2022. 05. 21.

„A drogosok tanítottak meg arra, hogyan kell szeretni” – egy fiatal magyar misszionárius Brazíliában

Fejér Domonkos egy 24 éves, élettel és hittel teli fiatal, aki nap mint nap megéli az Istenre való hagyatkozást. Néhány éve kezdte meg misszióját Brazíliában, ahol a Fazenda Esperança közösség keretein belül drogosokkal él együtt, így segítve őket a gyógyulásban. Doma a 777-nek őszintén beszélt arról, hogy mi segítette ahhoz, hogy nekivágjon ennek a kalandnak, hogyan formálódott a személyisége és az istenkapcsolata a misszió során, milyen a brazil élet, és hogy miért életre szólók az itt szerzett tapasztalatok.

Miért dönt úgy egy srác, hogy a gimi után nem sokkal nekivág a világnak?

19 éves koromban elég rendezetlen volt az életem. A gimi vége óta hivatáskrízisben voltam, mert nem tudtam, mi legyen a szakmám. Az egyetemen eltöltött egy évem semmittevésből állt; bár bejártam az órákra, nem volt motivációm tanulni. Egy idő után nagyon ellaposodott az életem. Nem volt jó az istenkapcsolatom, nem is jártam minden vasárnap templomba és elvesztettem a hitemet, közben pedig problémám volt a pornográfiával. A pornófüggőségem rossz hatással volt a kapcsolataimra és saját magamra is, hiszen amikor az ember csak magával foglalkozik és a kényelmi zónájában él, egy idő után rájön arra, hogy semmi értelme az életének. Egy kicsit én is eljutottam eddig a pontig, volt egy depressziósabb időszakom. Közben pedig nagyon éreztem Istentől a hívást, de nem tudtam, hogy pontosan mire. A Shalom Közösséggel akkoriban minimálisan voltam kapcsolatban, és anyukám, aki mélyen hívő katolikus, elküldött az egyik nyári táborukba. Hatalmas élmény volt ez, mert a közösség tagjai által másfajta tapasztalatot szereztem egy vallásos közegről. A brazil misszionáriusok lazák voltak és viccesek, a nemzetköziséget pedig mindig is szerettem. Megkértem a misszionáriusokat, hogy hadd menjek ki velük egy évre Európa valamelyik országába, és Németországot javasolták, mivel beszéltem már a nyelvet. Ott egy évet töltöttem el önkéntesként; ez volt tehát az első lépésem Isten felé.

Az első állomásod tehát Németország volt, két éve már viszont Braziliában élsz misszionáriusként. Hogy jutottál ki oda?  

A németországi kintlétem alatt a Shalom közösség engem kért meg, hogy furikázzak egy papot, aki gyorshajtás miatt elvesztette a jogsiját. Ő Pater Paulus volt, egy 73 éves atya, aki a Fazenda Esperenza közösség alapítójának a testvére. Nagyon élveztem ezeket a közös utakat vele; hetente elmentünk fazendákat (azaz drogterápiás otthonokat) és időseket látogatni. Azt láttam az atyán, hogy nagyon konkrétan megéli az Isten szavát, a hite nem maradt meg teóriának. Elfeledkezett magáról, hogy egészen oda tudjon figyelni a mellette lévő emberre. Az ő személyét és életét látva kezdett megerősödni az istenkapcsolatom. Sose tartott nekem nagy előadásokat a hitről; a legegyszerűbb dolgokat mondta, egy-két mondatot, amiben minden benne volt. Nagyon megszeretett engem, és mondhatni, fiává fogadott ezekben az időkben. Körülbelül fél év után meghívott, hogy menjek Brazíliába, és legyek egy fazendában önkéntes. Először kicsit megijedtem, de aztán sikerült igent mondanom, mert azt éreztem, hogy Isten hív engem oda. Így jutottam tehát ki Brazíliába, így kezdődött a misszióm. A repülőjegyre nem volt pénzem, de Pater Paulus mindent kifizetett, ez is isteni gondviselés volt. Ha Isten hív valahova, akkor meg is ad hozzá minden szükségest. A Brazíliában töltött első három hét maga volt a paradicsom, mert egy tengerparti városban nyaraltunk, ahol ott volt Frei Hans, a Fazenda alapítója is. Ez hatalmas kegyelem volt. Isten, amikor meghív valahova, akkor mindig ad egy kis feltámadást, egy ajándékot.

Fotó: Fejér Domonkos (Doma a felső sor jobb szélén látható)

Hogyan jöttek létre ezek a fazendák – vagy ahogyan mi hívnánk, drogterápiás otthonok?

A Fazenda Esperança 1983-ban alakult Brazíliában, Nelson, egy húszéves srác és Frei Hans, egy német pap kezdeményezésére. Frei Hansra nagy hatással volt a Fokoláre Mozgalom lelkisége. Papként Brazíliába került, ahol a prédikációiban sokat beszélt arról, milyen fontos Isten szavát konkrét szeretet-tettekben megvalósítani. Fiatalok egy csoportját megérintették a beszédei és tettei -köztük Nelsont-, és ők is elkezdték megélni Isten szavát.

Nelson felfigyelt arra, hogy mennyi drogos van az utcákon, és látta azt is, hogy milyen boldogtalanok. És akkor elkezdett közeledni hozzájuk. Nem beszélt sokat az Istenről, hanem egyszerűen eggyé vált velük; nem azzal, hogy ő is csúnyán beszélt, hanem csak ott volt velük, és szerette őket. Pál apostol egyik mondata motiválta: „A gyöngék közt gyönge lettem, hogy megnyerjem a gyöngéket”. Például, amikor valakinek szülinapja volt, akkor Nelson hazament, sütött egy tortát, és meghívta a drogos fiút, hogy együtt ünnepeljenek. Vagy volt, hogy a biciklijét, amit mindennap használt munkába menet, odaadta egyikőjüknek. Ezek azért elég erős tettek szerintem, és a szeretete megérintette a drogosok szívét. Egyikőjük elmondta Nelsonnak, hogy gyógyulása érdekében segítségre van szüksége; valakire, aki 24 órában vele van. Nelson vállalta a feladatot, és édesapja házában alakított ki otthont a drogosok számára. Így alakult ki a Fazenda Esperança; egy közösség, ahol a segítők együtt élnek, együtt dolgoznak a rászorulókkal, elsősorban a drogfüggőkkel.

Azóta sok minden kialakult a közösségben, és az isteni gondviselés már a kezdetektől működésbe lépett; egyre több földet, házat kaptak, ma pedig már 156 fazenda működik világszerte. Az emberek nagyon megszerették ezt a missziót, híres lett Brazíliában, ahol komoly drogproblémák vannak. A módszer maga nagyon sikeres, mert nem a függőséget helyezi fókuszba, hanem az embert. A drog csak a jéghegy csúcsa.

A fazenda módszere a belső drogokat gyógyítja, amelyek mindannyiunkban ott vannak. Én is folyamatosan gyógyulok, bár nem vagyok drogos.

Ma már vannak házak az AIDS-esek számára, utcagyerekeknek, öregeknek, betegeknek is. Frei Hans nagyon nyitott a mi ötleteinkre, és Isten felé is. Mindig mondja, hogy a Fazendát nem ő, hanem Isten alapította, és ha bármi jót tesz, az Istentől jön. Mára a pápa is elismerte a közösséget, melynek karizmája három elemből áll: spiritualitás, közösségi élet, munka. Ez a három összefügg, tehát olyan nincs, hogy valaki jó a spiritualitás terén, de ezt nem lehet látni a munkavégzésében vagy a közösségi életben. Amikor valaki jó kapcsolatban van Istennel, azt a tettei mutatják meg. A spirituális tehát nemcsak abból áll, hogy egyedül imádkozol, hanem az is idetartozik, amikor konkrétan szeretsz valakit.

Hogy néz ki egy napotok a fazendában?

Minden reggelt rózsafüzérrel kezdünk, ezután délelőtt 3 órán át dolgozunk, majd ebédelünk és van egy kis szünetünk. Délután megint három óra munka, este pedig különböző programok vannak. Például szokott lenni közös megosztás, mikor elmondjuk, mit élünk éppen lelkiekben. A fazendába egyébként hittől, vallástól függetlenül bárkit befogadunk, ateistákat is. De a megosztás mindenki számára fontos, mert a drogosok múltja terhelt, és nehezen beszélnek a fájdalmaikról. Akik hozzánk jönnek, azoknak 70 százalékát megerőszakolták gyerekkorukban, vagy az édesanyjuk prostituált volt, és sokszor gyilkosságokat láttak. Ezek a tragédiák mind bennük élnek. Szégyellenek ezekről beszélni, a fazendában azonban bekapcsolódnak a lelki megosztásba, ami sokat segít nekik a feldolgozásban. Találkoztam olyannal, aki elmondta, hogy embert ölt. Vagy más, aki mondta, hogy gyerekkorában megerőszakolták, és utána ő maga is gyerekeket erőszakolt. És ezt szemtől szembe bevallotta nekem.

Fotó: Fejér Domonkos

Ezekben a helyzetekben, hogyha szeretettel meghallgatod a másikat, nem ítéled el -ez nagyon fontos-, hanem ott vagy számára, és megmondod neki, hogy te nem vagy egy szörny… akkor olyan kegyelmet tapasztal meg, amit talán azelőtt soha, hiszen az utcán mindenki elítélte őt. Mindenki azt gondolta, hogy semmire nem jók. De Isten mindig mindenkiben hisz, függetlenül attól, hogy mit csináltál, és a fazendában is nagyon fontos, hogy mindenkiben higgyünk. Nekünk, misszionáriusoknak jó pásztornak kell lennünk, akik akkor is utána mennek az elveszett juhnak, amikor úgy tűnik, hogy menthetetlen a helyzet, az ember. Nagyon örülnék annak, ha azok az emberek, akik gyakran elítélnek másokat, eltöltenének egy évet nálunk. Így megtapasztalnák azt, hogy mielőtt ítélkeznének, lehet, hogy meg kéne nézniük, milyen a másik ember múltja. Régen én is könnyen bíráltam másokat, és előfordul ma is, de fejlődök. Fontos, hogy amint megszületik egy ítélet bennem, azt gyorsan elvágjam, így kontrolláljam a gondolataim.

A fazenda egy fontos eleme, hogy közösen dolgoztok a drogosokkal. Milyen munkát végeztek és miért fontos az, hogy ott is együtt legyetek?

A fazendánk közelében vannak gyárak, az egyik például fertőtlenítőszereket készít, egy másikban pedig műanyagot hasznosítanak újra. Mi nem csak kiküldjük a függőket, hogy menjetek dolgozni, hanem velük együtt megizzadunk a munkában. A nap 24 órájában velük kell lenni, mert olyanok vagyunk, mintha az édesapjuk lennénk, ezért is padrino a nevünk nekünk, segítőknek. Sok drogosnak nincs jó tapasztalata az édesapjával, mert verte őket, vagy azt kellett nézniük, ahogy anyukájukat veri. A negatív tapasztalatuk miatt fontos, hogy mi apaként legyünk mellettük, hogy segítsünk nekik, és higgyünk bennük, még ha lehetetlennek tűnik is a gyógyulásuk. Fú, rengeteg olyan srác volt, akinél azt éreztem, hogy nem bírom tovább, mert nem adták magukat könnyen, és sokszor borsot törtek az orrom alá. De a szeretet nyelvét megérzik, és ehhez nem kell portugálul beszélni; észreveszik, ha szeretettel közelítek hozzájuk, és akkor ők is elkezdik másként látni a dolgokat.

Nagyon hamar észrevettem, hogy amikor a drogosok gyógyulni kezdenek, rengeteg szeretetet adnak vissza. És amikor látom, hogy fejlődnek, hogy változnak – és nem azért, mert én kötelezővé tettem nekik, hanem mert ők akarnak-, az hatalmas örömmel tölt el.

Fotó: Fejér Domonkos

Beszéltél már arról, hogy a drogosok történetei hallatán vissza tudtad fogni az ítélkezést. Mit tanultál még általuk?

Mivel együtt élek velük, együtt dolgozunk és takarítunk, a munka során sokat tanultam tőlük, például, hogy minden kis dolgokkal kezdődik. Van, hogy valaki kint hagyja a ruháját, és akkor más szeretetből kimossa azt – kézzel. Vagy elmosogatják más evőeszközét. Sokszor beleesünk abba a hibába, hogy meg akarjuk változtatni a világot, nagy álmaink vannak, miközben kis dolgokkal kezdődik a környezetünk formálása. A drogosok tanítottak meg arra, hogyan kell szeretni.

Fontos volt az is, hogy meghallgassam őket, figyelmet szenteljek nekik. Tapasztaltam azt is, hogy egy korábbi függő, aki ölt és prostituáltakat használt, jobban meg tudta élni a hitet a fazendában, mint én. Nagyon segítőkészek, ha szükségem van valamire, rögtön adnak. Egy alkalommal láttam, hogy karkötőket készítenek, és megkértem az egyik fiút, tanítson meg fonni. Ez egy újabb lehetőség volt a szeretetre, mivel nagyon szeretik a karkötőket, én pedig sokat készítettem, hogy meg tudjam ajándékozni őket. A misszióm eleje, az első nyolc hónap tehát arról szólt, hogy megtanuljak szeretni. Megtanultam azt is, hogy a szeretet nem érzelem, hanem döntés. A fazendában mindig mondják, hogy a drogosok szentté tesznek bennünket, és tényleg; az a legjobb, amikor olyan embert tudsz szeretni, akit nagyon nehéz.

