A Papp válaszol!

A Papp válaszol – traumák feldolgozása, válás után, ezotéria

Három újabb őszinte kérdéssel folytatódik A Papp válaszol rovatunk, amelyben Papp Miklós görögkatolikus pap reagál a 777 olvasóinak kérdéseire!

Ágnes

Isten mindenkinek annyit ad, amennyit elbír. Én ezt nagyon sokat hallottam. Mégis ott vannak az öngyilkosok, akik nem bírták el azt a terhet, amit az Istentől kaptak. Hogy tud Isten segíteni a nagy traumák (pl.: negatív szülésélmény stb.) feldolgozásában?

Abban valóban bízhatunk, hogy kegyelmes, és nem kegyetlen Istenünk van. Van úgy, hogy kételkedünk ebben a túl sok teher, a lelkiismeret-furdalásunk, vagy perfekcionista istenképünk miatt, de ilyenkor fel kell ütni az evangéliumot: jobban kell hinni Krisztus Atya-képének, melyet az evangélium minden lapján bizonyít, mint olykor a saját elborult istenképünknek.

A kegyelmes Isten valóban ad annyi lelki erőt, ami a terheink elviseléséhez és a kísértések visszautasához elég – ám ezt nem egy nagy tárgyként, villámcsapásszerűen adja, hanem folyamatszerűen és perszonálisan. A lelki erő igazából nem egy „valami”, amit átad az Isten, hanem önmagát ajándékozza mellénk, s ettől lesz erőnk, mintánk, reményünk a szorongatott helyzetben. Pünkösd ünneptáján olyan jó erről elmélkedni, hogy a Szentlélek adományai (erő, bölcsesség stb.) nem egyszerűen tárgyi-pszichés dolgok, hanem a Lélekben maga Isten ígéri magát nekünk, s a vele való együttműködésben (szövetségben) keressük a megvilágosodást, a lelki erőt, a vígaszt. A dologi sík előtt-fölött van a perszonális sík, a legszemélyesebb baráti Útitárs velünk léte. Ezt a baráti velünk létet (amiből majd lesz lelki erő) nem erőlteti senkire: ezt szabadon át kell venni. Mindenkinek felajánlja, de talán nem mindenki veszi át. Ez a személyesség ára.

Másrészt fontos a folyamatszerűség. Egy különlegesen megterhelő élethelyzetbe, ahol jól kiborulhatunk, elkeseredhetünk, súlyos bűnök mutatkoznak „megoldásként”, nos, az ilyen extrém szorongatott helyzetbe nem ma született bárányként pottyanunk. Az öngyilkosjelölt is kapott biztosan kegyelmi hívásokat, morzsákat, vitaminokat – de ha mindegyiket visszautasította, s elgyengülve lép be egy feszült helyzetbe, sajnos nehezebb lesz ellenállnia a gonosznak. Keresztényként alázatosan tudjuk, hogy lesz kereszt, lesz szorongattatás, betegség, üldöztetés, megalázás, családi dráma, igazságtalanságok – de mi ezekre a helyzetekre készülünk. A spanyolok úgy mondják: „Legyengülve nem lehet szembeszállni a bikával.” Amikor valaki elégtelenül dönt egy szorongatott helyzetben, akkor annak van egy előtörténete: miért gyöngült le ennyire? Mit csinált előtte? Hogyan élt együtt a kegyelemmel? Képezte-e az erkölcsi gondolkodását a nehéz helyzetekre? Imádkozott-e keresztutat? Épített-e ki maga körül támogató személyeket, akikre hallgat? Járult-e szentségekhez rendszeresen, hiszen a kegyelem nem párolog el könnyen?  

A kegyelmes Istenben bízhatunk: felkészülni is segít a szorongató élethelyzetekre, s ha belekerültünk, akkor abban még kegyelemesebben megsegíthet. Igen, ha nem érdemeltük meg az előéletünk alapján, ha elhanyagoltuk a kegyelemmel való együttműködést, ha súlyos bűnünk is van a megterhelt szituációban – ő akkor is kegyelmes. Önmagához igazságos, nem a mi érdemeinket, nem a bűneinket nézi – azaz akkor is felkínál erőt, bölcsességet, világosságot, ha borzasztó az előtörténetünk. De itt is tiszteli a szabad akaratot: a legnyomorultabb és meg nem érdemelt helyzetben is kínál fel kegyelmet, kiutat, szabadulást, pászkát – de azt is szabadon kell átvenni. Pont ezzel tekint társnak, s nem bábunak. Alapvetően tehát felelősök vagyunk a kegyelembe való kapaszkodásért ill. a bűneinkért a szorongatott élethelyzet előtt is, és abban is.

Bárki, bármilyen szorongatott helyzetben is van, bármennyire megérdemelné a bajok bekövetkezését, imádkozzon csak bátran. Kegyelmesebb a mi Istenünk, mint ahogy véljük, s ha imádkozunk, magunkban is kialakul az a készség, hogy felkínált kegyelemmel szabadon élni tudjunk.


Gyöngyi (Győr)

Válófélben vagyunk a férjemmel ő nem.katolikus de templomi esküvőnk volt. Kérdésem az lenne ha nem élek együtt senkivel ( a férjemnek van új kapcsolata) de lenne egy új kialakuló kapcsolat, akkor már nem mehetek gyónni többet, míg nem válunk el egyházilag?

A teológia mindig azt mondja: nagy életdöntéseknél nem kapkodunk. Először is vélelmezzük, hogy a templomban megkötött házasság egyházilag érvényes. Elsősorban a fennálló köteléken kellene dolgoznunk a mélyponton megújulással, terápiával, mások (barátok, szakemberek) bevonásával, aminek egyik állomása lehet (ideiglenesen vagy sajnos végleg) az ágytól-asztaltól való különköltözés is, akár sajnos polgári válással. Ha valakinek kétsége van a házassága egyházi érvényességét illetően, annak ezt egyértelműen bizonyítania kell. Kétség esetén sem ugrálunk új kapcsolatokba, új ágyba. Hová jutna a világ, ha mindenki kapkodni kezdene, akinek meginog a házassága, papsága, orvosi hivatása, apasági vélelme, keresztény hite? Kétség esetén „tartjuk az irányt”, folytatjuk a napi teendőinket, megvédjük az életünket, az alapvető javakat (pl. erőszakos férjtől külön költözhetünk), próbáljuk menteni a menthetőt, s igyekszünk szakszerűen a kétség végére járni.

A kérdését szeretném javítani: az Egyházban nincs válás, esetleg a házasság érvényességét lehet vitatni, s annak kivizsgálása után azt kimondani. Ebbe az egyházi bíróság bevonja az érintetteket, tanúként a rokonaikat, barátaikat, s eljáró fórumként az egyházi bíróságot. Azaz elvárt lenne, hogy amíg nem derül ki egyértelműen egy házasság érvénytelensége, addig ne kezdjünk új kapcsolatba. Hiszen nem vagyunk szabadok. Önmagunk részéről sem tisztességes, a többi fél felé sem az, s a küzdelem felé sem tiszta. Amint új kapcsolatokba kezdtek a felek, máris nehezebbek lehetnek a következmények, főleg, ha az egyházi bíróság nem látja megalapozottnak az érvénytelenség kimondását. S ha érvénytelennek mondja is ki, akkor is szükségünk van egy gyászmunkára, gyógyulási időre, önmagunkra találásra.

Szentségekhez járulhat a katolikus fél, ha egyedül, tisztán él (különköltözött, talán polgárilag is elvált). Nagyon szeretnék mindenkit bíztatni: aki tanakodó helyzetben van, annak szükséges is szentségekhez járulnia, hiszen keres egy olyan „továbbot”, ami megfelel az üdvösségének. Nem akármilyen „továbbot”. Megtört életpályánkon (bármilyen arányban bűnöm nekem is) azt keressük, merre van a szeretet, az igazság, az erkölcs útja. Melyik döntésünkkel tudunk majd tovább lelkiismeretesen élni, melyiket nem bánjuk meg a halálos ágyunkon, melyikkel tudunk Isten ítélőszéke elé állni. Mélyen hiszem, hogy „mélyponton értünk jön az Isten”, a kereszt után van valahogy jól tovább. Ám csak összezavarná az igaz alternatívákat egy újabb szexuális kapcsolat, harag, gyűlölet, istentelenség. Jó dolog a szentségekben odabújni Istenhez, s vele kiötölni, hogyan tovább. Meglehet, hogy ön belefutott egy érvénytelen házasságba, annak a végére járva kimondják szabad állapotát, köthet egy igazi szentségi házasságot, s vár még önre sok szép évtized, gyerekek és unokák az igaz férje mellett. De ne kapkodjon, s ne Isten, a szentségek nélkül hozzon döntést.

Az igazság megtaláláshoz nem csak okosság kell, hanem erkölcsös élet is.


Bernadett (Gödöllő)

Három éve él rohamokkal a húgom, amikor sír, őrjöng, halálosan fél, bántja magát. Az egész azután kezdődött, hogy elmélyedt az ezoteria sok-sok ágában, melynek egy részét a mai napig nem osztotta meg velem. Ebben az időben nagyon lekezelően is tudott viselkedni a “nem- megvilágosultakkal”. Már sok mindent másként lát, mégis a segítséget még nem jó helyen keresi ( pl. különböző jelentéssel bíró ezoterikus karkötőket, nyakláncokat hord, hogy jobban legyen, stb.), természetgyógyászhoz jár. Anyukámmal él, mert az önálló életre még nem képes. Én is belekeveredtem az ezoteria hálójába, de Isten a legmélyebb depressziómba lépett oda és emelt fel. Ekkor ismertem fel, mekkora csapdában voltam és van most a húgom is. A kérdésem az lenne, hogy mit tehetnék a testvéremért úgy, hogy anyukám a lelkemre kötötte, el ne áruljam, hogy tudok a rohamairól. Régen az egész család járt templomba, most már csak én és néha apukám. Három éve imádkozunk a férjemmel és három gyermekünkkel a húgomért, lelkigyakorlatokon is az Úr elé vittem ezt a fájdalmát, ha éppen tudom, hogy rohama van, azonnal fohászkodunk, volt, hogy a papunkat is kértem, mondjon imát érte, stb…nem tudom, mit tehetnék még, annyira szeretném, ha megszabadulna és végre elkezdhetné az életét, még csak 24!

Az ilyen példákon keresztül szeretném jól megterhelni mindenki lelkiismeretét, aki ezotériát, szektás hitet terjeszt! Nem játék a babonás dolgok árusítása, a kacérkodás az ezotériával, ilyen gondolatok terjesztése, egymás elcsábítása. Az etika ismeri a bűnrészesség fogalmát ezen a területen is, olyan következményekért is lehetünk bűnrészességünkben felelősök, amikről nem tudunk. Vannak olyan személyiségszerkezetű egyének, akik legyintve ki tudnak lépni egy ezoterikus pókhálóból, de vannak, akik beleragadnak, torzulnak.

Semmilyen szinten ne vegyünk részt az ezotéria terjesztésében!

Konkrétan nehéz válaszolni a kérdésre, néhány távoli célzást tudok tenni. Én először is abban próbálnék neki segíteni, ami miatt az ezotériához menekült. Mi hiányzott neki: önbizalom? Néhány kedves szó? Igazi éhség Isten után? Érzelmi kiéhezettség? Mit ad neki az az ezotéria, milyen mély szükségletére véli úgy, hogy az a válasz? Én ezt próbálnám kideríteni, s aztán ezt adni neki. Sokszor látjuk, hogy ezotériába, szektába nem teológiai megfontolások alapján keveredik valaki, hanem más okok miatt, s a hangoztatott „sablonszöveg” csak egy mélyebb krízis, éhség leplezése, akár önmaga előtt is. Talán több elfogadottságra, figyelemre éhes. Talán érzelmileg kiüresedett. Talán ez az egész csak tiltakozás a szülők és az esetleg pedáns testvére ellen, s ezt a kitörést látja saját útnak. Egy ember viselkedéséhez nem csak őt, a belső indítékait kell vizsgálni, hanem mindig a környezetét, a családját is – s a megoldásban az egész családnak össze kell fognia. Tehát önnek és a szülőknek együttesen kellene cselekedniük.

Aztán apró érzelmi gesztusokat tennék felé. Pont nem Istenről, az igaz egyházról kellene vitatkozni, pont nem intellektuális síkon keresném a közelséget, hanem mindezt jegelném (s neki sem hagynám a provokációk felvetését). Most az érzelmi közeleségnek lenne az ideje (s majd azon keresztül jöhet tartalom is), most nem a jövőképével kellene állandóan szembesíteni. Szóval sütnék vele valami finomat, elhívnám, hogy menjünk együtt egy jó kozmetikushoz, virágot ültetnék vele, „csak úgy” találkára hívnám egy cukrászdába, keresném a dicsérő szavakat. Olyan alkalmakat teremtenék, ahol nem kell vitázni, teljesíteni, nincs összemérve velem (a sikeres és mélyen vallásos nővérével), ezért a férjem és a gyerekeim jelenléte is éppen őróla terelné el a figyelmet. Most igyekeznék a társa, testvére lenni (nem a bezzeg-ellenképe), az érzelmi intelligenciát venném elő. Olyan izgalmas Krisztusnak is észrevenni ezeket a gyöngéd gesztusait: nem intellektuális fronton letámad minket, nem kioktat, hanem a „falánk és borissza” Jézus eszik velünk, megfogja a kezünket, meglátogat az otthonunkban. Emberbarátian mellénk lép, útitársunk lesz – majd utána a nagy igazságok.

A kitörések nem tudom, milyen fokúak és gyakoriak, mindenképpen kérdeznék orvost, pszichológust a helyzetről. Lehetnek ezek egészséges felcsattanások is (ami gyakoribb az önállósodás küszöbén álló „már nem gyerek – még nem önálló felnőtteknél”, s  később normalizálódik), de lehetnek valóban félelmetes dührohamok is. Van úgy, hogy előbb a hardvert kell gyógyítani, hogy jobb szoftver futhasson, azaz a testnek kellene egészséges feszültségoldás, akár enyhe gyógyszer, életmódváltás, fizikai munka. Mindannyiunknak óriási kihívás a feszültségoldás kultúrája.

Imádkozni nagyon fontos: érte és az egész nagycsalád jó viselkedéséért. Hiszen mindenen túl végül is Isten képes a szívét meglátogatni, és ujjával a démonokat kiűzni. Isten eme munkájának az egész nagycsalád az apostolává válhat. 


Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!

 

hirdetés

2 hozzászólás

  • Válasz Németh Rezső 2020. 06. 03. 21:47

    A nagymamám 96 évet élt. Ő is és a nagypapám is evangélikusok voltak, ahol akár egyházilag is elválhattak volna. Elmesélés alapján lett volna ok papám alkoholizmusa és annak minden járuléka okán . Nem tették . Sőt miután életmódja viszonylag hamar elvitte mamám 50 éves korában özvegy lett . És maradt is 96 éves koráig. Pedig voltak új jelentkezők . Visszautasította. Magam is megfogadtam bárhogy is alakulna feleségemen kivül aki lányom anyja soha senkivel itt e világban nem lesz dolgom. Kivel is kéne egyesülnie egy kereszténynek hiszen magával az Isten fiával lett eggyé. “Maradjatok énbennem” mondta Ő.

  • Válasz Mària 2020. 06. 04. 08:18

    Kedves Atya!
    13 ève vagyok hàzas.Sajnos nem tudjuk úgy èlni a hàzasèletet ahogy kellene hisz a fèrjemnek “olyan”problèmài vannak ès gyerekünk sem lehet,ami nagyon fàj ès örökbe sem akarja higy vegyünk gyereket.Úgy èrzem hogy csak magàra gondol.Nem tudom,hogy melyik jobb,így szenvednem tovàbb vagy elvàlnom.