“A mai napon ez a kép valósággá vált” – egy édesapa megható üzenete kisiskolás lányainak

Megható és nagyon elgondolkodtató az a történet, amelyet Herczegh Róbert osztott meg a Facebookon: két kislányáról az orvosok gyakorlatilag már lemondtak a koraszülöttségük miatt, azonban a szülők egy pillanatig sem adták fel a reményt. A kislányokból ma lettek iskolásak – avagy így teljesült egy édesapa álma!

Hát ez a nap is eljött. Állok az iskola udvarán és nézem a lányaimat. Iskolatáska a hátukon és állnak a sorban. Már láttam ezt a képet! Hét évvel ezelőtt már beleégettem az agyamba. Nem volt egyszerű, de nem volt más választásom.

Sosem felejtem el. Ezernyi érzés kavargott bennem, miközben felváltva néztem az előttem álló orvosra és a pár méterre, egy kis asztalon kalimpáló gyermekeimre. Korán jöttek, nagyon korán. Alig voltak fél kilósak. Szinte nem is emberpalántának látszottak, inkább valamiféle kis űrbéli lényeknek. Bevallom, nem tudtam mit kezdeni a szituációval. A Jóisten egész életemben a tenyerén hordozott. Minden elsőre sikerült, hihetetlen családdal áldott meg, bár akkor még nem tudtam, hogy van Isten.

Amikor végre a feleségem áldott állapotba került, már terveztem, hogy a gyerekek mit fognak sportolni, hiszen ez csak természetes. Nekem, számomra az volt. Eljátszottam a gondolattal, hogy vajon miben lesznek még tehetségesek, mi mindenben érnek majd el sikereket… Akkor, ott a kórházban nem értettem a dolgot. Koraszülöttek?? Az orvos a maga közönyös, monoton stílusában éppen azt magyarázta, hogy készüljünk fel a legrosszabbra, hiszen láthatjuk mi is, nem kell hozzá nagy tudomány, nem sok esélyük van. Közben tucatnyi orvosgyakornok állta körbe a lányaim, kiváncsian vizsgálódtak. Kihasználták a ritka alkalmat, amikor ilyen kis „ufókat” láthatnak. Néztem az orvost, aztán a lányaim. Kavarogtak bennem a gondolatok, érzések. Kétségbeestem, összetörtem. Aztán iszonyatos harag kelt bennem. Legszívesebben torkon ragadtam volna az orvost és az összes medikust és addig vertem volna őket, amíg el nem tűnnek onnan egytől egyig. Ha meg kell halniuk, akkor hagyjanak engem egyedül velük! Hagyják őket elmenni méltósággal.

hirdetés

Valami mondatot kipréseltem magamból az orvosnak, aztán egyszer csak feltámadt bennem valami ősi, megmagyarázhatatlan „csakazértis” érzés. Nem halhatnak meg. Ők nem. Ma nem. És akkor kreáltam egy képet két lányról, akik iskolába mennek, táskával a hátukon. És onnantól kezdve bármi is történt, bármi is fenyegetett minket, ezt a képet vettem elő. Ez éltetett, ez biztatott, ez adott erőt.

A mai napon ez a kép valósággá vált. Láttam a két lányomat az iskolában, akikről az orvosok lemondtak. Persze teli vagyok aggodalommal, hiszen le vannak még maradva. Csak remélni tudom, hogy lesz elég türelem és elfogadás az iskolatársakban, a szülőkben és a tanárokban. Bíznom kell a lányaimban, hiszen már annyiszor bizonyítottak, annyiszor küzdöttek meg lehetetlennek tűnő gondokkal. Ezt is leküzdik majd…..

Most éppen új képet kreálok az agyamban. Nem mondom el, hogy mit, de boldog vagyok, hogy új kép lehet a fejemben. Nem lesz egyszerű az iskola, de a lányaim által megtanultam küzdeni, bízni, hinni és úgy igazán szeretni, úgy, ahogy csak a gyermekeinket tudjuk szeretni. Jobban, mint a saját életünket. Köszönöm nektek lányok. Köszönöm a sok leckét, köszönöm, hogy ennyit tanulhattam tőletek. Legyetek boldogok!

Nagyon szeretlek benneteket!
Apa!

A bejegyzést Herczegh Róbert engedélyével osztottuk meg.

hirdetés