Blog, Szilágyi Anna

Perfekcionizmus, korunk népbetegsége

A perfekcionizmus mára rengeteg embert érint, mert olyan társadalomban élünk, ahol valóban nagy hangsúly helyeződik a teljesítményre, versengésre. Bár elsőre még talán vonzó tulajdonságnak is tűnhet, valójában egy mély hiányból fakad, és abból a téves hiedelemből, hogy csak akkor vagyunk szeretethetők, ha jól teljesítünk. A jelenségről Kovács Janka pszichológust is kérdeztük.  

Amióta az eszemet tudom, mindig igyekeztem a legjobbat kihozni magamból. Ez elsőre jól hangzik, valószínűleg még pluszpontot is jelenthet egy felvételin vagy állásinterjún, valójában azonban belülről romboló lehet. Hiszen mikor vagyok elégedett magammal, ha mindig lehet még jobban teljesíteni? Tudom-e szeretni magam, ha nem 110%-os, amit letettem az asztalra? Elhiszem-e, hogy mások azért kedvelnek, aki vagyok és nem azért, amit teszek? A világ, amelyben élünk, ráadásul folyamatosan elvárásokkal bombáz. Legyél tökéletes munkaerő, nő/férfi, anya/apa, férj/feleség, barát. Ha csak a közösségi médiát nézzük, mintha ez mindenki másnak menne, csak nekünk nem, és szép lassan sorvadni kezd az önbecsülésünk. Ha ki szeretnénk jutni a perfekcionizmus börtönéből, meg kell tanulni, hogy “értékesnek lenni” és “tökéletesnek lenni” nem szinonimák.

A perfekcionizmusról megkérdeztük Kovács Jankát, az Aurum Életműhely pszichológusát.

Mit jelent a perfekcionizmus?

Perfekcionizmusról, azaz teljesítményfüggőségről akkor beszélünk, ha valaki kizárólagosan az elért eredményeihez, sikereihez, teljesítményéhez, külső vagy belső – gyakran irreálisan magas – elvárásoknak való megfeleléshez köti szerethetőségét, saját értékességét. Sokan magunkévá tettük azt a hazugságot, hogy a szeretetet, a figyelmet, a gondoskodást ki kell érdemelni. A teljesítményünkbe kapaszkodunk, egyre nagyobb erőfeszítéseket teszünk azért, hogy néhány pillanatra aztán biztonságban érezzük magunkat: ha ezt megcsináltam… majd akkor… élvezhetem a kemény munka jól megérdemelt gyümölcsét. Ebben a küzdelemben azonban nem lesz senki sem nyertes, ráadásul iszonyatos árat fizetünk az “ál”-biztonságért. Már nem csak a való élet feladataival, igazi problémákkal hadakozunk, hanem magunknak teremtünk sárkányokat. Sokunknak újra meg kell tanulnunk pihenni, elfogadni, bízni, hátradőlni a kanapén és csak csodálkozni, kíváncsinak vagy épp hálásnak lenni.

Mitől alakulhat ki a teljesítményfüggőség?

Nagyon sok embert érint, mert olyan társadalomban élünk, ahol valóban nagy hangsúly helyeződik a teljesítményre, versengésre. Sok családban uralkodik olyan légkör, amelyben a gyermek megtanulja, hogy csak akkor számíthat szeretetre, gondoskodásra, figyelemre, ha jól teljesít. Különösen a jó képességü gyerekek vannak kitéve a teljesítményfüggővé válás veszélyének, hiszen tényleg ügyesek, képesek hihetetlen elvárásoknak is sorra megfelelni, az identitásukat mélyen áthatja az a gondolat, hogy értékük, szerethetőségük mindenkori teljesítményük függvénye. A gond akkor kezdődik, amikor egyre irreálisabbá válnak az elvárások. Ezen a szinten sokszor már nem a külső környezet támasztja ezeket, hanem egy belső munkamodellé válik a “még jobban, még többet” mérce, hiszen a múltban ezt erősítették meg benne újra és újra. Fontos megértenünk, hogy a függőség nagyon leegyszerüsítve szeretetpótlék, valamiféle pótszerrel, pótcselekvéssel tömöm be egy mély hiányom fájdalmát. Lehet, hogy egy felmenő az alkoholt használta ilyen fájdalomcsillapítóként, egy következő generációban pedig valaki teljesítményfüggővé válik.

Hogyan tudjuk csökkenteni az ebből fakadó szorongást, halogatást?

Meg kell találni a jó kérdéseket. Úgy is mondhatnám, bele kell néznünk abba a bűvös tükörbe és megkérdezni tőle, most nem azt, hogy ki a legszebb a vidéken, hanem azt, miért fontos nekem teljesíteni? Mi lenne, ha nem sikerülne a magam elé kitűzött (irreális) elvárásnak megfelelni? Miért félek ennyire nem teljesíteni? Szembesülni a válaszokkal fájdalmas lehet, de elengedhetetlen feltárni azokat a sebeket, félelmeket, amelyek akadályoznak abban, hogy megszabaduljunk ennek a függőségnek a béklyóiból. Ez lehet például az, hogy rettegek attól, hogy ha nem teljesítek, nem marad bennem semmi érdekes, vagy el fognak hagyni.

Én abban hiszek, hogy minden történet egyedi és minden embernek ugyanilyen egyedi segítségre van szüksége. Első lépésként érdemes végigkérdezni magunkat őszintén arról, hogy mi tart bennünket ebben a jelenlegi működésmódban. Aztán elkezdhetünk gondolkodni azon, hogy mi hiányzik így az életünkből. Talán a nyugalomra vagy a pihenésre való képesség? A szeretettség érzése?

Néha érdemes beleengednünk magunkat egy olyan helyzetbe, amely félelmetesnek tűnik, akárcsak szembenézni a mumussal. Nekem személy szerint áttörést jelentett a saját teljesítménykényszerem kapcsán, amikor először leadtam egy olyan dolgozatot, amelyről tudtam, hogy még bőven lenne rajta mit csiszolgatni. Vártam, hogy össze fog dőlni a világ, ha mondjuk négyest kapok. És nem dőlt össze! Ezt addig, amíg ott szorongok a szobámban és valaki mondja, el nem hiszem neki, meg kellett tapasztalnom. Saját magamat kellett megtapasztalnom úgy, hogy épp nem teljesítek száz százalékon.

Mi a különbség aközött, hogy valaki igyekszik kihozni magából a legtöbbet és aközött, hogy perfekcionista?

Ennek a legjobb tesztelési módja megfigyelni, hogy amikor nem sikerül, mennyire vagyunk megbocsátóak magunkkal. Egy másik jelzése még annak, hogy már teljesítményfüggőséggel állunk szemben az, amikor a teljesítmény érdekében folyamatosan feláldozunk más, fontos területeket. Például az egészségünket vagy az emberi kapcsolatainkat.

 

A hitünket be tudjuk vonni a perfekcionizmusból való gyógyulás folyamatába?

Ebben abszolút hiszek! Sajnos sokszor tapasztalom azt, hogy kifejezetten hozzájárul a perfekcionizmus kialakulásához és fennmaradásához egy nem egészségesen működő lelki közösség, vallási gyakorlat vagy torzult istenkép. Ilyenkor még inkább szükség van arra, hogy akár teológiai szempontból is tegyük helyre a dolgokat például Isten szeretetével kapcsolatban.

Borítókép - Fotó: Denisismagilov | Dreamstime.com
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás