A Papp válaszol!

A Papp válaszol – idén utoljára!

A második évad befejező részéhez érkezett a 777 egyik legolvasottabb sorozata, a “Papp válaszol”, ahol Papp Miklós görögkatolikus pap és családapa hétről-hétre válaszol a remek kérdéseitekre! 

Bence (Verpelét)

Miklós atya már többször írt arról a válaszaiban, hogy az emberi élet (azt hiszem) 7 pilléren nyugszik, ezek közül az egyik a házasság, ami vagy van vagy nincs. Mi a többi hat? Tudna ezekről kicsit bővebben írni, valamint, hogy ezek közül melyek a fontosabbak? 

Több évtizedes modell a „wellness-kerék”, ami tulajdonképpen a „jóllétünk” felmérésére irányul. Valóban több lábon áll a személyiségünk és az életvezetésünk, s ez a modell a hogylétünk feltérképezésének az egyik módja.

Csak három fontos következtetést szeretnék felmutatni.

A wellness-kerék megmutatja, hogy az ember személyisége és életvezetése komplex, megvan a helye az egyszerűségnek, de érdemes óvakodni a naiv leegyszerűsítéstől. Ahhoz, hogy jól vezessük az életünket, komplexen ismerni kell a sofőrt (önmagunkat) és az életet, az életkörülményeket, a vezetést. Az etika a vezetésről szól: a döntéshozatalról, a stratégiáról, gyömölcsökről és bűnökről Isten színe előtt. Ám megkerülhetetlen az őszinte és komplex önismeret is, mellyel ha minden nap nem is kell bíbelődnünk, de az megkerülhetetlen életünk nagy szakaszaiban, fontos döntéseknél, váltásoknál, veszteségeknél, megújulásnál. A „wellness-kerék” felrajzolja, hogy életünknek melyek a fontos területei, s pontoznunk kell (1-10-ig), az egyes területeken hogyan is állunk. Valóban több lábon áll a személyiségünk és az életünk vezetése, s megvizsgáljuk, mely lábunk jó erős, melyik lépeget sántítva, melyik béna. Ezek a legfőbb területek a következők: lelki egészség (pozitív gondolkodás, megküzdési képesség), testi egészség (fizikai állapot, sport, alvás, betegség), társasági élet (család, barátok, közösség), érzelmi élet (adni-kapni, hűség), munka, hivatás (tevékeny lét, szolgálat, önkibontakozás), intellektuális élet (tanulás, olvasás, kultúra), pénzügyi helyzet (biztonság, felelős beosztás), környezet (komfortos otthon, életkörnyezet), hobby (kikapcsolódás, szelep, játék), spirituális élet (kapcsolat Istennel, szentségek). Az egyes területeket pontozva felmérhetjük mostani élethelyzetünkben melyek az erősségeink, mire támaszkodhatunk, melyekre kell gondosabban ügyelni, s hol lehet szükség azonnali tűzoltásra.

A wellness-kerék másik fontos üzenete: a kerék akkor is foroghat, ha nem minden életterületünk  egyformán jó. Meglehet, hogy beteg egy tanár, ám képes jól tanítani. Meglehet, hogy sebeim vannak a családi életemben, de akkor is tartom a baráti, közösségi kapcsolatokat. Meglehet, hogy a munkámban nem sikerül egy megérdemelt pályát befutnom, de életem más területei mégis boldogítanak. Szóval az ember sántán, sebzetten is képes haladni, a kerék egy kitört küllővel is képes forogni. Nagy vigasz ez, ha keresztet, hordozunk, ha saját vagy mások bűnei miatt törés van az életünkben, vagy egyszerűen nem sikerül minden életterületet jól felfuttatni. Mégis van tovább… De persze az is kiderül: ha szinte minden küllő kitörik, akkor az a kerék már nem forogni. Olyan a mesében van, hogy életemnek csak egy területére koncentrálok, azért mindent feláldozok, s nagyon jól leszek. Bármilyen fontos a család, kell, hogy rajtuk kívül is legyenek egészséges kapcsolataink. Bármilyen fontos a munka, a hivatás, kell idő a játékra, a kultúrára. Bármilyen fontos a templombajárás, nem pusztíthatjuk a testi-lelki egészségünket. Még a remeték életének a kutatásakor is rácsodálkozunk, hogy tulajdonképpen milyen szép komplex életet éltek. Innen érthető, hogy miért válnak könnyebben beteggé és betegítővé (!), akik életüknek csak egyetlen részterületét abszolutizálják, és ezt várják el a környezetüktől is. Szóval minél kerekebb az életkerék, annál gördülékenyebb a haladásunk, s minél több lábunk elhal, annál inkább előreprogramozott az élettörténeti katasztrófa.

Végül és nem utolsó sorban a spiritualitás jelentősége. Minden pszichológus (még a nemhívő is) megkerülhetetlennek tartja a spiritualitást, ám a keresztény pszichológusok nem egyszerűen az egyik lábunknak tartja, nem egy részterületnek, hanem a tengelynek, amin forog az egész kerék. A spiritualitás életünk közepében van: az látja el élettel, végső válaszokkal életünk részterületeit. Innen érthető a nyolc boldogság is: akiknél az Isten-kapcsolat rendben van, nem baj, ha szegények, szomorúak, üldözik őket. Akkor sem bénulnak le, tudnak működni, szeretni. Akinél a spiritualitás nincs rendben, annak a jóllét-kereke egy ideig lendületből foroghat, de előbb-utóbb válaszolnia kell az istenkérdésre, a vallás kultúrájának jelentőségére, a spiritualitás megkerülhetetlen kérdéseire. Jung szerint életünk második felében minden komoly egzisztenciális-lelki probléma mögött az elrendezetlen Isten-kapcsolat rejtőzik.

Tengely nélkül nem tud forogni a kerék.

Isten is egy-szerű, mégis háromságosan komplex is. Az Isten képére teremtett emberben is keressük a komplexitás és egy-szerűség harmóniáját.


Zsolt (Budapest)

Honnan tudhatjuk, hogy Isten üzenete mindenkihez szól? Hol szerepel a Bibliában, hol mondja Jézus, hogy az egy Isten, az Atya mindenkit szeret? Honnan tudjuk tehát, hogy az üzenete nem csak egy kevés kiválasztottnak, “vip”-nek szólt, és tanításai nem csak a szerencsének köszönhetően maradtak ránk? Nem lehet ezért, hogy Isten csak valójában csak kevesek imáját hallgatja meg, és aki úgy érzi, hogy nincs válasz az imáira, az azért van, mert Istent “nem érdekli”, nem figyel rájuk (ahogyan az ember is szűri a leveleit a spam ládával)? Tehát mi a biztosíték arra, hogy az evangéliumok valóban mindenkihez szólnak?

Viszonylag könnyű felmutatni, hogy Krisztus megváltása egyetemes, mindenkinek szól. Csak néhányat említenék: egyrészt Isten istenségének a fogalmából következik, hogy Isten „nem tud” nem szeretni egyeseket, tökéletes szeretete nem tud csak egy VIP-rétegre irányulni. Krisztus nem győzi a kicsinyes és emberi projekcióinkkal szemben a határtalanul mindenkit (a bűnöst, a pogányt is) szerető Isten képét felmutatni, ezért is nevezi mindannyiunk közös Atyjának. Én nagyon szeretem Krisztus életében, amikor a pogányok, fél-zsidó szamaritánusok közé merészkedik: neki küldetése van azokhoz is. Olyan bátorság, elhivatottság, kockázatvállalás csillan fel hivatásán! Példabeszédeiből izgalmas a magvető, aki nagyvonalúan szórja a magot nem csak a jó földbe, hanem a sziklás, tövises földre is, azaz mindenki felé. Továbbá szó szerint is kimondja az evangéliumban a tanítványoknak: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek” (Mt 28,19). Az Egyház attól „katolikus-egyetemes”, hogy missziójában is a teljességre törekszik minden nép felé, és tanításában is a teljesség jelenik meg. Nem kényszert és terhet akarunk a misszióban elvinni a nemkeresztény emberek számára, hanem örömhírt, a teljesebb igazságot, a szentháromságos szeretetet (Katekizmus 851).

Lényegesen nehezebb viszont az a kérdés: mi Istennek a célja a „sokakkal”. Bár mindenkihez szól, mégis kiválaszt apostolokat, akiket külön elvonulva is tanít. Bár mindenkivel szívesen étkezik, az utolsó vacsorára mégsem hívott meg mindenkit. Bár sok csodáját mindenki láthatta, voltak helyzetek, ahová csak a legbizalmasabb tanítványait vitte. Ha tanítása, megváltása mindenkinek szól, mi a célja a „sokakkal”, a választottakkal? Benedek pápának van erről egy izgalmas gondolata. A katolikus misén mindannyian tudjuk, hogy a test mindenkiért töretik meg, és a vér mindenkiért ontatik ki – a Liturgia mégis ragaszkodik a „mindenki” helyett a „sokakért” kifejezéshez. Benedek pápa írt arról, miért is nem szabad egyszerűen kicserélni a kifejezéseket: a „sokaknak” tolmácsoló hivatásuk van a „mindenki” felé. Isten hívása, szeretete titokzatos módon mindenkire irányul, a maga módján el is ér mindenkit (főleg a lelkiismeretben, a szeretet-tapasztalatban), de úgy látta jónak, hogy legyenek történelmi közvetítők. Ilyen az ószövetségi zsidó nép, a próféták, majd maga Krisztus és aztán az Egyháza. Isten tekintetbe veszi az ember „szerkezetét”: fontos a személyes közvetítés, a történelmi megfoghatóság. A Szent a maga misztikus módján mindenkit elér, de akarta, hogy legyen történelmi közvetítés is. Így egészen megrendítő a Liturgián hallani: „értetek és sokakért” töretik meg a kenyér és ontatik ki a vér, mert felértékelődik azok missziós küldetése, akik jelen vannak a Liturgián, akik szorosabban Krisztust követik. Kereszténynek lenni sohasem magánügy, hanem a Szent tolmácsaivá, meghívóivá is kell válnunk – s ez felpaprikázóan megtisztelő, de nyugtalanító is. A Szent nem hagy békén: sem az egyéni életünket, sem az Egyházat, sem a 777-et.

A Sapientia Főiskolán tanítok szerzeteseket Afrika legkülönbözőbb országaiból, Vietnámból, Indiából, a Fülöp-szigetekről, Brazíliából… Egészen megható közelről látni, ahogy Krisztus evangéliuma érvényes a Föld minden népe számára. Mindenhol fontos a személyes szeretet, a család, a közösség, mindenütt jól esik a segítségnyújtás, s a bántás, a gonoszság ugyanolyan rossz. Lényünk legmélyén ugyanolyan ikonok vagyunk. Az Egyház ma már sokkal jobban figyelembe veszi a helyi kulturális jellegzetességeket, az evangéliumnak valóban a tiszta magját hinti el minden nép számára, s ámulatba ejtő látni, hogy a legfontosabb lényegi tanítás ugyanúgy érvényes, ám azokat egy színpompás teológiai, művészeti, liturgikus, spirituális világ veszi körül.


Elvira (Budapest)

A Tízparancsolat közül a negyedik kimondja: Atyádat és anyádat tiszteld. Apám megkeserítette az életemet, sok lelki törést okozott. Nem számíthattam rá sem gyerekként, sem felnőttként, viszont minden adandó alkalommal megpróbál belőlem “nyerni”. Pl.: kitűnő minősítésű diplomát szereztem, s mindenkinek azt hangoztatja, hogy ezt neki köszönhetem, miközben semmit nem segített, sőt, csak hátráltatott a tanulmányaim alatt. Hogyan felelhetnék így meg ennek a parancsolatnak? Úgy érzem képtelen vagyok egy olyan embert tisztelni, aki ahol csak lehet bánt engem, de a nagyközönség előtt “sztárapának” állítja be magát.

A szülői hivatás egyik fontos feladata, hogy elindítson az életben, adjon családmodellt, elültesse a hit magvait a szívünkbe, adjon morális tartás az élet dzsungele felé. Jó esetben szüleink sziklaalapot adnak, máskor kavicsokat. De mindenképpen kell nekünk magunknak is folytatni az építkezést. Nem lehet egy életen át a szüleinket hibáztatni: ha csak kavicskát adott, akkor több a dolgunk, de van szabadságunk építeni, gazdagabbnak lenni az indíttatásnál. Ez nagy örömhír azoknak, akik kevés jó szellemi örökséget kaptak. Ám hogy pontosan mit is kaptál édesapádtól, hidd el nekem, egy életen át fogsz töprengeni rajta, jóval a halála után is. Szeretek hivatkozni az ókori egyházatya egyik hasonlatára: a történelemben nagyon szembeötlő a szőnyeg színe, de igyekezni kell látni a szőnyeg hátulját is. Meglehet, hogy túl szembeötlő édesapád mulasztása, bűnei, mostani dicsekvése, mégis, még talán a szerencsétlensége által is adott át neked olyasmit, amitől emberebb ember lettél. Gondolj csak bele, de más ember lennél, talán beképzelt, talán a sebek felé semmilyen empátiát nem mutató, talán túl naiv, ha nem küzdenél ezekkel a sebekkel. Talán életünk emmauszi útjának végén látjuk be, hogy nekünk pont ezeket kellett elszenvedni a jobb gyömölcsökért. Ne csak édesapád és a magad sebeit nézd, hanem azt gyógyolajat is, ahogy a kegyelem képes körül venni az ilyen nagy sebet, s ebből is életet támasztani.

Az „atyádat és anyádat tiszteld” parancsnak van egy „teste” és „lelke” is. Ha leegyszerűsítve foglalnám össze Aquinói Tamás szisztémáját, úgy mondanám: a tetteink „lelke” a szeretet, a „teste” az igazság. A szeretet és az igazság elválaszthatatlanok. A szülő iránti szeretet azt írja elő, hogy cselekedjünk velük igazságosan. Arisztotelész szerint akkor vagyunk igazságosak, ha megadjuk mindenkinek, ami jár neki. A szüleinknek jár, hogy személyüket tiszteljük, testi-lelki bajukban segítséget nyújtsunk, imádkozzunk az üdvösségükért. Persze ezt lehet elég mechanikusan, kötelességtudóan is teljesíteni, de úgy is, hogy a tett „lelke” a szeretet élőbb. Ez a jobb látásmódban kezdődik: ha tudod irgalommal szemlélni, akkor tudsz majd irgalommal viselkedni felé. Ha bárkit démonizálunk (hanyag szüleink, elhagyó házastársunk, bűnös főnökünk), akkor azt azonosítjuk a hibájával, bűnével, s valóban nehéz lesz szeretni. Ne engedd meg magadnak a démonizálást, mindenestől nem ördög az édesapád. A bűn a bűn, a hiba az hiba (azért ezt nevezzük nevén!), de a személy több ezeknél.

Ha a látásmódod más, akkor lesz a cselekvésed is más lesz.

Azt természetesen ki kell mondani: ha a jelenben édesapád csak bántani tud, akkor jogod van egy lépés távolságot venni. Senki nem köteles pofonért hazamenni – s ezt minden szülőnek tudnia kell. Ha a hazajövő felnőtt gyermekem csak bántást kap, akkor egy idő múlva nem fog hazajönni. A bántalmazótól jogunk van távolságot venni az önszeretet parancsa alapján, de sohasem lezárni. Ahogy telnek az évek, megérinti húsunkat az elmúlás, talán változhat a kapcsolat. A végleges szakítást, kitagadást nem mondhatjuk ki, hiszen még úton vagyunk.

Mindannyiunk, a saját életemben is kritikus pont, amikor csalódnak bennem. Mi lesz utána? Kifejezetten izgalmas, amikor csalódik bennünk a szerelmünk, a gyerekeink, a híveink, a tanítványaink. Mi lesz utána? Még a papok is? Apai és papi életemben nagyon fontosak ezek a csalódások. A csalódás után indulhat egy sokkal reálisabb, emberibb kapcsolat és a csalódó saját felelősségű felszálló pályája. Ha nem is keresem, de mindig nagy izgalommal lesem: ha csalódott bennem a gyermekem, egy hívem, s utána elfogad-e sokkal reálisabban útitársának? Ha a csalódó csak a maga csalódását nézi, akkor kiábrándul a szerelméből, a szülőjéből, apjából, papjából. Kell, hogy a házastársam, a gyermekeim, a híveim ne istenítsenek, ne miattam akarjanak keresztények, erkölcsösek lenni. Szóval a csalódás mindkét félnek fontos, képes alázatosabb és reálisabb társakká tenni minket.


A Papp válaszol rovatunk második évada véget ért: ezúton is hálásan köszönjük Miklós atyának fantasztikus gondolatait, kitartó munkáját és tanítását, ritka nagy kincs a 777 életében. Büszkék vagyunk arra, is hogy olvasóink ilyen remek kérdésekkel “bombázták” hétről-hétre a nagyszerű válaszadót. 

Most egy kicsit hosszabb szünetre vonul “A Papp válaszol”, – teljesen tudatosan –  de megígérjük, hogy a 777 egyik legnépszerűbb sorozata folytatódni fog! Hogy hogyan tudnád megköszönni Miklós atyának a válaszait? Mondj ma el egy rövid hálaadó imát érte és a kedves családjáért!

hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás