„Megosztom, tehát vagyok” – Miért akarjuk azonnal kiadni az érzelmeinket?

Az azonnali megosztások korában élünk: legyen szó egy örömteli vagy elkeserítő eseményről, szinte kényszert érzünk, hogy rögtön megosszuk a hozzánk közel állókkal. Miért nem tudunk egyedül maradni az érzelmeinkkel és hol jön a képbe Isten?

Nemrég olvastam egy nagyon elgondolkodtató cikket, amely arról szólt, hogy manapság akár jó, akár rossz dolog történt velünk, késztetést érzünk, hogy azonnal megosszuk ezt a közösségi oldalakon nyilvánosan, vagy akár csak egy rövid chatüzenetben a barátainkkal. Úgy érezzük, MUSZÁJ megosztani, egy percig sem bírjuk magunkban tartani. De miért is tesszük ezt?

A szakértők arra hívják fel a figyelmet, hogy „egy meghitt és bizalomteli kapcsolat nem képzelhető el anélkül, hogy a másik embernek betekintést engednénk saját belső világunkba. Ennek a mikéntje viszont nagyon fontos lehet a kapcsolataink minősége szempontjából”.

Természetes, hogy vágyunk arra, hogy egy-egy érzelmeket felkavaró esemény után valaki meghallgasson, megértsen minket. Azt szeretnénk, hogy a másik visszaigazolja: jogosan érzünk haragot, szomorúságot vagy épp örömöt, elégedettséget.

hirdetés

A probléma inkább az azonnalisággal van, hiszen így egy percig sem maradunk egyedül az érzéseinkkel, és nem kezdődhet meg az önálló feldolgozás.

„A jelenségre létezik pszichológiai szakkifejezés, ez pedig az érzelmi inkontinencia. A szófordulat a tartalmazás képességének hiányára utal – ami ebben az esetben az érzelmek tartalmazása, bent tartása” – írja a cikk.

A közösségi média elterjedése kimondottan kedvező módja ennek az azonnali feszültséglevezetésnek.

Hiszen csak egy kattintás, néhány szó bepötyögése, és máris a másikra raktuk a terhünk egy részét – még akkor is, ha ez nem tudatos.

Frusztrációt okoz viszont az, ha az azonnali érzelemkiürítésre azonnali visszacsatolást várunk: „Miért nem válaszol?! Pedig látta az üzenetem, 5 teljes perccel ezelőtt!”. Az a tény, hogy képtelenek vagyunk egyedül, csak magunkkal lenni, folyton kapaszkodnánk valakibe, másoktól függő személyiségekké tehet minket – figyelmeztetnek a pszichológusok.

Szerintem itt jön a képbe Isten. Mi lenne, ha megpróbálnánk az intenzív érzéseinkkel Hozzá futni, Neki kiönteni a lelkünket? Mi lenne, ha Ő lenne az első, akinek elmondjuk, mi fáj vagy miért vagyunk hálásak, és nem a barátnőnk/szüleink/tesónk? 

Mi lenne, ha imádkoznánk, mielőtt elárasztunk valakit az érzelmeink cunamijával?

Mindez persze nem azt jelenti, hogy ne meséljünk a szeretteinknek a velünk történtekről. Csupán fontos, hogy ne feledkezzünk el róla: van egy Személy, aki tökéletesen megért minket, aki vigasztalást tud adni, ha nehéz, vagy épp együtt örülni velünk, ha siker ért. Isten alig várja, hogy beszélgessünk Vele!

hirdetés