágy és a kíváncsiság, hogy megismerjem. Ezért leszűkítem a radaromat, csak rá figyelek, és úgy kezelem, mintha ő lenne az egyetlen ember a világon.

Sohasem fogom megtudni, hogy ő-e az igazi, ha nem úgy kezelem, mintha ő lenne az egyetlen. Ez egy alapvető szabály.

Az együttjárás a megfigyelés szakasza. Megfigyelem, hogy a másik hogyan reagál különböző helyzetekben. Megfigyelem, hogyan kezeli a problémákat, mennyire bírja a stresszt. Ne úgy képzeljük ezt el, mintha lenne a kezünkben egy kipipálandó lista, amely szerint, ha mind a 25 pont stimmel, akkor összeházasodhatunk. Nem, hiszen a megfigyelés közben elkezdünk érzelmeket táplálni egymás iránt, sebezhetővé tesszük magunkat, kockázatot vállalunk, megnyílunk, magunkról és a másikról is egyre több ismeretet szerzünk. Mindemellett az együttjárás egy nagyon intenzív készségfejlesztő tréning is. Megtanulunk kommunikálni, konfliktusokat kezelni. Ahhoz, hogy egy párkapcsolatból jó házasság szülessen, két dolog feltétlen szükséges: képesnek lenni mély szinteken megosztani egymással az érzéseinket, vágyainkat, gondolatainkat, illetve tudni kezelni a nézeteltéréseket.

Az összecsiszolódás és az összeillés örök kérdés. Mit gondolsz, meddig kell alkalmazkodnunk a párunk igényeihez, mikor mondhatunk nemet anélkül, hogy a kapcsolat véget érne?

Ha a párom mellett való kitartásom, az iránta való lojalitásom olyan dolgot követel meg tőlem, aminek következtében szembekerülök önmagammal olyan értelemben, hogy elveszítem azt, akinek én magamat meghatározom, akkor az egy jelzés, hogy az alkalmazkodásnak eddig nem kéne terjednie. Ha szembekerülök akár a személyiségemmel, akár az erkölcsi normáimmal, ha valamit le kell adnom a neveltetésemből fakadó, de általam is magamévá tett értékrendemből, abba nem lenne szabad belemennem.

Az egymáshoz alakulás és a rossz tulajdonságaink elhagyása ugyanakkor szükséges egy párkapcsolatban.

Persze, vannak olyan dolgok, amelyeket igenis le kell raknom ahhoz, hogy funkcionálhassak egy társkapcsolatban. De ha egy kapcsolat olyan dolgot követel meg tőlem, hogy például a hitemből engedményeket tegyek, vagy a szexualitásomban olyan dolgokat tegyek meg a másikért, amelyek szembefordítanak önmagammal, az nem egészséges. Dolgoztam olyan párral, ahol az egyik félnek az volt a fantáziája, hogy hármasban szeretné megélni a szexualitást. A társa a másik elvesztésétől való félelemében belement ebbe az ötletbe, azonban olyan súlyosan szembekerült önmagával, hogy elkezdett pszichés tüneteket produkálni. Idáig nem szabad elmennem azért, hogy a másikat megtartsam.

Mik lehetnek vészjelzések egy párkapcsolatban? Mit gondolsz a szakítás utáni újrakezdésről?

Az együttjárás során látványos jel lehet, amikor azt érzem, már nem annyira érdeklem a másikat. Amikor felborul az egyensúly; az egyik fél sokat dolgozik azért, hogy fennmaradjon a kapcsolat, a másik egyre kevesebb energiát tesz bele. Érdekes dinamikák működnek: néha azzal is árthatunk, ha túl sokat teszünk egy kapcsolatért. Minden kapcsolatban kell, hogy legyen egy egészséges távolság a két fél között. Ha nagyon egymásba fonódik a pár, akkor elveszítik a kapcsolatot a külvilággal, egymással pedig megcsömörlenek. Ha túl távol vannak egymástól, akkor nehezen megy a kommunikáció. Előbb-utóbb az a fél, akinek nagyobb a közelségigénye, elkezdi drasztikusan csökkenteni a távolságot, és a másik fél ezt soknak érezheti, így távolodni kezd. A közelséget igénylő fél még inkább a másik után megy, a másik fél pedig a szorításból egy drasztikus lépéssel lép ki. De akkor hogyan kerüljünk közelebb egymáshoz? A jó eset az, ha az a fél, aki nagyobb közelségre vágyik, megteszi az egymás felé vezető út egy részét, de hagy teret a másiknak is! Így a találkozás létrejöttéhez mindkét félnek mozdulnia kell.

Egyértelmű jel, hogy a kapcsolat a végórájában van, ha nem történik meg a mozgás, és mindig csak az egyik fél tesz a kapcsolat fennmaradásáért.

Itt kell döntést hozni, hogy akarok-e energiát beletenni egy olyan kapcsolatba, amiért sokkal többet dolgozom, mint a másik. A szerelem érzése egy ideig aránytalanul nagy áldozatvállalásra késztethet bennünket, de elérkezik az a pont, amikor elegünk lesz, és sértőnek érezzük, hogy csak mi teszünk a kapcsolatért. A szakítás utáni újrakezdés tapasztalataim szerint leginkább olyan kapcsolatokra jellemző, ahol a pár érezte, hogy valami nem működik jól, de az erős vonzalom miatt fájdalmas volt a szakítás. Ezért újraindították a kapcsolatot, csak azért, hogy utána könnyebb legyen a végső elválás. Az esetek többségében, amelyekkel én találkoztam, az újrakezdés inkább a végső szakítás előkészítése volt annak érdekében, hogy könnyebben emészthető legyen a búcsú. Házasok esetében ez úgy nézhet ki, hogy a pár, bár nem válik el, kicsit különköltözik. Előbb-utóbb hozzászoknak ehhez az állapothoz, és rájönnek, hogy megy az élet a másik nélkül is. Kezdetben fájdalmas volt számukra a válás gondolata, de úgy, hogy megízlelték, már el tudják képzelni lehetséges megoldásként. De együttjárók esetén a szakítás utáni újrakezdés bizonyos esetekben jelentheti azt is, hogy onnantól kezdődik igazán a kapcsolat.

Hogyan lehet segíteni az elköteleződést? Honnan tudjuk, hogy megérett a kapcsolatunk a házasságra?

Szakértők kutatásokat végezve vizsgálták, hogy az együttjárás idejét tekintve mi számít kockázati tényezőnek később a házasságban. Eredményként az jött ki, hogy a fél évnél rövidebb, illetve a három évnél hosszabb együttjárás kockázati tényező. Ha rövidebb mint fél év, akkor nem volt a párnak elég ideje megismerni egymást, hogy tudják, ki mellett köteleződnek el. Ha az együttjárás hosszabb mint három év, akkor megvan annak az esélye, hogy a kapcsolat természetéből fakadóan már megvolt az a pillanat, mikor szintet kellett volna a párnak lépnie, de ezt elmulasztották, és a kapcsolati görbe elindult lefelé. Minden kapcsolatnak van egy görbéje. Épül szépen fölfelé, és a csúcs során, vagy annak közelében van az a természetes pillanat, amikor szintet kellene lépni, de sokszor az egyik fél tart attól, hogy elkötelezze magát. A kapcsolat viszont nem tud stagnálni. Vagy felfelé, vagy lefelé halad, de mindig mozgásban van. És ha a szintlépés nem történik meg, mikor annak ideje lenne, akkor elindul lefelé. Amikor ez megtörténik, akkor az a fél, aki addig félt az elköteleződéstől, megijed, hogy elveszíti a másikat, és sürgeti az elköteleződést. A másik fél pedig, aki addig vágyott volna az elköteleződésre, már nem fog erre vágyni. Egy fölfelé ívelő kapcsolatra szívesen köteleződött volna el, de egy lefelé ívelő kapcsolatra nem akar. Mikor érezzük, hogy a csúcson vagyunk, és most jönne a szintlépés, ne féljünk ezt a lépést megtenni!

És hogyan lehet érzékelni azt, hogy itt az idő az elköteleződésre? Például, ha imában vezetést kérünk Istentől?

Az ima nagyon sokat segít, de óvnám attól a hívő embereket, hogy mindent kiszervezzenek Isten felé.

Isten nem fogja helyettünk megélni a szerelmi életünket, nem fogja helyettünk meghozni a döntéseket, amelyeket nekünk kell meghozni.

Sok hívő szeretné Istent olyan apává formálni, aki az életünket kézi vezérléssel irányítja. Isten valójában olyan apa, aki felnőtt gyerekekre vágyik. Ha szülőként a hároméves gyerekünk megkérdezi tőlünk, ma reggel melyik zoknit húzza fel, akkor elmosolyodunk és azt mondjuk, milyen aranyos, milyen engedelmes gyerek, de örülünk neki! De, amikor a húszévesünk kérdezi meg tőlünk, hogy melyik zoknit húzza fel, akkor szülőként elkezdhetünk izgulni, mert valamit rosszul csináltunk, hiszen egy függő gyereket neveltünk, aki nem képes önállóan döntéseket hozni. Azt gondolom, Isten is így van velünk; szeretné, ha felnőnénk. Istent megtiszteli és örömöt okoz számára, ha mindenben kikérjük a tanácsát és a véleményét, de frusztrálja, ha mindent rá akarunk hárítani, ha félünk a felelősségvállalástól.

A párunk múltjának feldolgozása is egy fontos kérdéskör. Hogyan tudjuk elfogadni kedvesünk korábbi kapcsolatait?

Nagyon jó kérdés! Párunk korábbi kapcsolatát semmiképp se számítsuk fel ellenünk elkövetett bűnként, hiszen ő engem nem megcsalt az előző párjával, hanem megoldási kísérletet tett az egyedüllétére és az igazi megtalálására, és ez a kísérlet kudarcba fulladt. Ha már házasok vagyunk, akkor mondhatom, hogy végül is én nyertem meg ezt a versenyt, én jöttem ki győztesnek, ez pedig már önmagában elégtétel lehet a rossz érzésekkel szemben.

Tudatosítanom kell, hogy párom előző kapcsolatai idején azt sem tudta, hogy én létezem, vagy nem ismert eléggé. Nem ellenem követett el bármit, hanem akkor, ott, abban az élethelyzetben azt tette, amit helyesnek talált. Személyiségfejlődésének azon a szintjén hozott bizonyos döntéseket, ma pedig egy másik szinten van már. És így van ez mindannyiunkkal; ahogy az idő telik felettünk, úgy válunk egyre jobbakká. Társként, szülőként, és a munkánkban is. A Családfánk titkai című könyvben olvastam egy nagyon jó mondatot, mégpedig, hogy szülőként igyekeztem a tőlem telhető legjobbat tenni mindig. De ahogy az évek telnek felettem, arra jövök rá, hogy a tőlem telhető legjobb egyre jobb lesz. Valóban így van ez. Az a múlt volt, de én vagyok neki a jelen. És a jelen, az jobb.

Az érzelmi megcsalásról kérdeznélek; mi ez egyáltalán, és hol kezdődik?  

A megcsalás nem egy pontszerű cselekmény. Nagyon magabiztosan merem ezt állítani, mivel az elmúlt években körülbelül 300 olyan párt kísértem, ahol az egyik fél megcsalta a másikat, így sokat láttam a jelenség dinamikájából. Nem az történik, hogy egyik reggel hirtelen egy másik nő ágyában ébredek fel. A megcsalás nagyon hosszú folyamat, amelynek egy pontja a harmadik féllel való szexuális együttlét, de azt megelőzi egy hosszú elidegenedési fázis.

A megcsalás egyrészt akkor kezdődik el, amikor rést hagyok a kapcsolatom védőpajzsán, és hagyok olyan szabad gyököket, amelyekbe más belekapaszkodhat. Másrészt pedig – és ez a megcsalt félnek az oldala-, ha már nem olyan fontos számomra a társam érzelmi szükségleteiről való gondoskodás, és magára hagyom őt. Tudom, hogy ez nagyon fájdalmasan hangozhat valakinek, akit megcsaltak, és maga a megcsalás valóban a félrelépő fél bűne. De

ahhoz, hogy a kapcsolat sebezhetővé váljon, csapatmunka kell.

