2022. 06. 20.

“A Krisztushoz tartozás felette áll a politikának” – nagyinterjú Balog Zoltán püspökkel

Nagyinterjút adott a 777-nek Balog Zoltán dunamelléki református püspök, aki korábban hat éven keresztül a mostanra már megszűnt EMMI, azaz egy csúcsminisztérium vezetője volt. Beszélgetés a két szolgálat különbségeiről, kiüresedésről, állam és egyház kapcsolatáról, Novák Katalin köztársasági elnökről, egy provokáló román megöleléséről, az abortusz kérdéséről – és identitásának legfontosabb részéről.

Számtalan korábbi interjúját átnéztük és átolvastuk a beszélgetésünk előtt, egy közös mindenképpen volt bennük: a politika és a miniszteri múltja mindegyikben szerepelt. Mennyire zavarja, hogy még most is sokan legalább annyira tekintik politikusnak, mint püspöknek?

A református közösség gyorsan zárójelbe tette a közéleti szolgálatomat és elsősorban lelki vezetőjének tart. Amikor a gyülekezetekkel találkozom, akkor a kíváncsiság nem a személyemnek szól, hanem annak, hogy mit üzen ma nekünk Isten, a 21. században.

A külvilág valóban máshogy ítél meg, mint az egyházunk, de ez egy adottság, amelyet elviselek. Van ennek egy pozitív oldala is, amikor olyan korábbi cselekedeteimről emlékeznek meg, amelyekre én is büszke vagyok. Természetesen kritika is ér engem. Aki rosszindulatúan közelít, azt szeretettel kell meggyőzni – vagy sikerül, vagy nem, de fontos, hogy ne negatívan reagáljon az ember ezekre a véleményekre.

Úgy veszem ki a szavaiból, könnyen elfogadták az egyházon belül, hogy korábbi miniszterként lesz püspök, és ez nem jelentett egy hendikepet. Tévedek?

Vannak, akik úgy gondolják, hogy ha valaki ilyen tapasztalatokat szerzett a közéletben, akkor abból jó vezető lesz, aki mindezt az egyház javára fordítja majd. És vannak olyanok is, akik úgy gondolkodnak, hogy a gonosz politika így beszivárog az egyházba, melyet meg kell ettől tisztítani.  Mind a két vélemény jelen van.

De az egyházba nem beszivárogtam, hanem mint lelkipásztor hazaérkeztem, hiszen ezt a közösséget soha nem hagytam el, még akkor sem, amikor hivatalosan nem voltam lelkipásztor – mert nagyon helyesen a törvényeink ezt országgyűlési képviselőnek nem teszik lehetővé. Mindig fontos volt számomra, hogy legyen egy olyan megtartó kör körülöttem, ahol komoly hitbeli érdeklődéssel rendelkező emberek, intellektuális igénnyel együtt gondolkodnak velem a világ, az élet nagy kérdéseiről és a Biblia üzenetről. Ez abban a gyülekezetben, amelyben vagyok, immáron 33 éve folytonosan jelen van.

Fotó: Horváth András

Korábban úgy fogalmazott, hogy a képviselői mandátuma visszaadását követően szüksége volt a befelé fordulásra, elcsendesedésre, megtisztulásra. Hogyan néz ki egy jövendőbeli püspök megtisztulási folyamata?

A megtisztulás mellett van még egy szó, amelynek nagyon mély teológiai értelme van, ez a kenózis – azaz kiüresedés. Ha az életünkre nézünk, akkor gyakran úgy látjuk, hogy mindenféle dolgunk, feladatunk, gondunk, gondolatunk van, amelyhez akkor most jöjjön még ráadásként valami a Szentlélekből, Jézusból, Istenből, egy kis vallásosság és hit. S nem értjük, hogy miért nem működik így mindez. Azért nem, mert nem túl kevés van a dolgainkból, hanem túl sok. Ezeket el kell engednünk, hogy kiürüljünk és legyen hely arra, hogy eltöltsön bennünket Isten szeretete, a hivatás iránti odaszánásunk.

Ritkán szoktam elmondani – mert lehet, hogy egy református püspöktől ez furcsán hangzik, – de én az Athosz-hegyen készültem fel a szolgálatomra, ahova Bartholomaiosz konstantinápolyi pátriárka hívott meg tíz napra. Újratanultam imádkozni, mert ugyan imádkozni mindenhol és mindig lehet, de amikor lehetősége van az embernek mindezt úgy tenni, hogy befelé fordul, akkor valóban megtisztul lelkileg és leteszi azokat a gondolatokat, amelyek akadályozzák az Istenre és a másik emberre figyelésben. Ez egy nagyon különleges, mély lelki élményt jelent.

Ilyenkor újratanulja az ember azt is, hogy az ügyeknél sokkal fontosabbak az emberek. 

Sokan vágynak arra – mondhatnám úgy is, hogy vágyunk arra, hogy megújítsuk az imaéletünket, hogy mi is kiüresedjünk, elvonuljunk a sok zajtól, de erre nincsen lehetőségünk, nem tudunk felmenni az Athosz-hegyre. Mit tanácsol azoknak, akik szeretnének lelkileg feltöltődni, akik szeretnék újraépíteni magukat?

A kevés időt is lehet jól használni és a sok időt is rosszul. Sokszor érezhetjük azt, hogy van egy nyugodt fél napunk, szabad hétvégénk, amikor végre nem kell csinálnunk semmit – és tényleg nem csinálunk semmit–, akkor pillanatok alatt elszáll ez az idő, amelynek végén úgy érezzük, hogy semmi hasznosat nem csináltunk. Nekem is meg kellett tanulnom jól használni a szabadidőmet, mert a korábbi közéleti munkám során kevesebb idő jutott a családomra, ezért nagyon fontos volt, hogy azt mivel és hogyan töltöm. Ha az ember olyankor is a mobilját vagy a számítógépét nyomkodja, az nem együttlét. De ha a rövid családi ebédre is úgy tudok odaülni, hogy tényleg jelen vagyok, és nemcsak a feleségem kiváló főztjét élvezem, hanem mellette egy jót is tudunk beszélgetni, akkor abból egy minőségi, lelki feltöltődés és együttlét lesz.

Egy jó értelembe vett aszkézisre is szüksége van az embernek: ha félórával korábban kell felkelnem minden nap ahhoz, hogy a Bibliát olvasva kezdjem a reggelt, akkor megteszem, mert tudom, hogy a javamra válik. Ha ez a rendszeresség megvan, akkor könnyebben tud az ember elmélyedni, azonban ha ez hiányzik, akkor egyszer csak ráeszmél, hogy nem tud önmagában és Istennel lenni, mert annyira tele van a feje mindennel, hogy nincs már hely és tér másnak.

Tavaly pünkösdhétfőn szentelték püspökké, nemrég ünnepelte az első évfordulóját. Hogyan tekint erre az egy évre, melyek voltak az eredményei – és miben szeretne még fejlődést látni?

A legfontosabbnak az éhséget tartom. Azt tapasztaltam, hogy az emberek éhesek az evangéliumra, a jó hírre, a másik emberre. Azt szeretnénk, hogy olyan egyházban legyünk, ahol szót értünk egymással. Kívülről, „félkívülről” az egyház könnyen tűnhet befelé fordulónak: mindenki csinálja a maga feladatát, de nem igazán érdekli, hogy a szomszédban mi történik. A valóság mindeközben az, hogy nagy igény van a beszélgetésekre, egymásra figyelésre, és arra, hogy megerősítő és jó dolgokat halljanak az emberek.

Az is nagy örömmel tölt el, hogy szinte minden hétvégén van egy átadóünnepség, ifjú lelkipásztorokat iktatunk be, templomokat szentelünk fel, az építkezés nagy korszakát éljük. Csak a mi egyházkerületünkben – ez négyből csak egy – 2010 óta harminc új templom épült. Hol épült a világban máshol még harminc új református templom ilyen kis területen az elmúlt évtizedben? Ez egy belső építkezésből nőtt ki, amely mögött sokszor hosszú évtizedek imádsága van. Így épült Balatonakarattyán új templom, ahol már a II. világháború idején szerettek volna építkezni, majd később a kommunizmus miatt nem lehetett, most pedig felépült az új templom. Az egyház nem arra vár, hogy a hívek odamenjenek hozzá, hanem pont fordítva: oda megy, ahol a hívek – vagy a jövendőbeli hívek – vannak.

Melyik a nagyobb felelősség, püspöknek lenni vagy miniszternek?

Mindig azt kell csinálni, ami az embernek éppen a feladata. Mindkettő nagy felelősség, nem érdemes hasonlítgatni, még ha ez kívülről egy teljesen jogos kérdés is.  Számomra soha nem merült fel, hogy súlyozzam a kettőt – vagy ha felmerült, akkor azt kísértésnek tekintettem és igyekeztem ellenállni neki. Akkor vágyik egyikből a másikba az ember, ha nem az Isten akaratából veszi a küldetését, azt, amit éppen csinál.

Olyan napokon, amikor különösen sok dolgot kell átnéznem és aláírnom, akkor szoktam  mondani a munkatársaimnak, hogy „lelki vezetőnek hívtatok, ehhez képest olyan, mintha egy középvállalatot menedzselnék”. Ez nagyon kiábrándító tud lenni, mert amíg egy miniszterség alatt természetes, hogy naponta száz iratot kell aláírni, püspökként kicsit méltánytalannak tartom, ha ez a feladat. (Nevet.)

A mindennapi életében jelentős változást tapasztal? Például több ideje van a családjával lenni?

Igen, mert nagyobb a belső csend. Nem engedek abból, ami a munkám lényege: megfogalmazni azt, hogy mi Isten üzenete nekünk. Miniszterként este tízkor hazavittem egy köteg aktahalmot, amit másnap reggel hétig át kellett néznem. Most viszont van egy alkotói napom, amikor megnézem, hogy hétvégén hány istentiszteletem lesz, és arra készülök egész nap. Ez egy szellemi, lelki élmény.

A politikában nagyobb a kísértés, hogy az ember befelé vigye a konfliktusait, a nehézségeit. Mi, amikor leülünk a püspöktársaimmal, még mielőtt bármilyen súlyos kérdésről döntenénk, mindig közös imádsággal kezdjük a megbeszélést. Ekkor olyan mondatokat kell megfogalmaznunk, amelyet Isten és a szolgatársak előtt is vállalunk, innentől a légkör is teljesen más lesz.  

Fotó: Horváth András

Mindent összevetve, könnyebb püspöknek lenni, mint egy csúcsminisztériumot vezetni?

Nem könnyebb, de jobb. A lelki terhek nagyon nehezek itt is. Amikor a lelkipásztorok belső vívódásával, kiégésével, lelki megfáradásával találkozom, vagy amikor a házassági válságukkal fordulnak hozzám, az számomra is komoly lelki terhet jelent. Olyankor az ember nem is tudja letenni az otthona előtt ezeket a gondokat, hanem hazaviszi magával.

Hogyan változott meg a mindenkori magyar kormánnyal a kapcsolata azóta, hogy püspök? Most már nem a kormányt kell képviselnie, hanem a reformátusok ügyeit – akár adott esetben a kormánnyal konfliktust vállalva.

A kormányzati munkában is mindig kerestem együttműködést és barátságot a hitvalló keresztényekkel – függetlenül attól, hogy valaki katolikus, református, evangélikus, vagy más felekezethez tartozik –, ezért ezek a kapcsolatok megmaradtak. Azt tapasztalom, hogy lehet testvéri módon is beszélni arról, hogy milyen gondokat látok a kormányzás területén, vagy, hogy milyen egyházat érintő kérdésben várok tőlük segítséget.

Az elmúlt évtizedben jó együttműködés alakult ki az állam és az egyház között. Most már nem azokat az időket éljük, amikor védeni kell a kormánnyal szemben az egyház érdekeit, kialakult egy bejáratott, mindkét fél számára előnyös és jól működő rendszer.

Máshogy látja-e az állam és egyház kapcsolatát püspökként, mint ahogy látta miniszterként?

Igen. A politika a hétköznapok szintjén kevésbé értékeli és méri fel, hogy micsoda elképesztő lehetőség és erő van a hívő közösségekben. Kormányzati oldalról nehezebben lát rá arra az ember, hogy micsoda erőt jelent az, hogy van egy saját jogú élete az egyházaknak, amely független a politikai berendezkedéstől.

A kétezer éves – Magyarországon ezer éves – keresztény folytonosság jelentősége nagyobb, mint gondolnánk. Ebben a folytonosságban nemzedékek adják tovább a hit tudatát, ami egyszerre kultúra, életmód, gondolkodásmód, világszemlélet. Ez egy hihetetlen nagy érték, melyet érdemes lenne még nyilvánvalóbbá tenni, hogy minél többen észrevegyék, hogy erre nekik is szükségük van.

Az egyház függetlenségének hangsúlyát is máshogy látja püspökként? Nyilván lelkészként korábban is fontos lehetett az Ön számára, de el tudom képzelni, hogy egy miniszter kevésbé látja ezt kényes kérdésnek, mint egy püspök.

Az egyháznak nem kell megmondani, hogy mit kell csinálnia, mert Jézus Krisztus ezt kétezer éve már megtette. Ezt a kérdést én sokkal kevésbé látom problémának az egyházon belülről: vagyunk, csináljuk a dolgunkat.

Gyülekezeteink nagy része így gondolkodik, a lelkipásztoraink között ugyanakkor van egy nem túl széles, de létező réteg, akiket zavar a kormányzati támogatás. De az a helyzet, hogy minden egyház úgy döntött – Erdő Péter bíborosnak igaza van abban, hogy valójában a külső körülmények kényszerítették rá –, hogy nagy intézmény fenntartókká váljunk. 1990-től gyakorlatilag a nulláról létrejött egy hatalmas fenntartó rendszer, amelyet javarészt az állam finanszíroz, hiszen olyan feladatokat látunk el, amelyeket egyébként neki kellene végeznie. A hitéletet teljes mértékben a hívek finanszírozzák, de az intézmények fenntartása miatt a költségvetésünk jóval nagyobb lett, mint korábban.

Miért veszélyeztetné a szabadságunkat, ha például egy templom építésének nagy részét az állam fizeti? Azt gondolják, hogy ezért majd kampányolunk a kormánypárti képviselőnek? Nem, legfeljebb arról lehet szó, hogy pont a kereszténységet építő munkája miatt jó lelkiismerettel mellé tudok állni, mert egyetértek az értékrendjével – vagy pont fordítva, nem értek vele egyet, ezért nem állok mellé és ezt meg is mondom neki. Mit tud csinálni velünk a képviselő, elviszi a templomunkat? Nyilván nem. Ezek a kérdések a belső szabadság részei, nem engedjük meg, hogy más beleszóljon, hiszen a lelkiismeretünkről van szó.

Mint ahogy az is lelkiismereti kérdés volt, hogy a választások előtt írtunk egy körlevelet, ahol világosan kimondtuk, hogy szerintünk az egyháznak és a nemzetnek az érdeke az, hogy maradjon ez a kormány. Azt a fontos mondatot sajnos egyik oldal sem vette észre a szövegben, hogy a kormányzat sem hibátlan, és van javítanivaló a munkáján, illetve az sem tűnt fel senkinek, hogy leírtuk, a mi egyházunkban is vannak olyanok, akik nem szeretik ezt a kormányt. A Krisztushoz tartozás, a testvéri közösség azonban felette áll a politikának.

Ha észben tartjuk, hogy a politika fölött vagyunk, akkor egyház maradunk, ha ezt szem elől tévesztjük, akkor lobbiszervezet leszünk.

Mit gondol, szükséges-e szigorítani Magyarországon az abortusztörvényt? Azért is kérdezem, mert miniszterként ez a terület is Önhöz tartozott, és a kormány nem szigorított rajta – ugyanakkor az is igaz, hogy 2010 óta drasztikusan csökkent a terhességmegszakítások száma. Máshogy látja ezt a kérdést püspökként, mint politikusként?

Keresztény emberként nem gondolhatom másként, minthogy az abortusz gyilkosság. Azonban ne felejtsük el, hogy mindig két ember felelőssége van ebben és ugyan gyakran csak a nőkről beszélünk, de egy apa is van a történetben. Hálás vagyok azért, hogy az elmúlt tíz évben számottevően csökkent az abortuszok száma Magyarországon. Azért állunk jobban, mint korábban, mert ez nevelés kérdése is, éppen ezért nem biztos, hogy a szigorítás a jó megoldás.

Emlékszem, amikor még miniszterként Soltész Miklós államtitkárral átnéztük az abortusszal kapcsolatos orvosi protokollt, és számtalan apró, de nagyon fontos dolgot változtattunk. Például nem a terhesség szót használjuk, hanem a várandóságot. Ebben a protokollban láttuk, hogy az orvosoknak az első kérdésük az volt, hogy megtartja-e a kismama a magzatot, mintha ez egy 50-50 százalékos kérdés lenne. Legyen az első mondat ez: „Van egy örömhírem! Gyermeket vár.” Ez nem érzelemmentes döntés, hanem egy új élet kezdetének híre, igazi örömhír. Még ha vannak is nagyon súlyos emberi helyzetek, ahol az egyháznak is ott kell állnia segítőkészen.

Mindemellett hiányérzetem is van – magammal szemben is -, mert van egy kérdés, amin kormányzati szereplőként sem tudtam változtatni: nem tartom elfogadhatónak, hogy az abortusz olcsóbb, mint a fogamzásgátló tabletta. Ezt keresztény emberként mondom, miközben tudom, hogy a fogamzásgátlás terén a katolikus egyházhoz képest megengedőbbek vagyunk. De abban egyetérthetünk, hogy ha a kettő között kell döntenie valakinek, akkor az nincsen jól, hogy az abortusz az olcsóbb.

Püspökként támogatná a szívhangtörvényt? Dúró Dóra országgyűlési képviselő nyújtotta be 2018-ban azt a javaslatot, hogy az abortusz elvégzése előtti utolsó orvosi vizsgálaton az anyának kötelező legyen a magzat szívhangját meghallgatnia.

Volt korábban egy olyan kezdeményezésem Novák Katalinnal, hogy a néhány hetes magzat modelljét adjuk oda minden fiatal lánynak és fiúnak – mert az apa felelőssége semmivel sem kisebb. Gondolkodni kell azon, hogy a nevelésben hogyan tudjuk „érzékenyíteni” a fiatalokat, hogy mit jelent egy élet, mit jelent egy élettel megajándékozottá válni, és hogy ez az ajándék a fogantatás pillanatától kezdődik. Ezt szimbolizálja a kis magzatnak a modellje is. A magyar oktatási rendszernek bátrabban be kellene mutatnia azokat a szörnyű folyamatokat, amelyek az abortusz során történnek. Hittantanárként egy évben legalább egyszer minden osztályban levetítettük a Néma sikoly című filmet. Nagy csend volt utána az osztályban.

Fotó: Horváth András

Említette Novák Katalin köztársasági elnököt: igen kellemes meglepetés lehetett az Ön számára a kinevezése, egyrészt mert református, másrészt pedig nem mindenkinek lesz a munkatársából, a „beosztottjából” közjogi méltóság. Milyen érzésekkel tölti el, hogy ő lett Magyarország új köztársasági elnöke?

Nem volt meglepetés. Büszke és hálás vagyok, hogy olyan köztársasági elnöke lett Magyarországnak, aki nem csak papíron tagja egyházunknak, hanem hitvalló keresztyén is, akivel hosszú idő óta egy közösség tagjai vagyunk.

Fontos, hogy a keresztény hitet úgy valljuk meg és képviseljük a cselekedeteinkkel a közéletben, hogy az azok számára is elfogadható és vonzó lehessen, akik most még elutasítják. Ha elolvasom a köztársasági elnök interjúit, beszédeit, vagy adott esetben az imádságát, amit a beregszászi templomban hetven sorsüldözött keresztény lelkész jelenlétében mondott el, akkor azok olyan mondatok, amelyekkel egy nem hívő is tud azonosulni. Nekünk, egyházi vezetőknek sokkal nehezebb a feladatunk, mert azt mondják, hogy mi ezt hivatalból csináljuk: „Erdő Péter meg Balog Zoltán mégis mit mondjon, ha nem azt, hogy Isten nélkül nem megy?” De azt, hogy valaki a közéletben önként vállalja, hogy hívő keresztény és erről beszél, különösen nagy dolog.

Ha már szóba került Novák Katalin, együtt voltak Gyulafehérvárott, ahol egy igazán emlékezetes jelenet történt: Calin Maties román szenátor provokálni kezdte a köztársasági elnököt, hangoskodását Ön egy kéznyújtással és egy barátságos öleléssel némította el. Hogyan emlékszik vissza erre a jelenetre, amely az egész magyar sajtót bejárta?

Magam sem számítottam arra, hogy ilyen sok emberhez eljut ez a jelenet, nem tudtam, hogy felvétel készül róla. Ahogy az egyik kedves református püspöktársam mondta nekem: keresztények vagyunk, miért zárnánk ki a Szentlélek munkáját? Tényleg az volt az érzésem, hogy ezt nem én csinálom. Amikor elindultam a férfi felé, akkor az volt a célom, hogy elrángatom a Bethlen-szobortól, mert fel voltam háborodva azon, hogy miért rontja el az ünnepünket. Néhány másodperccel később már az volt a szívemben, hogy miért ne békejobbot nyújtsak inkább neki. Volt egy isteni ihletettsége a helyzetnek, mert egy románul tudó magyar püspököt megkérdeztem, hogy van románul az a szó, hogy békesség. Amikor odaértem a szenátorhoz, akkor annyit mondtam neki kezet nyújtva, hogy „Jézus, békesség”. A megrökönyödést és a görcsöt láttam az arcán, hogy igazából nem jó ilyennek lenni. Milyen rossz lehet gyűlölettel élni – és milyen jó lehet ebből kijönni! A megölelés gesztusa tőle indult el. Én viszonoztam.

Ez a videó két perc alatt elterjedt, az ott lévő emberek között is, aminek az volt a hatása, hogy egy békés hangulat teremtődött. A románok is úgy döntöttek, hogy nem zavarognak, a köztársasági elnökünket kísérő románokra is hatott ez a dolog. Ehhez hozzájárult Gyulafehérvár román polgármesterének a hozzáállása is. Évek óta Kató Béla erdélyi református püspök szövetségese a Bethlen-szoborállítás ügyében, pedig nem biztos, hogy ott plusz szavazatokat lehet ezzel szerezni…

Erről az ominózus jelenetről beszélgettek később Novák Katalinnal?

Sokat szoktunk beszélgetni, hiszen mindketten tagjai vagyunk egy hitmélyítő körnek, ahol az ilyen pillanatok is szóba kerülnek.

Ha egy lépéssel távolabbra tekintünk, akkor azt láthatjuk, hogy bizonyos szempontból Magyarország a konzervatív keresztény értékeket megőrző gondolkodás egyik utolsó védőbástyája – és ez még csak nem is politikai megállapítás. Hogyan lehet megőrizni ezt egy ekkora ellenszélben, ami körülvesz bennünket?

Úgy, hogy Magyarországon nincs kormányzati ellenszél és kizárólagos médiauszítás sincs a kereszténység ellen. Ez egy nagyon fontos kiindulópont. Hogy egy konkrét példát említsek, miniszterként én szüntettem meg azt a 2010 előtt alkotott rendeletet, amelyben azt ajánlották, hogy a kislányoknak az óvodában kisfiús, a kisfiúknak pedig kislányos játékokat adjanak, mert még nem dőlt el a nemi identitásuk. Téves az a gondolat, hogy hozzánk még nem érkezett meg ez a szemlélet Nyugat-Európából. A mindennapok valósága az, hogy már évek óta itt van közöttünk. De most a kormányzat politikája ebben a kérdésben a mi oldalunkon áll, és ezt meg kell becsülni.

A másik oka a kereszténységhez ragaszkodásnak, hogy a kommunizmus alatt megtanultuk,  a keresztény hitnek értéke van, egy egzisztenciális döntés. Nyugat-Európában 1990 előtt kockázat nélküli döntés volt, hogy megy-e valaki templomba vagy sem, nálunk viszont egy hitvallással ért fel, amiért az embert hátrány érhette. Nálunk egészen mást jelent az, hogy a hitnek közösségteremtő ereje van, mert mi azt a saját bőrünkön tapasztalhattuk meg, mennyire szükség van erre.

Határozott döntésünk az, hogy mi nem modernizálni akarjuk a hitet, hanem kiállni mellette.

Márkus Tamás református lelkész gondolata, hogy habár nagyon fontos a felekezeti különbség, de egyre hangsúlyosabb az is, hogy valaki konzervatívan vagy liberálisan gondolkodik. Úgy fogalmazott, hogy közelebb állnak hozzá református lelkészként XVI. Benedek emeritus pápa gondolatai, mint néhány szélsőségesen liberális protestáns lelkészé. Ugyanúgy a katolikusoknál is előfordulhat, hogy jobban tudnak azonosulni egy konzervatív protestáns gondolkodóval, mint mondjuk az ultraliberális katolikus teológussal, aki a homoszexualitás felemelkedéséért küzd. Egyetért azzal, hogy a felekezeti különbségek akár háttérbe is szorulhatnak, és fontosabb lesz, hogy ki az, aki Krisztus tanításához hű marad?

Az egyik legfontosabb feladatnak azt tartom, hogy szövetségeseket találjunk Krisztus ügyének képviseletében. Nem engedhetjük el azokat a keresztény alapértékeket, amelyek a Bibliából indulnak, és amelyeket az egyház kétezer éve őriz! Ha ebben bárki szövetségesünk, azért legyünk hálásak és értékeljük azt, még ha vannak is hitbeli különbségek.

Mindemellett fájjanak nekünk ezek a különbségek, az, hogy nem tudunk közösen részt venni az Eucharisztia, az úrvacsora ünneplésében, amely a keresztény élet lényegi, összetartó ereje. Nem szabad ebbe beletörődnünk. Nem azt mondom, hogy holnaptól változtassuk meg, mert nagyon hosszú út vezetett ahhoz, hogy kialakultak ezek a különbségek, sőt kizáró ellentétek. Hosszú lesz az út, hogy újra tudjunk találkozni, de minden hosszú út az első lépésekkel kezdődik.

Fotó: Horváth András

Püspök, nagypapa, édesapa, férj, keresztény, magyar – rengeteg különböző területből tevődik össze az identitása. Melyik a legfontosabb, amire a többit építi?

A református hitvallásunkat idézném válaszként: „Mi életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod?”Az, hogynem önmagamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok.” Ez a belső mag.

Inkább egy tévedésnek gondolom, ha az ember saját magát „felosztja” különböző identitásokra, mert egy életünk van. Én azért nem szeretem az „imaélet” és a „hitélet” kifejezéseket, mert nincs külön élet az imára és egy másik a hitre.

Egy élet van, egy ember van, aki mindenestül Jézus Krisztus tulajdona.

Ha az identitásának ez a lényege, ez a kiindulópontja, akkor jó nagyapa, jó édesapa, jó férj – és jó püspök lesz. De, hogy egy kicsit tréfálkozzak is, a legfontosabb identitásom tegnap este az volt, hogy magyar szurkoló voltam!

(Az interjú szerdán készült, egy nappal Magyarország Anglia ellen aratott szenzációs győzelme után.)

Martí Zoltán és Szilágyi Anna

Borítókép - Fotó: Horváth András
Interjú

Még nem érkezett hozzászólás