Egy rendkívül szomorú történet kapcsán újra előkerült az Egyházon belüli pedofília kérdése. A lehető leghatározottabban elítélem a pedofíliát – akár egyházi, akár világi is a tettes -, de amellett sem mehetek el szó nélkül, hogy egy egész közösséget bélyegeznek meg ezekben a napokban.
Mély megrendüléssel és együttérzéssel néztem végig azt az interjút, amelyben egy korábban szexuálisan zaklatott fiatalember mesél kálváriájáról. Attilát az a pap molesztálta húsz évvel ezelőtt, aki nekem egyetemi tanárom volt – és akire sokáig példaképként tekintettem. Előadásai szórakoztatóak voltak, mondanivalója komoly és elgondolkodtató, közösségépítő ereje irigylésre méltó. Karizmatikus ember, akiről soha nem gondolnád, hogy valaha is fiatal fiúk nadrágjában kotorászik. Aligha kell részleteznem tehát, hogy ez a beszélgetés egy többszörös szíven szúrással ért fel számomra.
Szeretném leszögezni – a teljesen magától értetődő – elvünket: a pedofília minden esetben – akár világi, akár egyházi ember az elkövető – undorító cselekedet, teljességgel elfogadhatatlan. Pedofiloknak nincsen helyük a papi szolgálatban, tettük elévülhetetlen és a törvény kell hogy igazságot szolgáltasson felettük. Pont. Nincs “de”, nincs “ha”. Ami viszont jó hír, hogy maga az Egyház is pontosan így gondolkodik erről a kérdésről, zéró tolerancia van érvényben a gyermekmolesztálások ügyében. Az a pap, aki pedofil bűncselekményt követ el, az elárulja Jézust, a paptársait, a híveket – és magát az Egyházat is.
Ugyanakkor elszomorítónak és igazságtalannak érzem azokat a vagdalkozó kommenteket, amelyek most egy egész közösséget bélyegeznek meg. Néhány ember rémtette miatt nem lehet ezreket meghurcolni. Borzasztó, hogy egyetlen pedofil eset is előfordul az Egyházon belül, de nem nagyobb az arányuk, mint azoknál a hivatásoknál, ahol gyermekekkel foglalkoznak. A tanárokra sem mondjuk egy emberként, hogy pedofilok, csak azért mert néhányan elkövették ezt a gusztustalan bűncselekményt. Természetesen egy papnak az átlagosnál is nagyobb a felelőssége a tetteiért: az örömhír hírnökének lenni büszke és felemelő szolgálat, de jaj annak, aki így él vissza vele. Annyi nagyszerű, remek papot ismerek személyesen, akik most osztoznak az áldozatok szomorúságán. Akiknek semmi közük nincsen ezekhez a tettekhez, akik csendben szolgálják Istent, segítenek az embereken, járják a kórházakat – és tényleg példamutatóan nevelik az ifjúságot. Az ő nevükben szeretném kijelenteni: az Egyház nem pedofil!
Sajnos kevés szó esik arról, hogy az Egyház minden hibája ellenére is sokat tesz azért, hogy ezeket a tetteket kivizsgálja és a felelőseket eltávolítsa. 2019-ben egy olyan különleges szolgálatot állítottak fel minden egyházmegyében, amelyek speciálisan a pedofíliával kapcsolatos panaszokat vizsgálják ki, ezzel felgyorsítva az eseteket. Nincsen tudomásom arról, hogy más intézmény ilyen határozottan és konkrét lépésekkel szállt volna szembe a pedofíliával. Ugyanakkor személy szerint fontosnak érzem, hogy átláthatóbb és nyíltabb legyen az egyházi kommunikáció ezen a területen. A szembenézés nem gyávaság, a bocsánatkérés nem gyengeség. Zéró tolerancia a pedofíliával szemben, azonnali intézkedések a tettesek ellen és nyílt kommunikáció az áldozatok felé.
Ezek a lépések azonban már csak akkor történnek meg, amikor a bűncselekményt elkövették. Nagyon fontos lenne megvizsgálni, hogy milyen lehetőségek vannak akár már a szemináriumi felvételkor -vagy a kispapi évek alatt – kiszűrni az oda nem illő embereket. Inkább legyen kevesebb pap, mint olyanok, akik később megbotránkoztatást keltenek.
Ferenc pápának van egy zseniális mondata – amelyet többször idéztünk már itt a 777-en: “A papok olyanok, mint a repülők: csak akkor van hírértékük, ha lezuhannak, pedig olyan sokan vannak, akik repülnek. Sokan bírálják őket és kevesen imádkoznak értük.” Sajnos mindig lesznek zuhanó repülők, de figyeljük meg milyen sokan vannak fenn a magasban! Vigyázzunk rájuk, hogy még sokáig nézhessünk fel a szolgálatukra!
Martí Zoltán
