“Már nem vagyok többé egyedül” – egy 20 éves egyetemista lány tanúságtétele

Ahogyan azt már korábban jeleztük a különböző felületeinken, nagyon várjuk és számítunk a Ti írásaitokra is! Egy újabb elgondolkodtó, valóban személyes történetet osztunk most meg veletek: olvasónk álnéven küldtel ez alábbi írását!

20 éves egyetemista lány vagyok. Világéletemben mindig másoknak akartam megfelelni. Mindig azt tettem, amit mások elvártak tőlem, totál mindegy ki volt az, idős, gyerek, szomszédnéni, barátok vagy rokonok. Bármire kértek megtettem, bármit mondtak elhittem. Mintha sosem lett volna szabad akaratom. Egyetlen cél vezérelt: tökéletes legyek a szemükben. Nem érdekelt, mit súgott a belső kis hangom, sosem álltam ki magamért, sőt olyan elvetemült gondolat, hogy „légy önmagad” meg sem fordulhatott a fejemben. Nem érdekelt semmi más, csak hogy kivétel nélkül mindenki kedveljen, szeressen és elfogadjon. Mintha azt mondtam volna a világnak és benne minden embernek: „Formáljatok kedvetek szerint, gyúrjatok, tegyetek amilyenné csak szeretnétek, csak legyek nektek tökéletesen megfelelő.”

Sosem éreztem, hogy elég jó vagyok. Hogy elég vagyok. Úgy éreztem változtatnom kell önmagamon. Idomulnom kell. Játszanom. Valaki más bőrébe bújnom és megjátszanom magam. Éreztem, hogy legbelül ez nem én vagyok, de hát ez a legkevésbé sem érdekelt. Visszafogtam magam, sosem engedtem felszínre a valódi személyiségemet, mert féltem, hogy azt a lányt senki sem kedvelné. Évekig játszottam ezt a színjátékot, nem tartva attól, hogy előbb-utóbb utolérhet tetteim és sorozatos rossz döntéseimnek következménye. Azt hittem, élhetem így az éltem mindörökké, mindig más emberek véleményéhez igazodva. Aztán kiderült, hogy mégsem.

Egy nap úgy éreztem, megfulladok az elvárások tengerében. Emlékszem, azon a napon egy szülinapi partin voltam. Egy kis sárga széken ültem, néztem hogy körülöttem mindenki csupa mosoly volt, a gyerekek futkároztak és nevettek, életem egyik legfinomabb tortáját ettem és az egészen helyen egyszerűen csak túláradott a boldogság. Az ismerőseim rám néztek és mosolyogtak, én meg visszamosolyogtam rájuk. Aztán elgondolkodtam, vajon mit látnak, ha rám néznek? Biztosan egy fiatal, vidám és ügyes lányt, aki előtt ott van még az egész élet tele lehetőséggel. Kívülről egész biztosan ilyennek tűntem, mert görcsösen megjátszottam, hogy minden oké. De legbelül nem így éreztem. Sosem voltam igazán őszinte egyetlen emberhez sem, sőt még önmagamhoz sem. Miközben a szülinapi partin rámosolyogtam a barátomra, ez a monológ zajlott a fejemben: „De sötét és üres ez a hely. Nem akarok itt lenni. Ezen a Földön. Képtelen vagyok így tovább élni.”

hirdetés

Tapasztalataim szerint, ha nem kapunk kellően nagy pofont az élettől, képtelenek vagyunk áldozatot vállani. Ha nem tapasztaljuk meg, milyen igazán mélyen lenni a gödörben, igen nehezen adjuk fel kényelmes életünket. Görcsösen tudunk ragaszkodni tárgyakhoz, autónkhoz, vagyonunkhoz, elért sikereinkhez, a finom ételekhez és még sorolhatnám. Élvezzük az életet, azt hisszük, minden szuper, velünk aztán semmi baj nem történhet, aztán jön a pofon, és csak nézünk, és nem értjük, ez miért kellett. Paradox módon, én azonban azt tapasztaltam, a szenvedés az, ami előrébb visz. 

Én 19 évesen kerültem abba a mély gödörbe. Abban a gödörben végre hajlandó voltam áldozatot vállani. Feladni mindent. Nem kellett semmi: sem az elismerő és dícsérő szavak, sem a több száz lájk Instagram-posztjaimra, sem menő ruhák, sem semmiféle más felszínes, látszólag örömet okozó vacak. Annyi év után, melyet ezen dolgokra szenteltem, rájöttem, ezek egyike sem adja meg nekem a választ. Nem adja nekem vissza azt az örömöt, amelyre halványan még emlékeztem gyermekkoromból. A gyermeki szabadságot, amikor azt tettem, amit jónak láttam, nem érdekelt, mások mit gondolnak. Az életemet akartam visszakapni. Levegőt akartam. Újra lélegezni. Mit tegyek most? Kihez forduljak? Ki adhatná nekem vissza a szabadságom? Ki mondhatná nekem, hogy „te így vagy szép, ahogy vagy?”. Van e egyáltalán valaki, aki igazán ismer engem? Akinek nem hazudtam? Szükségem volt a Friss Levegőre.