Csapatmunka, mert például magukra hagyták a társukat, engedték, hogy távolság keletkezzen közöttük. Mert nem hallották meg a másik érzelmi szükségleteit, pedig lehet, hogy hangosan kiabálta őket, de letudták azzal, hogy jaj, az állandó szexmániáddal már nem bírom ki! De azt nem kérdezték meg, hogy mi áll a szex utáni vágy mögött, miért fontos ez a másiknak. Elindul az eltávolodás, amit a megcsaló félben komoly lelkiismereti vívódás követ, mert egyszer csak elkezdi megengedni magának, hogy fantáziáiban megjelenjen valaki, aki megértőbb lenne. Nagyon veszélyes pont ez. Vagy a házaspár egyik tagja elkezd egyre több időt tölteni az ellenkező nemű, mindig nagyon friss és üde kollégájával. Ott már elindult valami. Elkezd a bizalmába fogadni valakit, akivel a frusztrációit meg tudja beszélni, aki mindig olyan megértő és kedves vele. Az óra már ketyeg, és csak idő kérdése, hogy valaki másnak az ölelésében vagy az ágyában találja magát.

Tehetünk viszont a hűtlenség és az elidegenedés ellen. Nagyon fontos, hogy a kapcsolatunkat olyan biztonságos, bizalmi légkör vegye körül, amelyben elmondhatjuk egymásnak, mi bánt. „Figyelj, drágám, érzem, hogy távolodunk egymástól, és nekem ez fáj. Megjelent az álmomban valaki más, és olyan szörnyű volt megélni, hogy valaki mással is meg tudtam élni az intimitást. Nem akarok idáig eljutni.” Sokat tehetünk azért is, hogy védőhatárokat építsünk ki magunk körül. Például én férfiként nem engedem, hogy olyan helyzetbe kerüljek, hogy az autómban kettesben utazzak egy nővel, aki nem a feleségem. Ezt olyan komolyan veszem, hogy néha kifejezetten bunkónak tűnök. Bonyolódtam már konfliktusba emiatt az elvem miatt. Volt, hogy egy előadásom után odajött hozzám egy hölgy, és azt mondta, annyira átélte az előadást, hogy belefeledkezett az időbe, és elment az utolsó busza. Megkért, hogy vigyem haza, mert tudta, hogy abba az irányba megyek, amerre ő lakik. Bocsánat, nem – mondtam neki. Mi ketten, késő este az én autómban nem fogunk együtt utazni. De hát akkor hogyan oldom meg? -jött a kérdés. Bocsánat, nem tudom. De nem is az én dolgom. Nincs az az opció, hogy mi együtt utazzunk az autómban.

A fizikai megcsalást tehát megelőzi az érzelmi megcsalás.

Abszolút. Ennek mindig van egy útja.

Természetesen nem szeretnénk, ha eddig eljutna egy pár, és az előbb kiemelted, mennyire fontos a másik igényeit, vágyait figyelembe venni. Hogyan tudja egy házaspár összehangolni a kommunikációt és jól kifejezni az egymás iránti szeretetüket, ha különbözik a két fél szeretetnyelve?

Erre van egy jó példám: édesapám legjobb barátja egy szerb férfi volt. Mikor találkoztak egymással és beszélgettek, gyerekként elcsodálkoztam rajtuk, mert apukám magyar ember létére összeszedte minden képességét, és szerbül szólt a barátjához, a szerb barát pedig erős akcentussal, szörnyű nyelvtannal, de mindig magyarul beszélt apukámhoz. Egyszer megkérdeztem tőlük, hogy nem lenne-e könnyebb, ha mindketten a saját nyelvükön szólalnának meg? Hiszen jobban értenék egymást, és könnyebb lenne magukat is kifejezni. Nevetni kezdtek és mondták, hogy de, könnyebb lenne, viszont akkor hol van a tisztelet?

Azt gondolom, ugyanez jellemző a párkapcsolatokban is; sokkal könnyebb lenne kifejeznem a szeretetemet azon a nyelven, amelyet én jól beszélek, semmint azon, amelyet a párom jól beszél, de hol van akkor a szeretet?

Az nem igazi szeretet, ami csak arról szól, ami nekem fontos.

Nekem férjként két nyelvet kell tudnom profi módon beszélni; az egyik az, amit értek, a másik pedig az, amit a feleségem ért. Ez nem választható tantárgy. Első lépés, hogy egyáltalán tudjam, mi a párom szeretetnyelve, és beszéljünk is erről. Ha tudom, akkor pedig keressek naponta kreatív lehetőségeket arra, hogy ezt ki is fejezzem az adott nyelven. És az a fantasztikus, hogy ha a párom szeretettankja feltöltődött, akkor a feltöltődött tartályból engem is tud tölteni. De ha mindig csak arra várok, hogy én kapjak töltést, akkor nem fog egyikünk sem töltődni. Nekem kell elsőként lépnem. Legyek profi abban, hogy ismerem a másik a működését, és akkor a legboldogabb ember lesz mellettem.

Mit tehetünk akkor, ha szóba hozzuk a problémákat, de a párunk bezár, nem akar azokról beszélni? Hogyan érdemes tálalni a nehézségeket?

A probléma tálalása történhet több síkon. Az egyik sík a tárgyilagos, a másik a kapcsolati sík. Mi, férfiak különösen hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a probléma mindig a tárgyi síkon mozog. Mindent meg akarunk oldani; beszéljük meg, döntsük el, csináljuk. Akkor milyen színű legyen a kerítés végül? Barna vagy zöld? Ez tárgyi sík, de a feleségem számára lehet, hogy ez a kérdés kapcsolati síkot jelent, mert esetleg bekapcsol benne az a gondolat, hogy már megint én döntöm el, hogy most a kerítésről beszélünk, és már megint én döntöm el, hogy barna vagy zöld legyen, és elgondolkozik azon, hogy ő hol van ebben a döntésben? Lehet, hogy úgy érzi, a kettőnk között lévő hatalmi egyensúly eltolódott, és én lettem a megmondó ember. Bár nekem ez a beszélgetés a kerítésről szól, neki a kapcsolat hatalmi egyensúlyáról. A konfliktusokban a kapcsolati sík dominál, és ha valaki nem akar egy konfliktusba belemenni, akkor a kapcsolati síkon lévő kihívások ellen tiltakozik. De ezt túl fájdalmas kimondani, vagy lehet, hogy nem is tudja az illető.

Külön kell tudnunk választani tehát a tárgyi síkot és a kapcsolati síkot, és merni megfogalmazni, mi van bennünk. Ezt általában a vágyaink mutatják; arra vágyom, hogy…, az lenne a legnagyobb segítség számomra most, ha…, nekem olyan sokat jelentene tőled, ha… az az érdekes, hogy ha elkezdünk így kommunikálni, a másikban felébresztjük a védelmező ösztönt. Már nem támadást és védekezést vált ki belőle, ahogyan tálaljuk a konfliktust, hanem együttérzést, együttműködést. Ezt akarjuk elérni, nem? Képzeljük el azt, hogy minden ember fején van két gomb; egy kék színű és egy piros színű. Ha mondok valamit, azzal valamelyik gombot be fogom nyomni. Ha a kék színű gombot nyomom be rajta, akkor együttérző, együttműködő üzemmódba kapcsol a másik. Így lesz konstruktív, jó a vitánk, ami után jól esik megölelni egymást. De ha a piros gombot nyomom be a másikon, az ég legyen irgalmas hozzánk! Azzal támadó, védekező üzemmódba fog kapcsolni: és onnantól kezdve elvesztettük a csatát. Ha azonnal úgy indítom a beszélgetést, hogy na és arra nem gondoltál, hogy? Na és az csak nekem tűnik fel kettőnk közül, hogy? Kész. Elvesztettük. A piros gombot nyomtuk be.

Végül beszéljünk a szexualitásról! Egy kérdező írta, hogy tisztán készül a házasságra, de fél attól, hogy az első alkalom nem lesz jó, és utána többet már nem lesz kedve a szexuális együttléthez. Mit tudnál tanácsolni?

Először is szeretném kifejezni az elismerésemet és tiszteletemet azon párok felé, akik ma, mikor sokan cikinek bélyegzik a házasság előtti tisztaságot, mégis fel merik azt vállalni. Egyébként pedig fontos, hogy azzal a tudattal vágjunk neki a szexualitásnak, hogy egy folyamatról van szó. Nem fogja kétórás tűzijáték megkoronázni a hosszú várakozásom, és nem fogom rögtön megugrani a tökéletességet.

A szex fejlődési folyamat. Érthető, hogy van bennem félelem, mert egy olyan dolgot fogok elkezdeni megélni, amiben nincs gyakorlatom, amiben nem lehetek még profi. De egy dologban lehetek profi; beszélgethetek a társammal arról, milyen félelmeim vannak, mit várok, mit remélek ettől az egésztől.

És már a puszta beszélgetés is intimitást szül kettőnk között, olyan légkört teremt, amely biztonságot ad arra, hogyha esetleg nem is minden úgy történik, ahogy azt az álmainkban elképzeltük, akkor se torpanjunk meg, hanem legyen bátorságunk tovább kísérletezni. Nagyon sok párttól hallom, akik évek óta megélik a szexualitásukat, hogy több év kellett ahhoz, hogy finomabban érzékeljék a másik jelzéseit. Most már szavak nélkül, a légzésritmusból, a mozdulatokból, a reakciókból érzik, mi jó, mi kevésbé jó, merre induljanak el. Nem várhatjuk el, hogy egyből mindent tudjunk, de fontos, hogy őszintén, mélyen beszélgessünk erről a témáról.

Egy dologtól szeretnék óvni mindenkit; ha esetleg nekem nem olyan fontos a szex, a másiknak viszont igen, akkor ne mondjam neki azt, hogy te is gyere le a szerről. Ez nem fair. Egy idő után nagyon haragudni fog rám a másik, és a feszültség közénk áll. Beszélni kell erről is; miért fontos számodra a szexualitás? Miért szeretnéd? Na és te, amikor nem szeretnél együtt lenni, akkor mire vágynál inkább? Mikor veszíted el az érdeklődésedet irántam? Nem vagyok köteles mindig a másik rendelkezésére állni, de nem hagyhatom magára a társamat. Nem mondhatom neki azt, hogy mivel nekem nem fontos a szex, te oldd meg, ahogy akarod, de a hűséget elvárom tőled. Nem tehetem ki a másikat ennek, mert ha megteszem, akkor ne csodálkozzak, hogy az élet előbb-utóbb utat tör magának, csak nem biztos, hogy olyan irányban, ami nekem kedves lesz.

Fekete Ági

Borítókép: Bognár Hanna / Képmás
Interjú Te kérdezel!

1 Komment

  • Válasz F 2022. 06. 22. 21:16

    Úgy ír párkapcsolatról, összejövésről, együttjárásról, meg szakításról, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az embereknek a házasság előtt is szexuális kapcsolati vannak. Bár ez így kijelentve nincs, de ezeket a szavakat általában erre szokás érteni. Mintha a házasság előtti tisztaság az csupán valami választható opció lenne, de egyáltalán nem volna kötelező. Sőt, mint kiderül, bár becsülendő, de inkább problémaforrás 🙂

    Tisztelettel kérdezem, hogy akkor mitől keresztény ez a derék szakember, és mitől keresztény blog a 777 ?

    Egyébként vannak a cikkben okos gondolatok, de a kereszténység ennél sokkal többet tanít. Ne süllyedjünk már le a világ szintjére, hanem merjük kimondani a tízparancsolat és az Egyház tanítását, mert ezek nem valami választható opciók, hanem ezek teremtett világ isteni rendjének a legelemibb törvényei. Olyan törvények, amelyeket nem lehet büntetlenül negligálni, és amelyek terén nincs helye kompromisszumnak.

    Igenis a legnagyobb problémák gyökere éppen ott van, hogy az emberek magasról tojnak a többezer éve jól bevált, még a kereszténységnél is ősibb törvényekre. Halogatják a házasságot, aztán halogatják a gyerekvállalást, és amit sokat halogatunk, azt hajlamosak vagyunk végül el is hagyni. Közben viszont a házasságon kívüli, mesterségesen meddővé tett, és ezért különösen instabil kapcsolatok (szép szóval “együttjárás”) elfogadott normává váltak, noha az ezeket jellemzően követő szakítások elveszik az embereknek a bizalomra és a kötődésre való képességét. Aztán mire eljutnának oda, hogy na most már tényleg nincs mire várni, addigra már a kutyának se fognak kelleni, és nem is lesznek képesek kapcsolódni senkihez.

    A megoldás pofonegyszerű. Két parancsolat a kulcsa az egésznek, az egyiket még Mózes írta le, a másikat pedig az Egyház tette hozzá:

    Ne paráználkodj.
    A fogamzásgátlás bűn.

    Ennyi, ilyen egyszerű. Ezt a két törvényt kellene betartani, és állítom, hogy csoda történne. Nem lenne annyi válás, nem lenne annyi elkényeztetett szerencsétlen egyke, nem 42 évesen szülnék a nők az első (és utolsó) gyereküket, és mellesleg nem lenne demográfiai összeomlás sem.