A Papp válaszol!

A Papp válaszol – halál, a koronavírus után, evangélikusból katolikus

Három újabb kérdéssel folytatódik A Papp válaszol rovatunk, amelyben Papp Miklós görögkatolikus pap és családapa a ti kérdéseitekre válaszol tabuk nélkül. Érthető okokból leginkább a vírussal kapcsolatos dolgok foglalkoztatnak titeket, de egy evangélikus üzenetére is válaszolt a rovat névadója! 

Csaba (Csákvár)

Így a világjárvány idején többet gondolkodom a halálról, túlvilágról és kérdések fogalmazódtak meg bennem. Mi lesz velünk, a halálunk után? Hogyan kell elképzelnünk a tisztítótűz állapotát? Lehet még fejlődnünk, bánnunk bűneinket, vagy ‘beleragadunk’ abba az állapotba, amibe voltunk halálunkkor? Minden a földi életünkön múlik, vagy van még lehetőségünk változni, formálódni a mennyben? Miben és hogyan segít egy meghalt szerettünknek, ha az élők imádkoznak és misét mondatnak érte?

A haláltudat egy egészséges tudás, éppen az a beteges, ahogy örökké fiatalosok akarunk lenni, eldugjuk a szenvedőket, nem foglalkozunk a halál témájával. A haláltudatnak van filozófiája, az emberléthez alapvetően hozzátartozik, nem csak a keresztényekéhez! Nagyon izgalmas összefoglalót találhatunk Csejtei Dezső: Filozófiai metszetek a halálról c. könyvében, ami különböző filozófusok érdekfeszítő gondolatait közvetíti a halálról. A haláltudat célja éppen nem a halálos szorongás felélesztése, hanem a reális emberi léthelyzetünk feltárása.

Heidegger szerint egész életünk halál-felé-való-lét, és az élet értelmének alapvető kérdése nem válaszolható meg, míg a halál kérdését nem vesszük komolyan. A létkérdés nem oldható meg a nemlét meggondolása nélkül. A sok értelemveszett, depressziós vagy cinikus életvezetés mögött olykor éppen az hiányzik, hogy nem látják az élet drága értékét, a nap örömét, a lét kegyelmét. Nietzsche filozófiája azért a nihilizmus filozófiája, mert szerinte „Isten halott”, és ezzel az ember is halott. Isten, az élet értelme nélkül az ember csak vaksin pislog a tévére és a fogyasztói világ áruira, s éppen a nagy kérdéseket és válaszokat nem látja. Gabriel Marcel csodálatosan ír arról, hogy a szeretet nem enged meghalni: az élet olyan, mintha együtt futnánk, s ha valaki meghal, az nem egyszerűen elmarad, hanem „átmegy a túloldalra”, s ott fut velünk tovább. „Ha azt mondom, szeretlek, azt jelenti nem halsz meg”. A halál annak jelent mozdulatlanságot, „elmaradást”, akit elfelednek, ám akit szeretnek, az jön velünk tovább életünk folyamán. Nyikolaj Bergyajev, orosz filozófus szerint a haláltudat nem csak azért fontos, mert „visszafelé” hatva felértékeli az életet, az időt, a lehetőségeket, hanem „előrefelé” kimutat az életből. Egy magasabb értelem hordozója, nem egyszerűen testi vég, hanem egy magasabb létszinthez vezető ajtó.

A halál miatti félelemben van olyan rettegés is, ami a szenttől való helyes „félelem”.

Filozófus barátaink kérdéseire végső soron csak egyvalaki tud válaszolni: a feltámadt Krisztus. Ezért a teológia tud a legtöbbet a halálról, s ezért örvendetes, ha a fiatalok nem egyszerűen nivellálják a haláltudatot, nem is menekülnek a problémát valójában megkerülő lélekvándorlás vagy materializmus eszméihez, hanem keresik a kereszténység elmélyült válaszait. A feltámadás felől gondolkodva azt látjuk: az életidő lehetőség arra, hogy igazi önmagunkat megteremtsük. Ez nem a semmiből való teremtés, hiszen kaptunk géneket, testet, történelmi kereteket (az abszolút liberalizmus ezért kamaszos, mert állandóan ezek ellen lázad, mint a serdülő a keretek ellen), mégis valódi teremtése annak, aki eddig nem volt. Az életidő egy közeg, keret arra, hogy ebben kibontakoztassuk azt az ént, akinek igazán tartjuk magunkat. A Teremtő elindítja a létünket, de senki helyett nem dönti el, hogy igazán „kivé” akar válni. Önmagunkat a nagy döntésekben realizáljuk: a hitünkben, a házasságunkban, a szakmánkban, a hivatásunkban, a közösségeinkben, a kereszthordozásunkban. A halál erre az „önteremtő” folyamatra tesz végrévényes pecsétet: „odaát” már nincs érdemszerző tett, javítási lehetőség. Egész halál-felé-való-létünkben és a haldoklás kohójában kell megtisztulnunk, az „aranyat kiérlelnünk”. Sokan fantáziálnak a halál utáni világról, de maga Krisztus is rászólt a tanítványokra, hogy van egy határ: képesek vagyunk naivan, meseszerűen elképzelni dolgokat, elmenekülni a jelen élet komolysága elől a körkörös élet fantáziálásába, illetve nagyon is evilági kategóriákat vetítünk bele Isten országába.

A húsvét Krisztus feltámadásának ünnepe: a legnagyobb ünnep, mert egész életünk tétjére derül fény. Krisztus nem „visszafelé” támadt fel evilágra, hanem „előrefelé” az Atya országa felé. Oda nyit ajtót a húsvét mindenkinek, de csak azok fognak belépni, akik ezt az életet komolyan veszik szeretetben és az igazságban.


Flóra (Balkány)

Mindenkit izgat a vírus miatti helyzet, s főleg, hogy mi lesz utána. Sokat lehet olvasni arról, hogy teljesen meg kell változtatni az életünket. Milyen területeken kell biztosan átgondolni a dolgainkat?

Huszonévesen volt egy komoly balesetem, eltört a nyakcsigolyám, majdnem meghaltam, s utána sokáig gyógyultam. Akkor jó sokat gondolkodtam és imádkoztam, s volt egy elképesztő tapasztalatom: tulajdonképpen nem változtat sokat az életvezetésemen a baleset. Amit addig a teológiából megtanultam, azok az igazságok nem váltak érvénytelenné egy baleset miatt. Nem kellett totálisan más életről gondolkodnom, a baleset tapasztalata nem jelentett valami eget-földet rengető új tudást. Elég szomorú is lenne, ha a balesettől tanulnék, s nem Krisztustól.

Hasonló érzésem van most is, a járvány idején. Nem a vírustól akarok tanulni élni, hanem Krisztustól. Az évezredek alatt kiérlelődött etikai értékek, életvezetési szempontok, hitigazságok és a bűn szempontjai nem változnak. Krisztus az élet bölcsessége, az evangélium az élet – aki eddig is a sziklára épített, annak nem okoz az életvezetésében alapvető földrengést a járvány.

Azért is haragszom az olyan mondatokra, hogy „maradj otthon és ne csinálj semmit”, mert a nagy döntéseinket továbbra is „csinálni” kell.

A karantén csak egy keret (mint a szabad demokrácia is), de nem a keret miatt élek így vagy úgy, hanem a keretekben (akárhogy is változnak) igyekszem elmélyíteni a nagy döntéseimet. Így mélyíteni a hitet, erősíteni a családi összetartozást, képezni önmagam a szakmámban, olvasni szépirodalmat, tartani a baráti kapcsolatokat, segíteni mások kereszthordozásában. Azok lesznek a „sikeres” (a sikert a Biblia gyümölcsözőnek hívja) emberek, akik egy „antropológiai projektet ráhúznak az adottságok nyersanyagára”, azaz „bensőből vezérelten” élnek (József Attila). Szóval igen megerősítő tapasztalatom volt, hogy a jó teológia valóban az élet cölöpjeit adja meg: érdeke mindenkinek a maga szintjén tanulni teológiát!

Ugyanakkor a balesetem mégis egy tapasztalat volt, s az okos tanul a tapasztalatból is. Ez a járvány is különleges tapasztalatot jelent, s ebből is kell tanulnunk. Egészen apokaliptikus látni az elnéptelenedett városokat, tereket, az egész bolygó riadtságát: nagyon messzire eltoltuk magunktól a saját és a világ végének gondolatát. Jó lenne, ha a járvány ráébresztene a hitre, hogy Isten tenyerében vagyunk, Ő ura az életnek és a halálnak is. Jó lenne ablakot nyitni elbizakodott technikai világunkból a transzcendens világ felé, emberlétünket magasabb emeleteken is megélni, nem csak földszintesen. Jó lenne a helyén értékelni emberi kapcsolatainkat, családunkat, barátainkat, egyházi közösségünket – ne legyenek mindig az utolsók! Fontos lenne a gigantikus fegyverkiadásokat csökkenteni, s kutatásra fordítani. Arányosabban kellene látni más problémákat is, melyek súlyosan nehezítik egyéni és közösségi létünket. Rá kell ébrednünk a kisebb és közepes méretű kapcsolatok fontosságára: a globalizáció világpolgársága nem tud segíteni, milyen drágák a lakóhelyi közösségek (poliszok) és a nemzeti közösség. Majd a járvány után a helyzet talpra állításában is egymásra vagyunk bízva, éppen nem a legfejlettebbek szekerét kellene tolni.

Végül legyen szabad csodálnom azt a nyavalyás vírust: micsoda „életerő” van benne, micsoda alkalmazkodás, mutáció, piszok gyors terjedés. Valaha az élet így indult a Földön: a vulkánoktól a sarkvidékig, óceánok mélyétől a magas égig, mindenütt megtalálta a maga formáját. A teremtés hihetetlen dinamikája, szikrája sejthető meg!


Rezső (Sopron)

Hallottam egy előadásában, hogy az érett hit érett személyiség egyszerre két igazságot is igaznak tarthat.  Én evangélikusnak születtem és arra jöttem rá hogy az igaz, az igazi Isten  evangélikus de az igaz, igazi Egyház katolikus . Erre az utóbbira az önök elődei is rájöttek.  Az Isten szegény az Egyház gazdag, az Istennek semmije sincs ami csak az övé mindenét az Egyháznak adta. Ezért boldogok a szegények. Paradoxonok-e a paradoxonok Istennél?  A néhány hal 5000 ember étele lehet, még a matematika törvényei sem állnak felette!

Irtó nehéz kérdést tettél fel, megpróbálok sarokpontokat adni. Mindenekelőtt Isten se nem katolikus, se nem evangélikus, nem is buddhista. Olyan gyönge ez a szó „isten”. Van abban valami, ahogy a zsidó testvérek nem ejtik ki az Úristen nevét. Mi túl könnyen kimondjuk, s azt hisszük, már meg is ragadtuk, emberi kategóriánkba bele tudjuk illeszteni, egy felekezet foglyává tudjuk tenni. Óvni kell önmagunk és egymás számára is az ősi igazságot: „Deus semper maior – Isten mindig nagyobb”, bármit is képzelünk róla. Aki eljutott eddig, az tud már békésen együtt imádkozni más felekezetekkel, sőt, mindenféle vallással, annak lesz érett hite. Emlékszünk Szent II. János Pál pápára, aki Assisibe hívta mindenféle vallás képviselőt, hogy imádkozzanak együtt. Ez a gesztus biztosan nem csak a világvallások képviselőinek szól, hanem a katolikusoknak is. A bizánci teológiában különösen fontos lett a negatív teológia, ami sok fosztóképzőt használ: Isten „láthatatlan, megfoghatatlan, kifürkészhetetlen, változatlan” stb. Bármit is tudunk róla, abban van igazság, de az mindig kevesebb, mint Isten nagysága, különbözősége. A dicsőítő ima, a doxológia ezért lesz minden ima alapja: előbb csodálni Istent, aztán kérni, hálát adni, bűnbocsánatért esedezni. Isten csodálatos nagysága majd visszahat az életvezetésünkre, az ökumenikus és vallásközi együttműködésre is.

Az egyházak viszonyáról ma már másként beszélünk, mint régen.

A történelem egy nagy tanulási folyamat, a felekezetek is tanulnak. Ma nem a szétválasztást nézzük (melyik egyház az igazi…), hanem azt, hogy a Krisztus által alapított egyetlen egyház valamiként jelen van a történelmi egyházakban (a 2 hete alapított bizniszegyházakban nem). Minden egyház, felekezeti gyülekezet őriz valami igazat Krisztustól: pl. a Bibliát, a keresztséget, alapvető hitbeli és erkölcsi tanítást, sőt, vannak közös vértanúink. Sokkal-sokkal több köt össze, mint ami elválaszt – ezt az ateizmus és az iszlám árnyékában jobban látjuk. Karl Rahner megfogalmazza, hogy mindenkinek joga van egy alapbizalommal lenni a saját felekezet iránt, amibe született: vannak ott kincsek, sajátos hangsúlyú teológiák, szeressük a saját tradíciónkat, erősítsük a közösségünket. A saját keresztény felekezetében mindenki üdvözülhet, ha elfogadja a hit alaptanítását és igyekszik erkölcsösen élni.

Ám megtörténhet, hogy valaki többet lát a katolikusság fő folyójában, mint ahogy görögkatolikus őseim is. Abszolút senkit nem akarunk megbántani, s biztosan van szentebb evangélikus és református, mint én vagyok. Mégsem hallgathatunk arról: aki lelkiismeretében megsejtette, hogy a teljesebb útja a katolikus egyházon belül van, annak ezt meg kell lépnie. Direkt hangsúlyozom a lelkiismeret jelentőségét: ezt nem lehet erőltetni, észérvekkel bebizonyítani, máglyával kikényszeríteni, történelmi előnyökkel magyarázni. Krisztus mindig „a nagyobb igazságra” hív, s aki úgy sejti, hogy neki ez a katolikus egyházon belül van, akkor arrafelé kell lépkednie. Persze óvatosan fogalmazok, mert szerintem maga Krisztus haragudna ránk a legjobban, ha nem tanulnánk a történelemből (felekezeti bántások), ha a családokba és baráti körökbe éket vernénk az „igaz hit” nevében, ha nem tudnánk keresztények összefogni egy más szintű egyesülés felé. Építeni akarjunk, ne hitvitát!

S a végére valami izgalmasat: nem azzal lesz magasabb szintű egység közöttünk, ha mindenki enged, ha megkeressük a legkisebb közös nevezőt, hanem ha igyekszik mindenki csúcsszinten katolikus, evangélikus, református, görögkatolikus, sőt, zsidó lenni. Nem a kialkudott, savanyú kompromisszumok visznek a nagyobb igazság felé, hanem a csúcsszintű igazságok, életszentségek, művészetek.


Megjelent a második kiadása is A Papp válaszol könyvünknek – amely az első évad válaszait tartalmazza rendszeresített formában. Kattints ide ha érdekel!
Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!

     

     

     

     

     

     

     

    hirdetés

    Még nem érkezett hozzászólás