Ezekben a pillanatokban születik egy újabb traumatizált nemzedék – Mihalec Gábor

„Ezekben a pillanatokban vernek gyökeret százezrek lelkében az újabb traumák, amelyek még száz év múlva is éreztetni fogják bénító és kapcsolatromboló hatásaikat. Traumák, amelyeket gondolkodás nélkül fognak átadni generációról generációra. Mi marad? Mibe kapaszkodhatnánk? Nekem a hit marad.” Mihalec Gábor pár-és családterapeuta őszinte és megrendítő írást tett közzé közösségi oldalán a mostani háborús konfliktus kapcsán.  

Nemrég Szerbiában jártam és a határt átlépve az út szélén megláttam azokat a fiatal sötéthajú, barnabőrű srácokat, akikről mi csak statisztikai számokként hallunk. Belenéztem az arcukba és láttam a félelmet, a szomorúságot, a haragot, a tehetetlen indulatot. Arra gondoltam: „Édes Istenem, miket élhettek át ezek a fiúk, amíg idáig eljutottak? Még a gimiben lenne a helyük, esténként a meleg otthonukban kellene lehajtaniuk a fejüket, miután kerekre ették a hasukat az anyukájuk főztjével. Mennyi trauma, fájdalom, rettegés és szenvedés lehet mögöttük? Hányszor dőltek már romba az álmaik, a terveik, a céljaik? Kit okolnak vajon mindezért, kire haragudhatnak a saját sorsuk zátonyai miatt?

És vajon lesz majd annyi érzelmi intelligenciájuk, hogy a traumáikból gyógyulást keressenek, vagy gondolkodás nélkül rázúdítják őket másokra?”

Aztán tegnap bekapcsoltam a tévét és ömlöttek rám a rettenetes képsorok, amelyek alig néhány száz kilométerre tőlünk készültek. Amitől mindenki tartott, de senki sem hitt, mégiscsak bekövetkezett: Oroszország megtámadta Ukrajnát. Persze szép cukormázas és hazafias retorikába csomagolva, de a tény mégiscsak tény: már Kijevben is robbannak a lövedékek. Két érzés jelent meg bennem, párhuzamosan küzdve a figyelmemért.

Az egyik az együttérzés és mély szomorúság azokért, akik most az életüket féltik, akik a légvédelmi szirénák idegborzoló hangjára ébrednek az éjszaka közepén, akik elveszíteni látják mindazt, amiért egész eddigi életükben dolgoztak, akik alól egy pillanat alatt kihúzták a talajt. Ha becsukom a szemem, akkor is látom magam előtt a kis Aleksejt, akit a szülei babakocsiban toltak le a metróaluljáróba abban a reményben, hogy a föld alatt oltalmat találnak a bombák pusztításától.

hirdetés

Mindeközben feltörtek bennem a saját traumáim is, amelyeket szintén egy íróasztalnál ülő korlátolt problémamegoldó képességű, ám annál nagyobb hatalmi ambícióktól duzzadó politikus zúdított rám tizenéves koromban abban a rémségben, amit azóta „délszláv háborúként” emlegetünk. Újra láttam magam előtt a 17 éveskori énemet, ahogy értetlenül állok egy barátom temetésén, aki csak annyival volt szerencsétlenebb mint én, hogy egy évvel korábban született, ezért hamarabb kapott behívót. Újra láttam magam előtt Attila édesapját, aki a fia halálhírének hallatára egyetlen nap alatt változott erőtől duzzadó negyvenes férfiból hófehér hajú, ráncos aggastyánná. Újra átéltem azoknak a szörnyű éjszakáknak a hangulatát, amelyekben éberen figyeltük, mikor áll meg a ház előtt egy autó – amely családok százainál begyűjtötte már a harcolni képes férfiakat – hogy a hátsó ajtón át a kerten keresztül az erdőbe futhassunk menedékért. Újra belém nyilallt az érzés, ahogyan az érettségi bizonyítványom kézhezvételének másnapján

egy biciklivel és egy reklámszatyornyi ruhával elindultam Magyarország felé, miközben kortársaim egy része már a teherautón ült egyenruhában…

Ezek a traumák behatolnak a személyiségünk legmélyebb rétegeibe. Részévé válnak a DNS-ünknek. Kísértenek minket éjjel, és alattomosan tudat alatt befolyásolják a tetteinket nappal. Ha kellően értelmesek és érzékenyek vagyunk, kezdünk valamit velük, megpróbáljuk átfordítani valami hasznosba, értékteremtőbe, közhasznúba, de nem mindenki ilyen szerencsés. A legtöbben csak cipelik és továbbadják őket, gondolkodás nélkül.

Én is továbbadtam őket, pedig sosem akartam. A lányom sosem vett részt háborúban, mégis összerezzen, ha fegyvert lát és a háborút még a képernyőn sem viseli el egy percig sem. Most is rémülten felpattan, amikor a híradó a belpolitikai indulatkeltésből átvált hadi tudósításba.

Ha csak egy pillanatra is megnyílna a szemünk és látnánk…

– Látnánk, milyen generációk óta halmozott traumák húzódnak meg a kocsmában ülő családapa újabb kudarca mögött, amiért megint sem sikerült betartania azt, amit már százszor megígért a feleségének.

– Látnánk, milyen sokévtizedes sérülések húzódnak meg a feleség viselkedése mögött, aki nem képes közel engedni magához a férjét, mert az érzelmi nyitás sebezhetőséggel jár, ő pedig soha többé nem akar sérülni. Ezért olyan tüskéket növesztett, amelyeken még a gyerekei sem tudnak áthatolni.

– Látnánk, miért retteg az oviban az egész Süni csoport Krisztiántól, aki előbb üt és csak utána kérdez.

– Látnánk, miért képtelen a tini srác a normális érzelemkifejezésre és ellenállhatatlan sármja után csak az összetört lányszívek jelzik az utat.

Annyi mindent megértenénk, ha csak egy pillanatra megnyílhatna a szemünk. És talán még óvatosabban bánnánk egymással, még jobban vigyáznánk arra, hogy ne tegyünk rá még egy lapáttal egymás – már így is az elviselhetőség végső határáig terhelt – lelkére.

Talán akkor végre szeretnénk és nem lőnénk.

Talán végre meghallgatnánk és nem fenyegetőznénk. Talán végre tudnánk nagyvonalúak lenni egymás felé és ki tudja, a végén még akár bocsánatot kérni is megtanulnánk…

De közben Ukrajnában csak ropognak a gépfegyverek, gomolyognak a füstfelhők, mi pedig megkérgesedett lelkünk önvédő késztetésétől hajtva továbbkapcsolunk valami vidámabbra, valami üdítőre, mert már nem bírjuk nézni. Ők viszont nem tudnak továbbkapcsolni. Az ő életükben most minden csatornán ez megy. És ezekben a pillanatokban vernek gyökeret százezrek lelkében az újabb traumák, amelyek még száz év múlva is – ha addig ki nem pusztítjuk egymást – éreztetni fogják bénító és kapcsolatromboló hatásaikat. Traumák, amelyeket gondolkodás nélkül fognak átadni generációról generációra.

Mi marad? Mibe kapaszkodhatnánk?

Nekem a hit marad.

Nem, nem az emberi jóságba vetett hit. Noha segítő szakmában dolgozóként hivatali kötelességem hinni az emberi jóságban és az emberi változhatóságban, de bevallom, hogy a jelenlegi kihívás meghaladja az én ezirányú hitemet. Az én hitem továbbnéz az emberi kereteknél. Marad a hit abban az Istenben, aki a legszörnyűbb emberi döntések ellenére is kezében tartja a történelmet. Aki az áldozatot a megbékélésért nem másoktól várja el, hanem maga hozta meg. Aki egy napon számonkéri minden döntésünket és tettünket és igazságot szolgáltat minden háborús árvának és özvegynek, minden értelmetlenül lemészárolt katonának. Aki egy napon elhúzza a függönyt a saját életünk rejtett bugyrai előtt és megmutatja, akkor miért reagáltunk éppen úgy, ahogy és milyen sokgenerációs áttételek hatása alatt álltunk akkor éppen. Aki egy napon újraindítja a számlálót azokkal, akik nem fogják ismét elszúrni. Aki egy napon kiiktatja a bűnt és azt is, aki ránk zúdította.

De közben Ukrajnában csak ropognak a gépfegyverek, gomolyognak a füstfelhők… és nekem vérzik a szívem ukránért, oroszért, magyarért… emberért, emberiségért.

Dr. Mihalec Gábor

Forrás: Facebook

hirdetés