Később nagyobb felelősséget kaptam, mert egy háznak lettem a koordinátora, ami vezetőszerep, és egyben példaképnek is kellett lennem. Fontos, hogy mindig két koordinátor van azért, hogy Jézus köztük legyen; hogyha egy lenne, akkor abba a hibába esnénk, hogy elbízzuk magunkat, de ha ketten vagyunk, akkor gyakran meg kell halni a saját akaratunknak. És erre tanítjuk a drogosokat is; hogy megtanuljanak kilépni a komfortzónájukból, hogy elfelejtsék azt, amit ők akarnak. Azáltal, hogy belül kiüresednek, be tudják engedni a kegyelmet. Más drogrehabilitációs otthonokban sokszor túl szabadon hagyják a függőket, mert nyugodtan telefonozhatnak, gépezhetnek, cigizhetnek, de ezzel tulajdonképpen egy új függőségbe vezetik be őket. Nálunk egyik sem megengedett, mert a kényelemből kilépve fogják megtanulni, hogy a nehézségek az élet részei, és hogy ne meneküljenek a drog „vigasztalásába”, hanem öleljék át a keresztjüket, és aztán abból a keresztből egy isteni dolgot tudnak majd építeni.

Így működik az isteni dinamika; az építkezés előtt mindig van fájdalom, szenvedés, amit át kell élni, és aztán jön a feltámadás. Meg kell köszönni Istennek a keresztet, mert az lehetőséget ad a fejlődésre.

Fotó: Fejér Domonkos

Milyen új arcait tapasztaltad meg Istennek a missziód alatt?

A legerősebb talán az elhagyott Jézus megtapasztalása volt. Amikor Jézus a kereszten függött, azt mondta: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Ez a mondat a mai napig meghatározza az istenkapcsolatom, és segít, hogy a krízishelyzetekben át tudjam ölelni a fájdalmat. Ha nehézség ér, nem szabad, hogy leragadjak és magamat sajnáltassam, mert ezzel én is magára hagyom Jézust a kereszten. Ő egész életében szeretett, aztán elítélték, pedig ártatlan volt. Felismertem, hogy el kell veszítenem a büszkeségem, korábban ugyanis, ha valaki rosszat mondott rólam, nagyon felzaklatódtam.

A fazenda megtanított csendesen szenvedni.

A kereszt átölelése ezt jelenti: a fájdalmaid ellenére szeretsz tovább ugyanúgy, és nem mutatod ki, hogy mennyire szenvedsz. Ez nyilván nagyon nehéz és fontos az, hogy néhány emberrel megoszd a nehézséged, de nem szabad megállnod a szeretetben.  Így jön majd el a feltámadás, ami hatalmas öröm. Ha a keresztünket magunkra vesszük, olyan dolgokat tudunk átélni, amiket talán soha nem tudtunk volna. Öleld át, és ez az, ami segít abban, hogy fejlődj.

Tudnál mesélni egy, a missziód során megélt krízishelyzetről?

Volt, hogy egy fazenda létrehozásában kellett segédkeznem, ott tehát nem drogosokkal, hanem más misszionáriusokkal voltam. Azonban, ahova küldtek minket, egy puszta volt lényegében, amin egy régi ház állt és még a víz sem volt bevezetve. Ez volt az első olyan élményem, hogy Frei Hanstól, aki engem Brazíliába elhívott, távol kerültem, így elvesztettem a biztos pontomat. A telefonomat sem használhattam, csak vasárnaponként, és az ételhez jutás is nehézkes volt. Az első két hét lelkileg nagyon nehéz volt. Négyen laktunk egy borzasztó pici szobában, és az egyik srác nem nagyon akarta mosni a ruháit, szóval képzelheted, milyen szagok terjengtek ott. Vödörben kellett fürdenem, tehát összességében minden sok(k) volt, és külföldiként különösen egyedül éreztem magam. Arra gondoltam, hogy el akarok menni, nem ez az én hivatásom.

Két hét után elkezdtem átölelni a fájdalmamat, elkezdtem beszélgetni és része lenni az ottani életnek, és rájöttem, hogy milyen csodálatos emberekkel vagyok körülvéve. Rengeteget viccelődtünk; ez a három hónapos misszió volt az egyik legszebb élményem. Az isteni gondviselés elkezdett működni, mert az egyik szomszéd megengedte, hogy nála zuhanyozzunk, és utána mindig fürödhettünk ott. Egy betonzuhanyzó volt a kertjében; lovak mászkáltak körülöttünk, miközben fürödtünk. Néha elmentünk egy közeli város templomába, ahol kicsit beszéltünk a tevékenységünkről, és a helyiek mindenféle brazil étellel láttak el minket.

