“Annak nehéz, aki itt marad, sosem annak, aki elmegy” – Sajó Mátyás ✝

Egészen megrendítő és hatalmas erejű tanúságtétel került a Youtube-ra, amelyen Sajó Mátyás, egy rákban szenvedő fiatalember beszél az életéről, betegségéről – és mindenekelőtt a hitéről. A videó rögzítése után néhány nappal állapota kritikus lett, nyolc nappal később elhunyt. Élete utolsó pillanatáig az volt a célja, hogy a szenvedésével tanúságot tegyen Istenről.

Mátyás a fiatalok boldog életét élte, testnevelőtanár végzettségű, a sportot és a zenét is végtelenül szerető fiú volt. Egy vasárnapi foci alkalmával fájdalmat érzett jobb lábában, amely habár ekkor még elmúlt, később újból jelentkezett. Elment orvoshoz, majd a különböző vizsgálatok során kiderült, hogy rosszindulatú csontrákja van. Lábát később amputálni kellett, de a tüdejében is áttétek jelentkeztek. Miután megtudta, hogy gyógyíthatatlan beteg, minden létező erejét arra fordította, hogy az embereket Istenhez vezesse. Az egyórás beszélgetés is azért készült, hogy sokan megértsék a szenvedés értékét, de ő sem gondolhatta, hogy halálát követően tízezrek nézik és hallgatják gondolatait. Családja csodaként tekint arra, hogy képes volt ilyen betegen is ennyire összeszedetten beszélni.

Sajó Mátyás (1988-2020):

“Úgy éreztem, hogy az életem jó irányba halad, de amikor a Jóisten odaadta ezt a keresztet, akkor megértettem, hogy igazából megmentette az életemet. Nem tudhatom, hogy e kereszt nélkül mi lett volna velem. Maradtam volna-e az ő útján, vagy történt volna egy olyan családi tragédia amely megváltoztat? Egy ilyen kereszt tudatában biztos lehet az ember abban, hogy jó irányba tart. Bár földi szemmel teljesen értelmetlen ez a betegség, de nem gondolhatjuk, hogy a Jóisten megteremt ennyiféle embert a saját képmására, megáldja szellemmel, testtel és lélekkel, majd hatvan év után azt mondja, hogy tovább nincsen. Ennek van folytatása, az örök életben, ahol majd egyszer újra találkozunk. 

A műtétem előtti szombaton volt egy virrasztás értem a templomban. Én is elmentem, bár már nem voltam túl jó állapotban, ezért a sekrestyében ültem. Nem mertem kinézni, mert mondták hogy milyen sokan eljöttek, akik mind csodáért imádkoztak, hogy ne legyen szükségem a műtétre. Mindenkinek nehéz volt elfogadni, hogy pont egy sportos ember, egy testnevelő tanár veszítse el a lábát. A végén erőt vettem magamon és kiálltam, hogy megköszönjem, de nehezen jutottam szóhoz, mert tele volt a templom. Olyan arcokat láttam, akiket templomban még sosem. A műtét után meglátogatott egy ismerősöm, és azt mondta, hogy “Pedig úgy reménykedtem, hogy csoda fog történni!”. Ekkor tudatosult bennem, hogy megtörtént a csoda, csak mi emberi szemmel vártuk azt, közben az Isten hatalmas csodát készített elő. Olyan emberek léptek be a templomba, olyan emberek imádkoztak, akik korábban még soha. Fantasztikus érzés volt, egy csodáért imádkoztunk, és közben rengeteg csoda történt! Az egész betegségem értelmét ez adja meg:

miközben ennyien összefognak és imádkoznak értem, áldozatot hoznak, valójában nem biztos, hogy engem, hanem a saját életüket mentik meg.

Ez felfoghatatlan, ez ad értelmet az egésznek, ennél nagyobbat nem kérhetnék.

A műtétet követően úgy éreztem, hogy szükségem van arra, hogy elmenjek szentmisére. Bementem az atyához, és megkérdeztem, hogy ministrálhatok-e, elmondtam, hogy mi az, amire képes lehetek. Pontosan Szent Mátyás-ünnepére esett ez az alkalom, az olvasmányban azt a részt olvastam fel, hogy az apostolok tizenharmadikként Mátyást választották maguk mellé. Úgy éreztem, hogy a Jóistennek ez egy jelzése volt felém, hogy ameddig van erőm menni kell és tanúságot kell tennem. 

Rájöttem, hogy milyen nagy jelentősége van az időnek. Sokszor a “majdban” élünk: ha meglesz az egzisztenciám, ha megszületett a gyerekem, majd akkor lesz időm a Jóistenre. Közben pedig nem vesszük észre, hogy megy az idő. A Jóisten az egész életünknek a részese szeretne lenni, nem csak a majd utáni időszakban. Senki nem tudja, hogy a Jóisten mennyi időt adott neki. Sok keresztény emberen azt látom – és ezt magamon is sokszor vettem észre – hogy közönyös. Eljárunk templomba, teszünk a hitünkért, de ez messze nem biztos, hogy elég a mennyországhoz. Vallásos emberként nem tehetem meg, hogy hagyom, hogy az emberek távol legyenek Istentől. 

Amikor megtudtam, hogy gyógyíthatatlan beteg vagyok, akkor megrémisztett az a gondolat, hogy vajon lesz-e elég időm arra, hogy minél több embert – elsősorban a közeli ismerőseimet – Istenhez közelebb hozzam. Szörnyű lenne azt látni, hogy valamelyik szerettünk a végén nem lesz ott a mennyben. Ha csak egy ember is hiányozna, hatalmas tragédia lenne! Minden nap azért imádkozom, hogy amennyi erőt ad a Jóisten, azt arra tudjam fordítani, hogy tanúságot tehessek. Mindig annak nehéz, aki itt marad, sosem annak, aki elmegy. Mert földi dimenzióban gondolkodunk, nem pedig az örök élet reményében.

A beszélgetést március 18-án vették fel, néhány nappal később Mátyás állapota rohamosan elkezdett romlani, március 26-án pedig visszatért Teremtőjéhez. Családja szerint jelképes, hogy pont Emánuel napján hunyt el, amelynek jelentése: “Velünk az Isten”. 

Temetése holnap, azaz április 1-én, szerdán lesz, a járvány miatt csak a legszűkebb kör vesz rajta részt, de a család kérése, hogy 14:30-kor mindenki mondjon el egy rövid imát és/vagy gyújtson egy gyertyát otthon Mátyás emlékére. A tervek szerint amint a fertőzésveszély elmúlik egy nagy megemelékezést fognak tartani, ennek időpontjáról mi is beszámolunk majd.