Érdemes megfigyelni a belső, magunkkal folytatott párbeszédet, mert sokszor azt szűrhetjük ki belőle, hogy nem tartjuk magunkat elégnek és a hitetlenségünk is innen indul ki. Istennel azonban változtathatunk ezeken a belső monológokon!
„Mikor azt gondoltam, hogy roskad a lábam, szereteted, Uram, támogatott engem. Ha megtelik szívem aggodalommal, vigasztalásod felüdíti lelkemet.” (Zsoltárok 94,18-19)
„Mikor azt gondoltam…”Mindegyikünknek szokása, hogy minduntalan magunkban beszélünk. És te mit szoktál ismételgetni belső párbeszéded rejtekében?
Néhányan közülünk azt gondolják, hogy…
- nem elég rátermettek,
- nem elég nyitottak a külvilág felé,
- nem elég türelmesek,
- nem elég okosak,
- nem elég szépek,
- nincs mit szeretni rajtuk.
Talán évek óta ismételték neked mindezt. De Isten is szól hozzád, és az ő hangja ma erősebb benned: „Elég értékes voltál ahhoz, hogy egyetlen Fiam meghaljon érted. Elég értékes vagy ahhoz, hogy irántad való szeretetem szüntelen kísérjen.”
Nagyon erősen kötődik hitünkhöz az, amit magunkban mondunk.
Nézzük csak Jeremiást, aki reménytvesztve ezt a nagyon őszinte imát intézte Istenhez: „Már azt gondoltam: Nem lehet reménykednem és bizakodnom az ÚRban! Üröm és méreg nyomorúságomra és hontalanságomra gondolnom; mindig erre gondol, és elcsügged a lelkem.” (Siralmak 3,18-20)
Isten tudja azonban, hogy időbe telik, amíg a magunkhoz intézett szavakon változtatni tudunk. A költő ugyanabban az imában ezt is mondja: „Íme, amiről meg akarok emlékezni szívemben, ami reményt fog nekem adni: Isten jósága nem fogyatkozik meg, és együttérzése nem ér véget, hanem megújul minden reggel. Milyen nagy is hűséged!… Megvallom, az Úr az én osztályrészem, ezért benne remélek.” (Siralmak 3, 21-24)
Hogy elhagyd gondjaidat, és újra örömre találj, kezdd azzal, hogy odafigyelsz, mit is mondasz, amikor magadban beszélsz… és válts programot és programozást! Isten türelmes, és ha engeded, segíteni fog. Istennel hőstetteket fogsz végrehajtani!
Forrás: You Version
Még nem érkezett hozzászólás