Meg kellett tanulnunk az isteni gondviselésből élni.

A koronavírus ideje alatt a fazendákba fogadtuk a hajléktalanokat. Azért volt ez szükséges, mert rengeteg a hajléktalan Brazíliában, és a vírus elől nem tudtak hova menekülni. Egy alkalommal elküldtek egy városba, hogy a hajléktalanokat meghívjam, lakjanak nálunk. Csodálatos volt ez a misszió, egy isteni kaland. Először beszélgettünk velük, s végül kilencet sikerült elküldeni az egyik fazendába. Elképesztő, hogy a kezdeti nehézségek után milyen ajándékokat adott nekem Isten. Nagyon jó családi közösség alakult ki köztünk a misszionáriusokkal. Esténként gitároztunk, brazil énekeket énekeltünk, néha a strandra is elmentünk, és a brazil strand elég jó. Az ember azt hiszi, hogy akkor találja meg a boldogságot, ha kényelemben él, van egy nagy háza medencével. De talán nagyobb a boldogság a nehezebb helyeken, nagyobb a boldogság, ha családot tudsz építeni magad körül.

Fotó: Fejér Domonkos

Brazília egy egzotikus ország számunkra. Milyen különleges kulturális élményekben volt részed?

Megismerkedtem a brazil élettel, ami elég más, mint az európai. Volt, hogy brazil motortaxival utaztam, az felejthetetlen élmény volt. A sofőr rózsaszín sisakot adott nekem, ami a fél arcomat eltakarta, és nem láttam semmit. Útközben folyamatosan kérdezgetett, hogy ó, külföldi vagy? És brazil lazasággal, vezetés közben hátra-hátra nézett; szinte meghaltunk, legalábbis én ettől féltem, de szerencsére nem lett bajunk. Az is vicces volt, mikor olyan kocsikat láttam az utcán, amiket nem lovak, hanem disznók húztak. Olyat is könnyen látni, hogy valaki felkúszik a fára kókuszdiót szedni. Sok az egzotikus gyümölcs, amik borzasztóan finomak. Nagyon jó hangulata van Brazíliának, nagyon szép hely.

Kiknek ajánlanád a misszióban való részvételt?  

Szerintem a fazenda nagyon jó az útkeresők számára. Sokat segít abban, hogy észrevedd, miben vagy jó, mit akar tőled Isten, mi legyen a hivatásod. De mindenkinek tudom ajánlani, hogy eltöltsön így egy évet. Kell hozzá persze kedv és kalandvágy is, és igen, ki kell kicsit lépned a komfortzónádból. De ez nagyon sokat segít abban, hogy megtaláld Istent. Ha valaki érdeklődik a misszió iránt, nyugodtan keressen engem, Facebookon is bejelölhet. Azt hozzátenném, hogy a misszionárius létet is tanulni kell.

Nem szabad mindent túlromantizálni; fontos, hogy legyen bennünk racionalitás, életképesség. Sok keresztény azt gondolja, hogy mindent Istenre kell bízni, és ez elég. Az igaz, hogy Isten nélkül semmi nem működik, de meg kell tennünk a saját részünket is. A fazenda megtanítja, hogy mi a te részed, amit meg kell tenned.

Mi a következő lépés számodra?

Nemrég tértem vissza Brazíliába, mert előtte otthon voltam, illetve néhány hónapot Németországban töltöttem. Örülök, hogy újra itt lehetek és folytathatom a missziót. Megélem a jelen pillanatot és nem aggódok, mert Isten mindig megmutatja a következő lépést.

Milyen gondolatot viszel magaddal az előtted álló időszakra?

A fazendában Frei Hans és Nelson minden nap végén csak annyit kérdez: szerettél ma? Nem azt kérdezik, hogy milyen az istenkapcsolatod, hogyan imádkoztál, csak annyit, hogy hogyan szerettél aznap, milyen tapasztalatod van. Jézus is ugyanezt fogja kérdezni tőlünk a halálunk után. És mit viszünk magunkkal a Mennybe? Azt a szeretetet, amit adtunk, és ami a szívünkben van.

Fekete Ági

Borítókép: Fejér Domonkos
Interjú

Még nem érkezett hozzászólás