2020. 05. 02.

Túllépjük vagy nem?- határok a kíváncsiságban

Hol vannak a határok a mások életében való “vájkálásban”? Határhúzásról és a határok betartásáról szól vendégszerzőnk, Pócsi Ági írása.

„Na és van már valaki a láthatáron?”
„Ó de sajnálom, pedig olyan gyönyörű vagy, nem is értem, hogyan lehetsz még egyedül…”
(Két hét járás után) „Jaj de izgi, akkor idén esküvő, igaz?”
„Nem kellene már megkérned a leányzó kezét? Miért húzod az idejét?”
„És a baba mikor jön már?”

Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel előszeretettel bombázzuk egymást – ha pedig minket érnek, (remélhetőleg) észrevesszük, hogy rettentő kellemetlen helyzeteket tudnak teremteni. Akkor mégis miért hálózza be életünket, kapcsolatainkat ez a már-már egészségtelen kíváncsiság, a másik személyes életében való tapintatlan „vájkálás”?

Azért szeretnék erről beszélni, mert néha én is saras vagyok benne, pedig ennek szerintem nem így kellene működnie. Persze a „vájkálás” mértéke attól is függ, hogy két ember között mennyire közeli a kapcsolódás, mennyire kérdezhet bele – de abban talán megegyezhetünk, hogy mindenkinek van személyes tere. Mindenki a saját életéért, saját kapcsolataiért, saját döntéseiért felelős, s amik történnek (vagy épp nem történnek) vele, az első sorban az ő, vagy kettejük személyes dolga. Hidd el, legtöbbször anélkül is tudja, hogy napi szinten a fejéhez szegezzük a kérdéseket, és folyamatosan emlékeztetnénk rá, szerintünk hol „kellene” tartania.

Ez a fajta tapintatlanság (vagy ha szépíteni szeretnénk, ártatlan kíváncsiság) ugyanúgy érhet a szomszédtól, osztálytárstól, kollégától, mint a közeli családtagoktól, akik (már) nagyon szeretnék, hogy máshol tarts, mint ahol éppen vagy. Mert úgy neked jobb. Vagy nekik, mert akkor megnyugodhatnak, hogy nincs veled akkora baj.

hirdetés

Ezek a külső hatások képesek beleszólni abba a harmóniába, amiért az egyének külön-külön és együtt is sokat, van hogy rengeteget dolgoznak. Mert a harmónia, a saját helyzeted, körülményeid elfogadása – bármilyen nehéz is elhinni, – nem mindig egyszerű. Azért dolgozni kell. Bár egy erős identitás, illetve egy jól működő kapcsolat túl tud lendülni ezeken, de akkor sem kellene, hogy ennyire belemásszunk egymás életébe.

Néha olyan határokat lépünk át, amikhez egyszerűen nem igazán van közünk.

Szerintem ha az adott személy megérett egy kapcsolatra, annak látni fogod a gyümölcsét, sőt, valószínűleg magától fog szólni róla.
Szerintem az adott pár tudni fogja, mikor van itt az ideje a lánykérésnek, esküvőnek.
Szerintem ha elérkezett a gyermekáldás ideje, arról is tudni fogsz.

Engedd el. Bízd rá. Bízd rájuk.

Ezer és ezer oka lehet a történéseknek és a meg nem történéseknek is. Mi nagyon szeretnénk mindent tudni, aztán ha tőle nem tudjuk meg, majd megkérdezzük attól, aki már megkérdezte. Vagy akiről tudjuk, hogy megtudta, hogy valaki azt hallotta, hogy… – és így indulnak a ferdítések, a félreértések, a pletykálgatások.

De akkor mi a megoldás?

Szerintem enyhíteni kellene saját kíváncsiságunkon. Ha pedig nagyon nem megy, törekedjünk a tapintatosságra. Lehet diszkréten kezelni ezeket a témákat anélkül, hogy folyamatosan kétszázzal rohannál bele az ember lelkivilágába.

Szerintem engednünk kellene egymásnak, hogy végigvigyék a döntéseiket. Megéljék a folyamatokat, amik mellett döntöttek, vagy az életszakaszukat, amikben még akaratukon kívül (de biztosan nem véletlenül!) vannak. A szeretet és megértés, sőt, olykor a csönd is jóval nagyobb segítség, mintha akkor is megtudja, hogy mi a véleményed, vagy hogy úgyis neked van igazad, ha nem is volt rá kíváncsi.

Ez az üzenet volt ma a szívemen, és bízom benne, hogy együtt tudunk fejlődni ezen a területen (is). Mert tudunk jobbak lenni, ha tudatosan odafigyelünk – magunkra és egymásra is. 

Pócsi Ági

Blog
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás