Csemer Boglárka, művésznevén Boggie Fonogram- és Hangvilla-díjas előadóművész. Néhány éve óriási sikert ért el Parfüm című dalával és a hozzá készült klippel. Az énekesnő a magánéletéről eddig nem sokat osztott meg, a TEDx előadásában azonban kivételt tett: a legmélyebb gyerekkori traumáiról és azok felnőtt életére, énekesi pályájára való kihatásairól beszélt. Többek között arról, milyen egy alkoholista édesanyával felnőni. Boggie elmondta, rengeteg gyerek él ilyen körülmények között napjainkban is. Szemlénk.
„Gyerekkorom óta készülök arra, hogy édesanyámat eltemessük. Sosem felejtem el az egyik első emlékemet vele. Hároméves vagyok. Csepelen sétálunk a Szent Imre téren, és anyu cigit vesz egy bódéstól, akivel nagyon kedélyesen elbeszélget. Aztán amikor elmegyünk, akkor anyu elvesz egy zacskó pufit is. Én ezt érzékelem, és mondom neki kedvesen, hogy „Anyu, elhoztad a pufit is?”. „Csitt!”- mondja ő. Anyám alkoholista volt, de én még ezt itt nem tudtam, csak azt éreztem, hogy valami nincs rendben vele. Tudtam, hogy amit csinál, az helytelen. És már ekkor tudtam, hogy én nem akarok olyan lenni, mint ő.
Hatéves vagyok, sétálok haza az iskolából, és arra számítok, hogy majd anyuval becsomagoljuk a bőröndömet a másnapi ottalvós osztálykirándulásra, de annyira részeg, hogy hiába szólítgatom, hiába bökdösöm, semmire nem reagál, nem kel föl. Szörnyű gyötrelem fog el, mert nagyon lassan felfogom a hatéves gyermeklelkemmel, hogy egyszerűen nincs mese, valakinek be kell pakolni abba a bőröndbe. Kínban vagyok, elkezdek gondolkodni, hogy akkor mi kell egy bőröndbe, fogkefe, bugyi, és akkor segít a nővérem. Innentől kezdve nem volt megállás. Sosem tudtam anyuban megbízni. Fokozatosan távolodtam el tőle és az ölelésétől.
Megtanultam nélküle élni, hiszen nem is volt valójában. Megtanultam nem vágyni rá, nem vágyni a szeretetére, ezért minden szeretetemet apukámnak adtam. Anyukám szépen lassan kimaradt az iskolás életünkből, nem járt el a szülői értekezletekre, de őszintén szólva, engem már a gondolattól is szégyen fogott el, hogy megjelenjen az iskolában.
hirdetésVolt egy pár ki nem mondott alapszabály otthon.
Egy: mindig, mindent zárj be. Anyunak ugyanis szokása volt, hogy dühében ránk törte az ajtót, vagy ajándékba kapott ékszereket ellopott tőlünk, azt beadta a zaciba, és abból piát vett, vagy egyszerűen csak ellopta a félretett pénzünket.
Kettő: ne szólj hozzá, ha több napja nem ivott. Aki alkoholistával nő föl, az pontosan tudja, hogy a részegségnek és a kijózanodásnak is megvannak a maga szakaszai. Tényleg az a legrosszabb, ha több napja nem ivott, mert akkor kiszámíthatatlan, ingerült és ijesztő. Úgyhogy ezt egészen tökélyre fejlesztettem, azt találtam ki, hogy inkább sohasem szólok hozzá.
Három: a nővéremre mindig számíthatok. Sokszor gondolkodtam azon, hogy egy olyan gyermek, akinek alkoholista a szülője, de nincsen testvére, az kivel osztja meg ezt a terhet. Nekem nagyon nagy szerencsém volt, hogy ebben társra leltem a nővéremben, és mindig számíthattam rá, és ez a mai napig így van.
Négy: ha nem tudsz bejutni az ajtón, akkor mássz be az ablakon, mert mondjuk anyu benne felejti a kulcsot a zárban, vagy annyira részeg, hogy hiába kopogsz, hiába csöngetsz, nem fogja kinyitni, vagy egyszerűen csak ott fekszik az ajtó előtt. Úgyhogy panellakások földszinti, emeleti ablakába szerintem még ma is simán fel tudok mászni.
Én egy tipikus jó kislány voltam, szorgalmas, szófogadó. Emlékszem arra a pillanatra, amikor megfogalmaztam magamnak, hogy én nem ilyen életet akarok, én jobb életet szeretnék magamnak teremteni, és akkor eldöntöttem, hogy tanulni fogok, és az iskolára fogok koncentrálni. Ez úgy nézett ki, hogy hazamentem az iskolából, bementem egyből a konyhába, ott volt egy nagy asztal, arra kipakoltam a könyveimet, és gyakorlatilag teljesen kizártam a környezetemet, a külvilágot. Utólag azt gondolom, hogy
ez egy öntudatlan önvédelmi mechanizmus volt a részemről, így próbáltam túlélni.
Szóval ebbe menekültem, meg még valamibe. Kicsi korom óta éneklek is, de apukámnak az igazi felismerés a versenyekkel jött. Amikor sorra nyertem a kerületi, megyei, országos énekversenyeket, akkor mindig volt egy-egy pedagógus, aki odament apukámhoz, odajött hozzám, és megerősített minket abban, hogy ezen az úton érdemes haladnom. Ezért elképesztően hálás vagyok.
Aztán sajnos édesapám nem élhette meg a legnagyobb sikereimet. Sem az Eurovíziót, sem a Parfümöt, sem azt, hogy családom lett, hogy gyerekeim születtek. Aztán meg kellett tanulni nélküle élni. Iszonyatos volt, félelmetes, ő volt az egyetlen stabil pont. És egyszerűen nem értettem, hogy lehet az, hogy anyu még itt van, apu meg már nincs. Mi ez az egész? Azt hiszem, ebben a periódusban gyűlöltem legjobban édesanyámat. Egy egész világképem összeomlott, és ekkor kértem először segítséget. Több száz órányi terápiás ülés hatására értettem meg, hogy én nem élhetek a szüleim helyett, hogy én nem dönthetek helyettük, hogy én nem egy minta vagyok, amit a szüleimtől örököltem, hanem én vagyok, és nem a mintáim döntenek, hanem én. Ekkor értettem meg azt is, hogy valójában én vagyok a felelős a saját életemért, bármi is legyen az én családi hagyatékom. Úgyhogy én nem hibáztatok senkit. Egyébként ez egy nagyon felszabadító érzés, megszabadulni a neheztelés terhétől.
Ha igaz lenne a mondás, hogy „Nézd meg az anyját, vedd el a lányát”, akkor valószínűleg sohasem kelek el.
Egy alkoholista édesanyával nőttem föl, és sohasem kívántam a nyomdokaiba lépni. Közelről láttam, hogy mit tesz egy emberrel az alkohol, hogy mit tesznek anyámmal a félelmei, a szorongásai.
Szóval ebből a kiindulópontból el tudjátok képzelni, hogy milyen élmény volt nekem, a csepeli panelből indult csóró kislánynak megélnem a Parfüm sikerét? Szerintem még egy kiegyensúlyozott léleknek is megterhelő lett volna az a volumen, amit nekem aznap be kellett fogadnom. Tisztán emlékszem, hogy akkor még a VII. kerületben laktam, és levittem a kiskutyámat sétálni, megvan a kép, hogy veszem föl a kutyaszart, fölmegyek a lakásba, és mire fölértem, gyakorlatilag röpke egy óra alatt egy internetes sztár lettem. Másfél millióan megnézték a dalomat világszerte. Estére már négymillióan. Ez a 2014-ben ez egy nagyon komoly megtekintési szám volt. Most jelenleg 30 milliónál jár a dal.
Aztán amikor az embernek ilyen nagy sikerei vannak, akkor jön az a bizonyos megkérdőjelezés. Én magamban is ilyen dolgok zajlottak, és ilyen kérdéseket tettem föl magamnak, hogy megérdemlem én ezt?
Miért én kapok egy ekkora sikert? Méltó vagyok erre? Mi ezzel a feladatom?
Aztán édesanya lettem. Tudom, hogy mire van szüksége egy gyereknek, hiszen én gyerekként pontosan meg tudtam fogalmazni, hogy mire vágynék az anyukámtól. És azt a sok mindent, amit nem kaptam meg tőle, azt maximálisan megadom a gyerekeimnek. Értő figyelem, bizalom, szeretet, tisztelet, és az az érzés, hogy mindig számíthatnak rám.
Egyszer apukámat megkérdeztem, hogy nem haragszik-e anyura? Azt válaszolta, hogy ő nem haragszik, hanem nagyon-nagyon sajnálja őt.
Az alkoholizmus egy betegség, az egész család betegsége, az enyém is, az övé is, a nővéremé is. Amíg együtt élsz egy alkoholistával, az gyakorlatilag 0-24 óra abúzus. Már nem tudod, hogy mire mész haza, milyen kedve lesz, ivott-e, nem ivott-e, veszekedni fog, verekedni, kötekedni: nem egy leányálom. Aztán amikor különköltöztem tőle, és kellő távolságba kerültem ettől az egésztől, akkor értettem meg, hogy ő egy nagyon beteg ember.
Több százezer gyermek nő föl Magyarországon alkoholista szülővel.
Nekem nagyon nagy szerencsém volt édesapámmal, azzal a szülői mintával, amit ő adott. Szerencsém volt a nővéremmel, szerencsém volt a tanáraimmal, azzal a minőségi oktatással, amit hátrányos helyzetem ellenére ingyen kaphattam. Szerencsém volt a férjemmel és a férjem családjával is, akik közé nagyon korán bekerültem, és láttam egy teljesen jól működő családi mintát. De nagyon sokszor gondolkodom azon, hogy vajon a ma gyerekének mi tud segíteni? Egy olyan gyerek, akinek szintén alkoholista a szülője, tud az oktatásba menekülni ma? Van mellette pedagógus? Van mellette egy szeretetteljes családtag? Egyáltalán bele merünk avatkozni egy ilyen szituációba? Mi ebben az egészben az én felelősségem? Mi a te felelősséged? Mi a mi kollektív felelősségünk?
Köszönöm szépen, hogy elmondhattam.”
Forrás: TEDx Talks
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás