“A nagyböjt lényege nem a szadizmus, hanem hogy Istenhez visszatérjek” – nagyinterjú Máté Kristóf Jánossal

“Ezt remélem te sem gondoltad komolyan!” – reagál Máté Kristóf János Star Wars-os pulóverben és nyaka körül fülhallgatót hordva arra a kérdésemre, hogy reggel kilenc órakor az első kávéját kortyolgatja-e. Ha úgy adódik, akkor ötöt is megiszik a káplán, akit két éve szenteltek pappá – és azóta is a Városmajori Plébánián szolgál. Ránézésre ki nem találnánk, hogy mi a hivatása, de ezt egyáltalán nem bánja: ha úgy adódik, akkor metálkoncerten, műanyag söröspohárral a kezében evangelizál. Vallja, hogy amiből viccet lehet csinálni, abból érdemes is – de amikor a mise kezdődik, akkor már nincsen humorizálás. Beszélgetés Kristóf atyáról, a papokat ért sztereotípiákról, a sekrestyében reklamáló hívőkről, a Jézussal való ordibálásról és a sikeres nagyböjtről.

Két éve szenteltek pappá – azóta káplánként szolgálsz a Városmajorban –, nyilván volt egy elképzelésed a szemináriumban, hogy milyen lesz ez a hivatás. Ahhoz képest mennyiben más a valóság?

A szeminárium arra tökéletes hely, hogy a lexikális tudást elsajátítsad, a dogmatikus és morális tárgyakat megtanuld. A szeminarista kicsit olyan, mint a házasság előtt lévő jegyespár, akik rózsaszín mázzal leöntve tervezgetik, hogy milyen szuper lesz a házasságuk, majd másfél év után visszajönnek a felmerülő problémákkal.

Az ember a terepen jön rá arra, hogy mihez van érzéke, miben jobb és ügyesebb, miben kell fejlődnie. Az alapokat nagyon jól elsajátítja a kispap a szemináriumban, ugyanakkor ami előny, az egyben hátrány is: le vagyunk védve, kicsit olyan, mintha burokban élnénk. De lelkileg sokat lehet ott fejlődni, elsajátíthatja az ember azt az identitást, hogy mit is jelent papnak lenni.

A személyes éned sokat változott a szemináriumban, más emberként jöttél ki, mint amilyenként bevonultál?

Inkább az emberekhez való hozzáállásom változott, ebben még most is van mit fejlődnöm, mert eléggé sündisznó tudok lenni. A személyiségemből adódóan inkább tank vagyok, aki megy és meneküljön mindenki, aki elé akar állni. De ebben sokat változtam, például most már képes vagyok meghallgatni embereket, ami, valljuk be őszintén, hogy gyónásnál elég hasznos dolog (Nevet.) A szemináriumban megtanultam, hogy amiből lehet viccet csinálni, abból csináljunk is, de vannak olyan dolgok, ahol kőkeménynek, konzervatívnak és vaskalaposnak kell lenni, ott nincs pardon – például ilyen a szentségek kiszolgálása.

Nehéz átállni a „laza” Kristófnak a szigorú pap szerepébe?

Nem kell átállni, mert nem álarcot hordok, én a papságomban is önmagam szeretnék lenni. Nem az az ember vagyok, aki egész nap ájtatos arccal, fél méterrel a föld felett lebegve közlekedik, én a szentmise előtt is a ministránsokkal nevetek, de ők is tudják, hogy amikor a mise kezdődik, akkor onnantól nincsen humorizálás. Utána megint lehet jópofizni, de a liturgia alatt nagyon szigorú vagyok – ezt meg is szokták jegyezni a ministránsok. Én meg cserébe elmondhatom, hogy a városmajori ministránscsapat egy pápai szentmisén is simán megállná a helyét. A felvetésedre reagálva, pont az lenne a fontos, hogy ne szerepeket játsszunk, hanem önazonosok tudjunk lenni.

Fotó: Fotó: Bodnár Patrícia

Mikor fogalmazódott meg benned először, hogy szeretnél pap lenni?

Ezt nem tudom neked megmondani, az biztos, hogy nem gyermekkoromban alakult ki. A szeminárium előtt volt egy nagyon komoly párkapcsolatom, tervekkel, édesapám már kérdezgetett is, hogy mikor lesz az esküvő. Nem tudom, hogy szoktál-e puzzle-t kirakni, ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor kiraksz egy nagy kirakót, de a közepéről hiányzik egy darab. Beleőrülsz, mert érzed, hogy nem teljes.

Tudom, hogy nagyon katolikus szöveg, de én akkor találtam meg ezt a hiányzó puzzle-darabot, amikor Isten közelségében voltam.

Őszintén bevallva én soha nem akartam pap lenni: voltak terveim az élettel, családot szerettem volna. De végül éreztem, hogy így lesz teljes az életem: egy nagyon nehéz döntés volt, amely során rengeteget alkudoztam az Istennel. Ezek során letisztázódott bennem, hogy mit jelent a papság, megismerhettem az Egyház belső életét, egy teljes képet kaphattam.

Miben változott ez a kép benned, mennyiben más a szemináriumból nézve az Egyház, mint kívülről?

Szerintem sokan nem látják a teljes képet, mint ahogy én sem láttam. Mert mit látunk? Bejön a hívő a templomba, háromszor térdet hajt, lecsókolja a szobrok lábáról a festéket, és azt gondolja, hogy nagy katolikus, majd amikor kilép a templomból, akkor agyontapossa a másikat a Fény utcai piacon, mert akciós a csirkefarhát. Van egy ilyen oldalunk is, hogy amíg bent vagyunk a templomban, addig szentek vagyunk, de onnan kilépve közel sem.

A másik oldalt kellene megismernünk, a mindennapi életben való kereszténységet, Krisztus tanításának megélését. Ne a tökéletesek Egyháza akarjunk lenni, hanem a harcosoké: mi küzdünk a bűneinkkel, törékenyek és tökéletlenek vagyunk, de bízunk Istenben és harcolunk ezek ellen. Találjuk meg a gyóntatószék kilincsét, és bánjuk meg a bűneinket. Volt egy olyan prédikációm, ahol meg is említettem, hogy ha azonos arányban lenne az áldozók száma a gyónó emberekével, akkor fél perc alatt véget érne az áldozás. A gyónásra úgy is tekinthetsz, mint a szennyesed kiteregetésére, amihez semmi kedved, de sokkal jobb, ha úgy gondolsz rá, mint Isten szeretetének az életedbe való beengedésére. Én ezt a képet szeretném erősíteni, ne egy elitklub legyen az Egyház, hanem azoké az embereké, akik vágynak Istenre, és tesznek is azért az életükben, hogy találkozzanak Vele.

Az Egyház téglákból áll, ezek a téglák pedig az egyes személyek. Falakat viszont csak úgy lehet építeni, ha a téglák megtámasztják egymást. Ahhoz, hogy támaszok tudjunk lenni, személyes Isten-kapcsolatra van szükségünk, erre kell törekednünk.

Az Egyház mennyiben felelős abban, hogy egy fals kép él az emberekben róla?

Én az egyén felelősségét hangsúlyozom ki, nem pedig azt mondom, hogy az egész Egyház felelős, hiszen akkor egy kollektív bűnösségről beszélnénk. Mindenki a saját tettéért felelős: amikor beülök a gyóntatószékbe, akkor nem a szüleim és testvéreim bűnét gyónom meg, hanem a sajátomat. Ha az Isten-kapcsolatom a helyén van, rendben van az imaéletem, és próbálom megérteni a hitünk tanításait, akkor egy olyan hitérzék alakul ki bennem, amely segít abban, hogy kigyúljon az a bizonyos piros lámpa a fejemben – azaz megszólaljon a lelkiismeretem. Ne másra mutogassunk, hanem a saját magunk felelősségét ismerjük fel abban, hogy jó téglái legyünk ennek a falnak.

Fotó: Bodnár Patrícia
Fotó:

Hogyan fogadott téged papként a közeged, hiszen, talán nem sértődsz meg, ha azt mondom, hogy a megjelenésed és a stílusod némileg eltér a megszokott papi képtől. Nehéz volt beilleszkedni?

Mindszenty Józsefről van egy anekdota, amely szerint elment egy plébániát meglátogatni, ahol egy frissen szentelt káplán is szolgált. Megkérdezte a bíboros, hogy érzi magát a káplán, mire ő azt felelte, hogy őt mindenki szereti és senkivel nincsen vitája. Két hét múlva a káplán levelet kapott az áthelyezéséről azzal a kommentárral, hogy ha nincsen ellensége, akkor ő valamit rosszul csinál…

Bele tudunk esni abba a hibába, hogy az embereket akarjuk kiszolgálni, hogy olyan beszédeket mondunk, amelyek mindenkinek tetszenek. Mindenkinek az igényét nem lehet – és nem is akarom – kielégíteni. Nekem egy olyan alapvető igazságot kell képviselnem, amely sajnálatos módon megosztó a mai világban.

Amikor valaki a misét követően bejön hozzám panaszkodni a sekrestyébe, akkor tudom, hogy az a prédikáció bizony betalált. Néha rá kell lépni az ember tyúkszemére azért, hogy magára ismerjen.

A te karaktereddel könnyebb nem hívő embereket megszólítani?

A pofonfát nem fogom megrázni, senkihez nem fogok odamenni kötekedni, hogy térjen meg, de baráti körben, ha leülünk egy sörre, akkor nyilván kiállok az értékrendem mellett. Előfordult, hogy egy ismerősöm esküvőre készült és a lány baráti körével találkoztunk, ahol szóba került, hogy ki mit dolgozik. Én nyilván mondtam, hogy katolikus pap vagyok, ők meg azt hitték, hogy szívatom őket, addig nem hitték el, amíg nem mutattam meg nekik a papi igazolványomat. A meglepettség annak szól, hogy két lábbal állok a földön, meg hát kétségtelenül nem úgy nézek ki, mint egy átlagos pap…

Ugyanakkor nekem nem az a feladatom, hogy boldog-boldogtalanhoz odamenjek és prédikáljak, rám a Városmajori Plébánia hívei vannak bízva, értük felelek. Nem kell megváltanom a világot – főleg mert már kétezer éve megtették. A karakterem ilyen, de misézni reverendában szeretek – habár most kihíztam. Aki Istenben bízik, az hízik… Nem érzem szükségét annak, hogy kilométerekről felismerjék, hogy pap vagyok, főleg mivel rengeteg előítélettel találkozom.

Hogyan reagálsz ezekre az előítéletekre? Például amikor azt mondják, hogy a papok pedofilok.

Ránézek és megkérdezem, hogy mit dolgozik. És ha például azt mondja, hogy könyvelő, akkor azt mondom neki, hogy a könyvelők lopnak és sikkasztanak. Nyilván rosszul fog esni neki és ki fogja kérni magának, hiszen ugyanolyan sztereotípia ez, minthogy a papok pedofilok. Felháborodik, hogy ő nem lop – én meg nem vagyok pedofil, egy-egy, elkezdhetünk végre normálisan beszélgetni. Néha keményen és határozottan meg kell védenünk magunkat, mert úgy nem lehet párbeszédet folytatni, hogy nem egyenlő a mérce.

A hívekkel is vannak ilyen kemény csörtéid?

Előfordul. Egyszer arról prédikáltam, hogy az igényesség és a sminkelés egyáltalán nem bűn, a szolid smink például kifejezetten jól mutat egy hölgyön – a férfiakon kevésbé. A szentmisét követően nekem esett az egyik hölgy azzal, hogy én el fogok kárhozni tévtanítás miatt, mert a smink az alapvető természetes szépséget fedi el. Én csak ránéztem és annyit mondtam, hogy ami nincs, azt nem lehet elfedni…

Ugyanakkor a híveket mindig megvédem, egyszer például egy kis ministránsunk a templomban gyakorolta a csengetést, amikor három tinédzser kölyök elkezdett neki beszólogatni. Én meg mégiscsak száz kiló vagyok, kimentem, hogy ha problémájuk van, nekem szólogassanak be, ne a kicsinek – jobbnak látták, hogy elmenjenek… Érezniük kell a híveknek, hogy amikor védelemre szorulnak,  számíthatnak rám. És persze, amikor hibázom, akkor bocsánatot kérek és belátom, hogy a másiknak igaza volt.

Fotó: Bodnár Patrícia

A papokat gyakran skatulyázzák – ha őszinte akarok lenni, akkor skatulyázzuk – abban, hogy konzervatív vagy szabadelvűbb módon állnak az Egyház tanításához, például a szexualitáshoz vagy a cölibátus kérdéséhez. Te inkább szigorú vagy megengedőbb vagy?

Erre szerintem nincsen jó válasz, mert helyzete válogatja. A szabályaink azok törvények, amelyeknek vannak súlyosbító és enyhítő körülményei. Hibáznék, ha kizárólag racionális és objektív módon közelíteném meg az embert.

Például a házasságon belüli óvszerhasználat között van különbség: ha valaki három éve házas és folyamatosan végig óvszert használ, azért én mérges szoktam lenni. De ha valaki odajön hozzám, hogy négy gyermekük van, hosszú ideje házasok és óvszert használnak, akkor kevésbé vagyok szigorú, mert a házaséletet ne zárják ki. Mindig elmondom, hogy bűn marad ez a cselekedet, de teljesítették azt az ígéretet, hogy nyitottak lesznek a gyermekekre, katolikus szellemben nevelik őket. Könnyen lehet, hogy ezzel egy nagyobb bajt előzünk meg, mert elhidegülnének egymástól és kinyírnák a  házasságot.

A szubjektív oldalt minden esetben meg kell vizsgálnunk, nem csak fekete és fehér minden, vannak árnyalatok.

A cölibátusnál nagyon sokszor hallom, hogy már régen el kellett volna törölni, pedig ha jobban belegondolunk, ez egy hűségbeli ígéret, amelyet Isten felé tettem. A házasságban nem valami hasonló történik? Dehogynem, nagyon érdekes párhuzam van a házasság és a papság között, mert mindkettőnek a hűségre kell épülnie. Kőkeményen komolyan kell vennünk azt, amit kimondunk, hogy hűségesek maradunk. Az, hogy én ezt egy lánynak mondom vagy Istennek, bizonyos szempontból másodlagos.

Ha a praktikus oldalát nézem, akkor a cölibátus okán olyan dolgokra van lehetőségem, amelyekre egy házasságban élő embernek nem feltétlenül. Egy házas ember megengedheti magának három gyermek mellett, hogy csütörtök este elmenjen a haverjaival vacsorázni, vagy hogy péntek este fiatalokkal beszélgessen, útkeresőkkel sörözzön? Én valamiről lemondtam, de a házas ember ugyanezt teszi.  Nem szeretem a skatulyákat, hogy mi konzervatív és mi liberális: a realitást kell néznünk, az életet, az adott ember helyzetét és valóságát. Hogy őt hogyan tudom közelebb segíteni Istenhez – ez a lényeg.

Ahhoz, hogy közelebb segítsd Istenhez, az is kell, hogy eljusson hozzád. A mai átlagember viszont nem jár templomba, egy olyan környezetben vagyunk, ahol csodabogárnak számít egy hitét komolyan vevő fiatal…

A személyes meghívás a legfontosabb, de itt nem magamra gondolok, hiszen én nem tudok mindenkihez eljutni. Sokszor előfordul például, hogy rám köszönnek az utcán, és mondják, vasárnap ott voltak a szentmisén, de nem jegyezhetem meg mindenkinek az arcát.

Ez a meghívás tehát nem úgy működik, hogy én körberohangálok és azt mondom mindenkinek, hogy „jajj de jó, gyertek a misémre”. Sokkal inkább az történik, hogy a templomban lévő fiatal szól a barátainak, hogy gyertek el, mert a Városmajorban van egy zizzent káplán, gyere, nézd meg, mert lehet szimpatikus lesz. A hittancsoportom így növekszik, személyes meghívás alapján terjed a híre. Nagyon jó beszélgetések vannak, keresik az útjukat, meg akarják ismerni az Egyház tanítását. A pap feladata nem az, hogy összevissza szaladgáljon, vagy a Széll Kálmán téren az óra alatt álljon kiabálva, hogy „Térjetek meg!”.

Ezért fontos, hogy ne egy buborékban éljünk, hanem merjünk onnan kilépni és vállalni az identitásunkat. Ha a barátainkkal beszélgetünk, akkor ne tagadjuk le, hogy hívők vagyunk. Múltkor voltam egy rockkoncerten, ültünk a műanyagpoharas sörrel, és nagyon komoly hitbeli kérdésekről beszélgettünk. Biztos, hogy groteszk a jelenet, a pap magyaráz, háttérben szól a metálzene és beszélünk az élet nagy kérdéseiről, de így lehet megszólítani másokat. Merek-e az életemmel tanúságot tenni arról, hogy nekem mit jelent? Miért döntöttem Isten mellett? Miért járok vasárnap templomba? Ezeket a kemény kérdéseket fel kell tennünk magunknak, kőkemény önkritikával megfogalmazni a saját válaszainkat. A mézesmázos cuki kegyelem és ájtatosság plüsskrisztussal nem működik, mert Isten nem ilyen.

Sosem tagadtad, hogy kacskaringós úton találtál vissza Istenhez, tizenévesen elfordultál a hittől. Most már papként sok olyan karakterrel találkozhatsz – ha máshol nem, akkor egy metálkoncerten –, amilyen magad is voltál fiatalon. Mit mondanál most a tinédzser Kristófnak?

Semmiképpen sem azt mondanám neki, hogy ha nem jössz vissza, akkor elkárhozol.  Sokkal inkább felajánlanám , hogy ha szeretné, akkor szívesen leülök vele beszélgetni. Nem baj, ha megsebződünk, ha van néhány lila foltunk és pofára esésünk – azt kell tudatosítanunk, hogy mindig van lehetőség visszatérni. Szabad akarata van az embernek, egy tinédzser már önállóan kell, hogy döntsön, hogy kialakítsa a saját képét, de tudnia kell, hogy mindig nyitva áll az ajtóm.

Vágytál volna akkor egy ilyen emberre, aki ezt elmondja?

Későbbiekben volt lehetőségem rá. Nekem pont az volt a meglepő, hogy minden sztereotípiámat elmondhattam az atyának fél órán keresztül, ő meghallgatott, majd azt mondta, hogy kezdjünk el beszélgetni. Nem akart meggyőzni, megtéríteni, annyit mondott, hogy megtapasztaltam, milyen odakint az élet – és ha szeretném, akkor tud mutatni egy másik utat. Ott kezdett el kialakulni bennem a személyes Isten-kapcsolat fontossága.

Szinte folyamatosan megemlíted ezt a személyes Isten-kapcsolatot, illetve hogy alkudoztál Istennel. Ha valakivel alkudozol, akkor elvileg még jobban megismered – változott a személyes Istenről alkotott képed ezeknek a megvívott „csatáknak” a hatására?

Én még mindig vívom ezeket a csatákat. Ordítottál már valaha Istennel?

Egy pap ismerősöm azt mondta, hogy akkor érezte legközelebb magához Istent, amikor kiabált Vele…

Nekem nagyon szerencsés a helyzetem, mert itt a plébánián van egy kis kápolna, és ha elgurul a gyógyszerem, akkor bemegyek és ordítok a tabernákulumban lévő Krisztussal. Inkább nem is mondom el, hogy miket mondok…

De ilyenkor attól nyugszol meg, hogy érzel egy választ, vagy attól, hogy kiadtad magadból a feszültséget?

Isten nem úgy ad választ, hogy kapok egy kis csomagot, amiben benne van minden, hanem az életem folyamán kapok iránymutatásokat. Elindulok valamerre, és ha az valóban jó irány, akkor azt belülről érzem. Egy megnyugvás van bennem, hogy a helyemen vagyok. Ha rossz irányba megyek, akkor meg pofára esem, ahonnét viszont vissza tudok térni. Ki kell mondanom Istennek a nehézségeket, őszintén, nem egyszer fordul elő, hogy az imáimban elmondom Neki, hogy „Főnök, nem erről volt szó, ez így nem korrekt!”. Amikor az ember ezt már ki tudja mondani, akkor megfogalmazza a belső feszültségeit, amit pedig megfogalmaz, az már kevésbé ijeszti meg.

Ezekből a vitákból arányait tekintve ki jön ki többször győztesen, Isten vagy te?

Mindig Ő nyer…. „Rászedtél Uram, és hagytam hogy rászedj” – a végén mindig kiderül, hogy Neki van igaza. Ez olyan, mint egy házasság, ahol a férfi azt hiszi, hogy neki van igaza, de mindig kiderül, hogy ő tévedett. A feleség nem azért kérdez vissza, mert nem értette a választ, hanem lehetőséget kap a férje, hogy megváltoztassa a mondatát!

Isten tiszteletben tart téged, a szabad akaratodat, de mindig visszavár. Az esetek száz százalékában igaza van, a kérdés, hogy mennyire gyorsan hallom meg és mennyire vagyok rugalmas.

Fotó: Bodnár Patrícia

Nagyböjtben ideális esetben többet foglalkozunk ezekkel a kérdésekkel, az Istennel való kapcsolatunk építésével. Milyen egy sikeres nagyböjt, mi a mércéje?

Ne arra figyelj, hogy milyen egy sikeres nagyböjt, mert akkor a világhoz méred, hanem sokkal inkább az a fontos, hogy mikor lesz igazán mély nagyböjtöd. A siker az az, hogy teljesítetted a vállalt lemondásodat, de a mélység akkor jelenik meg, ha valóban Istenre találtál rá közben.

A nagyböjt lényege nem a szadizmus, hanem hogy az Istenhez visszatérjek vagy rátaláljak.

Például, ha valaki elbotlik nagyböjt közben, de ez ahhoz vezet, hogy elmegy gyónni, ahol megtapasztalja Isten szeretetét, az egy mély nagyböjti megtapasztalás. Ebben az időszakban létrehozunk magunkban egy mesterséges űrt, és az a nagy kérdés, hogy mit engedünk ebbe bele. Amikor az ember igazán gyenge, akkor az Isten igazán erős – a böjt lényege, hogy tudjuk, van kihez fordulni és kiben megkapaszkodni.

Két éve szolgálsz káplánként a Városmajorban, lassan eljöhet az ideje, hogy plébános – plébániai kormányzó – legyél? Van már ilyen ambíciód?

Nincsen, nagyon nincs! Majd akkor megyünk át a hídon, amikor odaértünk. A Városmajor nagyon jó hely, mert annyi munka van, hogy egyáltalán nincs időm ezeken a kérdéseken gondolkodni. Kórházlelkész is vagyok, a Pázmányon jogi doktorit végzek – és akkor még a káplánság is ott van. A plébános atyától nagyon sokat tanulok, ellesek, de majd akkor stresszelek, amikor aktuális lesz.

Martí Zoltán

Máté János Kristóf 1993-ban született. 2011-ben érettségizett, majd 2013-ban megszerezte a gépipari mérnökasszisztens szakmáját. 2013-2014 között a kecskeméti GAMF-ra járt gépészmérnök szakra. 2014-től az Esztergomi Hittudományi Főiskola hallgatója és az egyházmegye kispapja. 2019-ben diakonussá, 2020-ban pappá szentelték. 2020-tol a Városmajori Jézus Szive Plébánia káplánja.

Támogasd te is a 777 önkéntes csapatát, hogy folytatni tudjuk szolgálatunkat!

hirdetés