Elkényelmesedtünk. Az én generációm úgy nőtt fel, hogy nem élt át se háborút, se szocializmust, se járványt, se társadalmi szintű nélkülözést és létbizonytalanságot. Habár egyénileg, kisebb közösségben megtapasztalhattuk, hogy mit jelent spórolni hó végén, hogy milyen az, amikor apa munkanélküli, de tulajdonképpen mindig megvolt mindenünk.
És ehhez nagyon hozzászoktunk. Hogy mindent megkapunk, hogy mindent úgy irányítunk, ahogy nekünk jó, és tulajdonképpen minden rólunk szól.
Apáék sokat meséltek, és számtalan képet láttam, ami tanúsítja, hogy milyen volt amikor anno kimentek egy nyugati országba és tömött polcokkal találkoztak a boltokban. Mindezt meg is örökítették, hiszen itthon soha nem láttak még ilyet.
El tudtam képzelni, hogy milyen lehet, de egészen más érzés volt bemenni ma a boltba, és látni, hogy az utolsó két darab kenyérből veszek el egyet. Furcsa, hogy ha szeretnék venni valamit, akkor olyasmi választ kapok, hogy: „a készlet erejéig még van, utána fogalmunk sincs mikor lesz megint” vagy eddig se jutok el, hiszen könnyen lehet, hogy egy táblát találok „bizonytalan ideig zárva tartunk” felirattal.
Én történetesen májusban házasodok.
Már elterveztünk mindent, elkezdtük kiosztani a meghívókat, már csak néhány apróbb simítás volt hátra, és végre itt lett volna A nap. Amikor Isten színe előtt összekötjük az életünket, aztán reggelig ünneplünk a barátokkal. Szép ruhák, sok-sok vendég, tömött templom, hangos zene, finom ételek, csillogó fények. Aztán egyszer csak jött a hír, hogy 3-ig lehetnek nyitva az éttermek. Rögtön szóltak, hogy új időpontot kéne keresni. Hogy mit csinálni?!
Hónapok óta szervezkedünk, rengeteg időt, pénzt és energiát fektettünk ebbe az egészbe. Dühös voltam. A vírusra, az étteremre, Istenre, mindenkire. Miért pont velünk? Miért pont most van ez az egész járvány?
Miután kidühöngtem magam elkezdett szépen-lassan, nagyon lassan átformálódni a nézőpontom. Biztosan ez a csillogás a lényeg?
Hiszen a szentség pontosan ugyanaz, ha csak a szűk család van jelen. A Teremtés könyve sehol nem ír világraszóló lakodalomról, „csupán” arról, hogy „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és egy testté lesznek” (Ter 2,24). Természetesen eddig is tudtam, hogy a szertartás az, ami igazán fontos, de mélyen belül nem igazán tudtam elképzelni az esküvőt lagzi nélkül.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sikerült teljes mértékben elfogadnom a helyzetet.
Nehéz leírni a megfelelő szavakat, és optimistának maradni ebben a teljes bizonytalanságban. De rájöttem, hogy rengeteg mindenért lehetek hálás, ami egyáltalán nem egyértelmű, és nem mindenkinek adatott meg. Például azért, hogy tudok írni, olvasni, hogy nem fáj semmim és egészséges vagyok, hogy van hol laknom, hogy egyáltalán van kivel összeházasodnom és hogy élek. Habár úgy nőttem fel, hogy ezek mind alapvetőnek számítottak, be kell látnom, hogy az életem minden egyes perce ajándék, hogy nem én irányítok, és hogy valóban hajszálon múlik az életem.
Vegyük észre Isten apró ajándékait a mindennapjainkban.
A reggeli napfényt, a madárcsicsergést, a lágy szellőt, az esőt, a tiszta levegőt, az életünket. Imádkozzunk együtt azokért, akik a saját érdekeiket háttérbe szorítva dolgoznak azért, hogy minél hamarabb vége legyen ennek az őrületnek. Imádkozzunk azokért, akik már elveszítették vagy el fogják veszíteni a munkahelyüket a pénzügyi megszorítások miatt. Imádkozzunk azokért, akiket már megfertőzött a vírus.
„Minden alkalommal imádkozzatok a Lélekben könyörögve és imákat mondva.” (Ef 6,18)
Fierer Balázs
Még nem érkezett hozzászólás