Előre bocsátom, a Friss Levegő nekem nem a vallás volt. Ugyanis világéletemben jó keresztény kislány módjára jártam templomba. Rendszeresen áldoztam, gyóntam, amolyan kötelességből. Szüleim kiskoromtól kezdve noszogattak, hogy járjak templomba. Hogy igazán őszinte legyek, akkor még nem igazán érettem, mire megy ki ez az egész. Isten nekem egy elérhetetlen égi jótevőnek tűnt. Egy barátságos égi nagypapának, aki azért néha megfeddi az embereket, ha bűnt követnek el. Aztán megismertem Valakit.

A Friss Levegő nekem Jézus Krisztus volt. Életem legmélyebb pontján, amikor már nem láttam kiutat a nyomorúságomból, amikor végre hajlandó voltam mindenről lemondani, amit eddigi életemben fontosnak tartottam, végre megnyitottam Neki a szívem. Nem túlzom, olyan érzés volt megismernem Őt, mint hazatérni. Eleinte nem is érettem, mi történik velem. Hirtelen megnyugodtam. Éreztem, hogy újra kapok levegőt, lassacskán újra életre kelek. Rettentően furcsának találtam azt, amit érzek, és azt, ahogy viselkedem. Hisz tulajdonképpen nem csináltam semmit. Éppen ez volt benne a furcsa. Annyi év görcsös megfelelési kényszer után, anélkül, hogy küzdöttem volna bárki szeretetéért, Szeretetet kaptam. Ingyen.

Csak azért, mert én én vagyok.

Eleinte hezitáltam és kételkedtem sokat. Nem igazán akartam elhinni, hogy Isten tényleg itt van velünk és szeret minket. Aztán végre megértettem. Megértettem a kegyelem csodáját. Megértettem azt, hogy Isten akkor szól hozzád igazán, amikor a legmélyebben vagy. Amikor teljesen eltört benned minden. Amikor rendre megszeged a parancsaid és nem úgy élsz, ahogy azt Ő szeretné. C. S. Lewis így fogalmazza ezt meg könyvében: „Az Isten az élvezeteinken keresztül suttog hozzánk, az öntudatunk által beszél, de a fájdalmunkban kiabál. Ez az ő megafonja, hogy meghallgattassék egy süket világban.” Érdekes módon az Úr nem akkor hajolt le hozzám, amikor a „legtökéletesebb”, „legszentebb” ember voltam, hanem éppen ellenkezőleg. Amikor fájdalmamban Hozzá kiáltottam, meghallgatott, lehajolt hozzám és felemelt. Gyermekévé fogadott. Hiába jártam ugyanis templomba évekig, és bántam meg rendszeresen bűneim, csak nem sikerült Hozzá közelebb kerülnöm, és nem tudtam megérteni, kicsoda lehet Ő. A kegyelmet nem akkor kaptam meg, amikor próbáltam jó keresztény kislány lenni. Váratlanul, épp, amikor szükségem volt rá, megajándékozott. Ingyen. Máig nem értem, miért, de hiszem, hogy terve volt ezzel.

Visszakaptam az életem. Azóta, mióta megismertem Krisztust, egészen máshogy látom a világot. Érzem, hogy újra élek és lélegzem. Ugyanakkor ez egy folyamat. Rossz napjaim még mindig vannak és a problémáim sem oldódtak meg varázsütésre. Isten szeret minket, de Ő látszólag többet akar tőlünk, mintsem, hogy a boldogság tengerében ússzunk állandóan földi életünk során. Folyamatosan formál, erősít és edz minket a kihívások és nehézségek által. Minden egyes nap küzdök a megfelelési kényszer ellen, de sokkal könnyebb ez a teher mint korábban volt.

Mintha valaki velem együtt cipelné a keresztem, és ez egészen csodálatos.

Már nem vagyok többé egyedül, tudom. Most már szentmisékre is egészen máshogy nézek. Nem kötelességből megyek, hanem mert találkozni akarok Vele, és mert egyszerűen csak szeretem. Egy nagyon jó idézetre bukkantam nemrég a neten: „A vallás az, amikor az ember a templomban ül, és közben a halászatról gondolkozik. Kereszténynek lenni az, amikor az ember halászik, és közben Istenre gondol.”

Te is elküldenéd életed történetét? Szeretettel várjuk az info@777blog.hu címre!

Fotó:

hirdetés