Nem olyan régen egy kérdés érkezett hozzánk az Instagramon azzal kapcsolatban, hogy miként tudunk újra talpra állni egy nagy trauma után. Nehéz ebben a témában okosat és jót mondani. Azt viszont el tudom mondani, nekem mi segített, hogy egy-egy nehéz helyzetben felálljak.
Kezdem azzal, amit ösztönösen cselekedtem, amitől a józan eszem és az érzéseim alapján javulást reméltem, befejezve azzal, amit én is tanultam mástól.
1. Beszélni kell róla
Óriási segítség tud lenni, ha van kinek beszélni az érzéseinkről, a helyzetünkről, a félelmeinkről. Nem tudok elég hálás lenni, hogy a férjem mellettem áll, és sokszor akár erőn felül is figyel rám, hogy kimondhassam, ami bennem van. A kisebb problémák ezzel szinte meg is tudnak oldódni, de természetesen egy nagyobb traumánál ez nem elég. Nekem azért volt hasznos, hogy kimondhattam a bennem kavargó érzéseket, gondolatokat, mert összeállt a kép.
Jobban láttam magam kívülről és megértettem mi fáj igazán, hol van az igazi seb bennem.
Természetesen nem csak egy férj vagy feleség lehet jó partner a meghallgatásban. Egy megértő barát(nő), egy anya, egy lelkivezető, pap, lelkész vagy akár a pszichológus. Igen, akár egy pszichológus. Keresztényként sem szégyen elmenni egy szakemberhez!
2. Egyenleget kell készíteni
Nekem az is sokat segített a nehéz élethelyzetekben, hogy az érzelmeimet lehetőleg kizárva, csak az értelmemmel felmérve a problémát egyenleget készítettem az életemről. Akár egy lapra leírva, akár csak gondolatban, de kilistáztam az egyenleg két oldalára a veszteségeimet és azt, ami maradt.
A veszteségeim ilyenkor óriásinak tűntek, de ahogy gyűjtöttem azokat az örömöket, melyek megmaradtak vagy éppen várhatóak voltak a trauma ellenére, kicsit mindig könnyebb lett.
Mindig egy picit. Ez nem az érzéseimben hozott változást, hanem a gondolkodásomban. Ettől előre tudtam lépni egy picit és utána szépen lassan az érzelmek is követték a haladást.
3. Elgyászolni a veszteséget
Ha már összeírtam a veszteségeimet, rá kellett döbbennem, hogy gyászolni nemcsak egy temetésen szokás vagy lehet. Gyászolni az életben bármikor tudunk, amikor veszteség ér bennünket. Ez nem szégyen. Ez nem egy kényszerű rossz velejárója a halálnak, hanem egy nehéz, de szükséges része minden traumának. A gyász nem csupán egy letargikus érzés. A gyász egy gyógyító folyamat, amikor elbúcsúzunk a szeretteinktől, egy álmunktól, egy lehetőségtől vagy egy megszokott élethelyzettől. A leánybúcsún a menyasszony a barátnőkkel elgyászolja a leányéveket, a babaváró bulikon a gyermektelen időszakot, a szalagavatón a gimnazista éveket. Ezek látszólag örömteli események, mivel a pozitívumokra tekintünk, de jobban meggondolva, amikor valami új következik, valami más véget ér. Azt el kell búcsúztatni, el kell gyászolni.
Akkor fogunk tudni igazán örülni az újnak, ha elengedtük a régit.
Akkor fogunk tudni felállni egy trauma után, ha elengedtük, elgyászoltuk a múltat, a fájdalmat. Időt kell adni ennek és nem érdemes megspórolni a gyászfolyamat lépéseit.
+1. A hit három lépése
Ez már a haladó szint. Erről én sem hallottam sokáig és nekem is tanulnom kellett. Mijo Barada egyik lelkigyakorlatát hallgatva értettem meg ezt a három lépést és nekem igazi megoldásokat hozott az életembe. Az első lépés, hogy elfogadjuk a helyzetünket és hisszük, hogy Istennek terve van azzal a helyzettel, amiben éppen vagyunk. A második, hogy megköszönjük a helyzetünket. Harmadik lépésként pedig imádkozunk, hogy Isten dicsőüljön meg a helyzetben, mutassa meg az ő mindenhatóságát. Ez a három lépés nagyon nehéz tud lenni. Minél fájdalmasabb élethelyzetben vagyunk, annál nehezebb hinni és hálát adni. Nem megy egyik napról a másikra. Van, hogy hónapokig csak az első lépésnél toporgunk és azt is inkább csak ésszel valljuk meg, nem igazi mélyről jövő hittel.
Ugyanakkor ezt a három lépést megtéve, életünket teljesen Isten kezébe helyezve mindig gyógyulás, helyreállás és áldás következik.
Kép: Rdonar | Dreamstime.com
Még nem érkezett hozzászólás