Egyéb

A Papp válaszol – koronavírus, marihuána, elhagyott asszony

Különösen is fontos és nagyon nehéz témák gyűltek össze a Papp válaszol legújabb részében: Papp Miklós görögkatolikus papot és családapát ezúttal a koronavírusról, a marihuána legalizációjáról, valamint egy házasság összedőlése kapcsán megfogalmazott rágalomról kérdeztétek.

Anna (Budapest)

A koronavírus terjedésének veszélye miatt a napokban a püspöki konferencia határozata szerint kiürítik a szenteltvíz tárolókat, emellett mellőzik a nyelvre áldoztatást. Hívő katolikusként felmerült bennem a kérdés: ha hiszünk Istenben, hiszünk abban, hogy Jézus Krisztus testét vesszük magunkhoz a szentostyában, hogy a szenteltvíznek tisztító ereje van, hogy Isten csodákat művel napjainkban is, miért félünk attól, hogy pont ezek végzése során fertőződünk meg? Csak én érzek ellentmondást a keresztény tanítás és e határozat között?

Nagyon örülök a kérdésnek, mert a kézmosáshoz már elég tanácsot kaptunk, jogosan várják el a hívők a teológusoktól és a püspököktől, hogy tanakodó hitüknek segítsenek.

Először is azt mondom: sokan gondolkodnak leegyszerűsített módon, végletesen, naivan erről az összetett kérdésről. Tudni kell, hogy a „leegyszerűsítés” evolúciós maradék: a túlélést szolgálja. Veszélyes, új, idegen, fenyegető szituációban nem ér rá a nagyagyunk komplex módon gondolkodni, ilyenkor az ősibb agyi részek veszik át a vezetést, leegyszerűsítik a helyzet összetettségét, hogy tudjunk gyorsan cselekedni. Ilyen leegyszerűsítés lehet pl. „ez csak médiahiszti”, „aki hisz, nem lesz beteg”, „a vírus Isten büntetése”, „a pálinka majd megoldja”… Fenyegető helyzetben a leegyszerűsítés tényleg az életet szolgálja, de ezt sem lehet teljesen igénytelenül művelni, s tudni kell túljutni rajta. A leegyszerűsítésbe beleragadtak fontolják már meg: még egy nyomorult vírus működését sem értjük, hát még az emberi társadalom összetettségét, s főleg az Isten minden emberi értelmet felülmúló terveit! Az ilyen mindent leegyszerűsítő embereknek észre kellene venniük, hogy milyen nehéz velük egy házasságban és családban együtt élni, egy munkahelyi csapatban együtt dolgozni, egy társadalomban együtt cselekedni, amikor leegyszerűsített kis igazság-szeletükhöz felsőbbrendűen, kioktatóan, agresszívan, agysebészi bizonyossággal és fanatikus hittel ragaszkodnak. Szóval az embernek saját maga, embertársai és az istenkapcsolat miatt is fontos, hogy lépjen ki a védelmet adó leegyszerűsítéseiből, s merjen alázatosan és kommunikatívan lépni Isten és az emberek felé a nagyobb igazságért.

A teológiai gondolkodás meghív arra, hogy az életről és a halálról ne csak biológiai, hanem teológiai síkon is töprengjünk. Krisztus azért jött, hogy életet hozzon és legyőzze a halált. De nála az „élet” fogalma tág: az „él” igazán, aki az Atyával élő kapcsolatban van (akár beteg, akár éppen vértanúhalált hal), s teológiai értelemben az „halott”, aki az Atyától, a szeretettől eltávolodott (még ha testileg fitt is). Krisztus az utolsó vacsorán úgy imádkozott: Atyám, „nem azt kérem tőled, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól”. A szenteltvíz, az Eucharisztia és egyáltalán minden szentség nem meseszerűen és mágikusan ki akar venni bennünket a világból, hanem meg akar óvni a gonosztól, azaz hogy szeretetlenek, gyűlölködők, hitetlenek, pesszimisták legyünk. Krisztus fő célja az üdvösségünk: minden szentség és szentelmény a hitet, a szeretetet, a reményt, az emberséget akarja bennünk erősíteni – ha kell, embertelen körülmények között is. Krisztus sehol sem ígéri, hogy nem lesz kereszt az életünkben. A Megváltó magasabbra céloz, mint a puszta evilági egészség és polgári jólét, így a szenteltvíz és a szentségei is. A szentségek első célja tehát az üdvösség: a minden körülményben való szeretet, az elpusztíthatatlan bizalom, a szétszakíthatatlan Isten-, és emberkapcsolat, a szívünk megőrzése.

Természetesen a testté vált Krisztusnak fontos a testi egészségünk is, így a szenteltvíznek és az Eucharisztiának is valljuk a testi hatását is.

Biztosak lehetünk benne, hogy a lelkileg erős emberek immunrendszere is erősebb, jobban is gyógyulnak, a szenvedéseket is jobban viselik. De az Üdvözítőnél az első mindig az egész ember testi-lelki jólléte (azaz üdvössége), az átfogó EGÉSZsége (ahogy Gyökössy írta). Itt két dolgot tartsunk szemünk előtt: egyrészt a szentségek nem mágikusan-automatikusan hatnak, hanem perszonálisan. Ne feledjük a Krisztus ruhája szegélyét érintő beteg nőt: Krisztus személyességet akar, nem mágikus-automata kegyelmet. A szentelt víztől és a szentségektől senki ne várjon mágikus oltalmat, az már-már istenkísértés lenne, hiszen szeretet és hit nélkül ki akarnánk „kikényszeríteni” Isten beavatkozását (Katekizmus 2119). Másrészt nem feledhetjük, hogy amikor a szentségekben Istennel egyesülünk, az még nem a visio beatifica, hanem az úton lévő ember találkozása Istennel – az olyan úton lévőé, aki még testben, történelemben él, azaz beteggé is válhat. Az áldozó ember teste és szentségek anyaga is még alá van vetve a természeti befolyásnak (pl. a bor, az olaj, a kenyér megromolhat), de az általuk közvetített szeretet nem. Igen, áldozunk, imádkozunk, áldást kapunk – de még a történelemben élő emberként. „Kígyókon és skorpiókon fogtok járni, semmi sem árthat nektek” – semmi sem árthat a bennünk lévő töretlen hitnek és szeretetnek, de árthatnak a testünknek (pl. betegségek és terroristák is). Krisztus a szentségekben azt az elvehetetlen „igent” erősíti meg, aminek nem árthatnak az oroszlánok fogai, de a vírusok sem – még ha ezek a testünknek árthatnak is.

Az Istenben való hit nem zárja ki, sőt éppen megköveteli, hogy vessünk be minden eszközt a keresztek minimalizálására. A hit éppen sürget a tudományos kutatásra, a felebarát segítésére, az okos életszervezésre. A hit nem akar mágia lenni és nem akar tétlenségbe ragasztani. Az „új szövetségben” való cselekvés éppen azt jelenti, hogy Isten az ember saját kezdeményezéseit nem veszi el, hanem szövetségben akar a „nagykorúnak” tekintett emberrel cselekedni. Aquinói Szent Tamás úgy mondaná: Isten az elsődleges ok, de nem veszi el az ember mint másodlagos ok felelősségét. Nem akarhatunk oda jutni, hogy a „hit nevében” fölöslegesnek tartsuk a védőoltásokat, démonizáljuk a pszichiátriai gyógyszereket, elvessük az inzulin beadását, vagy éppen lazán vegyük a járvány miatti intézkedéseket. A hit éppen felelőssé tesz a történelmi cselekvés felé. Azt is szeretném hangsúlyozni, hogy amikor távolságot veszünk bizonyos szokásoktól (pl. szenteltvízzel meghintés, ikoncsókolás), akkor szokásoktól veszünk távolságot, s nem az élő Istentől és nem az imádkozó egyházi közösségünktől. Bármitől is kell távolságot vennünk, akár karanténba vonulnunk, az élő Isten és közösségünk imádsága velünk lesz. A középkori járványok idején a papok a szabad tereken miséztek, s az emberek az ablakból hallgatták – ma a karanténba zártak talán online módon vesznek részt a szertartásokon, de akkor is egy imádságos közösséget alkotunk.

Végül mindenkit biztosítani szeretnénk: a papok és főleg a kórházlelkészek nagylelkűen mindent megtesznek, hogy a legsúlyosabb betegek is részesülhessenek szentségekben. Az Eucharisztia lényege „Isten velünk léte”, s ezt akár intenzív osztályon vagyunk, akár fertőző osztályon, a kórházlelkészek a szigorú protokoll szerint, hősiesen el tudják juttatni mindenkihez, aki kéri.

Alapvetően hiszünk benne, hogy a nagy Isten tenyerében vagyunk, nem kell félnünk: felelősségünket, szenvedéseinket, lehetőségeinket mindig az Ő színe előtt értelmezzük.


János (Budapest)

Kábítószer liberalizálással szeretnék kérdést feltenni: ha jól tudom, a drogokat Isten a ne ölj parancsban tiltja, mert az ránk is vonatkozik, magunkban sem tehetünk kárt. De mi történik, amikor egy addig tiltott anyagról kiderül, hogy nem károsabb, sőt, akár nem is igazán káros, ellentétben azzal, amit eddig hittünk róla. Konkrétan a kannabiszra gondolok ,amit már több országban engedélyeztek. Milyen törvény alapján ítéljük meg ezeket? Ha legális lesz nálunk is, onnantól ésszerű mértékben egy jó katolikus is bátran fogyaszthatja?

Meglep, hogy ilyen ártatlanul gondolkodsz a drogliberalizációról. Azt hinnénk, hogy a mai fiatalok könnyen látnak a videomegosztókon leszokott drogosoktól megrendítő vallomásokat, ami néha többet ér, mint az én papolásom. Nézz csak meg néhányat!

Keresztényként a legelső, amit mondok: a test a szeretetre való. Így Isten éppen azt parancsolja, ami a szeretetnek jó: „ne öld meg a saját tested, mert azon keresztül tudsz szeretni, s az neked és szeretteidnek is jó!” Amikor az egészség megóvását parancsba kaptuk, akkor Isten nem elvenni akar tőlünk valamit, hanem a szeretetre való képességünket akarja óvni. Így egyáltalán nem csak a drogozást tartjuk bűnnek, hanem a test mindenféle pusztítását: a mértéktelen alkoholizálást, az egészségtelen étkezést, a kaotikus gyógyszerezést, de a testmozgás lusta kerülését is. Meg kell értened, hogy a tested szeretetre való, s ne csak azt tartsd rossznak, amit a polgári törvények annak tartanak, hanem minden olyan ártó szokást, szert, ami súlyosan árt az egészségednek. Neked mércét nem a polgári törvények, nem is a kortárs haverok szintje ad, hanem a szeretetre teremtő Isten – aki azt akarja hogy boldog légy.

A drog ártalmatlansága nagy mese.

Talán a saját serdülő agyunk is ámíthat e téren, hiszen a kockázatkereső központjaink hamarabb érnek, mint a felelősség-központ (prefrontális kéreg), azaz „hinni akarunk” az ártalmatlanságukban. Talán hatalmas érdekkörök terjesztik mindig a drog ártalmatlanságát, hiszen új vevőkre van szükségük. Nekik nagy üzlet, míg te tönkre mégy. Talán szemellenzősen eltakarjuk a drog miatti drámákat, s a hippi korszak utószeleként még mindig a „korlátlan szabadság” naivitásának dőlünk be. Lehet, hogy az enyhe drog csak enyhébben hat az idegrendszerre, ám ha alábbhagy a dózis, mindig újabb és erősebb adagra vágyik. Kérdezd meg a súlyos drogosokat: milyen mesével a fejükben és milyen enyhe drogokkal kezdték? Ők sem heroinfüggőként születtek. A drog egy brutális lejtő: először csak hétvége, csak buli, aztán egy rossz nap végén, aztán egyre gyakrabban, aztán elkezdesz lopni, majd súlyosabb bűncselekményeket követsz el, rég semmibe veszed a becsületed, mindenki csalódik benned… Aztán a mélyponton tűvel a kezedben azon gondolkodsz, hogy a sátán pont ilyen ártalmatlannak mutatta be a lejtő elejét Évának. Azt is sejted már, hogy az enyhe drogok liberalizációja egészen sötét és ködös bűnfelhőket von maga után: súlyosabb drogok, erőszak, prostitúció, illegális pénzek, hatalmai harcok, s mindehhez fegyver. A morálteológia beszél a „gátszakadás” elméletről: amikor egy gát visszatartja az áradást, elég, ha egyetlen ponton meglazul, a kiáramló víz tágítja a rést, aztán elönt az özönvíz.

Arra is érdemes lenne reflektálni, hogy a kikapcsolódunk és szórakozásunk mennyire pőrén testi lett. Szinte az érzékszervek csiklandozása. Enni, inni, nézni, élvezni, adrenalin… Egész iparágak telepednek arra, hogy a szórakozás, a pihenés csak a test csiklandozása legyen. Mert az könnyen eladható és beszerezhető. Hol a szellemiség, a kultúra, a spiritualitás? Mi azt valljuk, hogy az igazi pihenésben jelen van a test, a lélek és Szentlélek. Amint észreveszed, hogy a gondolkodásodban mennyire lecsupaszítottá vált a szórakozás fogalma, máris felszabadultál: máris tudod, hogy többre vagy hivatott a puszta drognál.

Végül hadd írjak arról is: keresztényként tudjuk, hogy az állami törvényhozás sokszor az erkölcsi minimumot célozza, vagy eleve kompromisszumra kényszerül. De keresztényként nem az a célunk, hogy az erkölcsünket pusztán igazítsuk az állami törvényhozáshoz, hanem hogy a törvényeket és azok megtartóit is segítsük a nagyobb igazság felé. Ebben rád is szükség van. Krisztus ránk szólt, hogy legyünk só, világosság, elit. Akár baráti körben, akár a parlamentben.


Judit (Budapest)

6 évig éltem együtt a volt férjemmel, – egyházi esküvőnk is volt – 2019- ben elváltunk. 6 év alatt többet sírtam, mint egész életemben. Szeretetet nem kaptam tőle, társas magányban éltem. Amit kaptam, az a kritika, megalázás és a cinizmus volt. Meggondolatlanul, elkeseredetten odáig jutottam, hogy bevettem egy marék gyógyszert. Hála Istennek életben maradtam. Most kezdeményezi az egyháznál a házasságunk semmissé nyilvánítását, amivel semmi baj nincs. A baj az, hogy olyan indokot hozott fel, amit én nem tudok elfogadni. “Pszichés okok miatt mindenre alkalmatlan vagyok”-ez a lényege. Én, a válásunk előtt 2 évvel elköltöztem tőle, ő szinte azonnal magához költöztetett egy, a lányával egy idős fiatal lányt. Azóta is együtt élnek. Hogy tudom magam megvédeni a rágalmazásával szemben?

Szeretném bátorítani, hogy rendezzék ezt a történetet. Alázatosan be kell látni: igenis tévedhet az ember, még súlyos döntésnél is hibázhat. Ezt fel kell ismerni, az egyházi és polgári bíróság előtt is igazolni, s aztán menteni a menthetőt. Persze a tévedésnek meg kell fizetni az árát: minél súlyosabb területen hibázik az ember, s minél később ismeri fel, annál nehezebb visszakecmeregni a fő csapásirányra – de vissza lehet. Ön sírt már eleget, most annak van az ideje, hogy jogi szinten is rendezze, s aztán tovább.

Az egyházi érvénytelenítési eljárás nem válás, arra kíváncsi az egyházi bíróság, mi volt a házasságkötés előtt és utána. Én azt szeretném javasolni: őszintén küzdjön. Ha nem ért egyet a „pszichés alkalmatlanság” percímével, akkor mondja el a saját álláspontját. Nyugalom, nem olyan egyszerű valakit pszichésen abszolút beszámíthatatlanná nyilvánítani! Őszintén fel kell tárni, hogyan éltek: volt-e érzelmi zsarolás, megfélemlítés, lelki terror, testi bántalmazás? Az ön elkeseredett tettének milyen testi-lelki előzményei voltak? Ha nem ezen ok miatt, akkor ön milyen ok miatt tartja a „házasságukat” érvénytelennek? Létrejött-e az az életközösség, amit normális esetben házasságnak nevezünk? Nagyon szeretném biztatni: az egyházi bíróságok tapasztalt papokból, egyházi bírókból állnak, láttak ők már sok mindent, beleláttak már sok házassági pokolba – őszintén tárja csak fel előttük a saját álláspontját, ne féljen a kényes helyzetek felfedésétől, s ne féljen a „párja” vádjaitól, a bíróságot nem olyan könnyű becsapni.

Istent pedig végleg nem lehet.

Ha megjárta a tévedése Canossáját, akkor engedje át Istennek a múltat: abba kell hagyni a sírást, meg kell bocsátani önmagának és a másiknak, s megtalálni a lehetséges továbbot. Gazdag az Isten, gazdag utakat kínál. Tegyen önmaga elé egy pantokrátor ikont: a fönséges trónján ülő Krisztus gazdag király, bő alternatívákat nyújthat, irgalmas és életadó, ugyanakkor rá bízzuk az ítéletet, nem akarunk gyűlölködni. Vissza kellene találni kicsit a régi önmagához, kiimádkozni az alternatívák közül az üdvösség szempontjából legmegfelelőbbet. Jó azt is tudatosítani, hogy az ember identitása 6-8 lábon áll, ebből az egyik a házasság (ami vagy van, vagy nincs). Talán most a többi lábra kellene állni: fontos a munkánk, a szakmai szolgálatunk, a nagycsaládi és más közösségi létünk, a kulturális lábunk, a környezetünk, az önkéntességeink, a hobbink, s főleg a spiritualitásunk. Talán hiba volt ez a döntés, de még nagyobb hiba lenne ebben teljesen felemészteni önmagát, belebetegedni, gyűlölködni, Istenre haragudni, élete további sanszairól lemondani.

Krisztus pászkája hihetetlen erejű: merje bátran elgyöngült kezét a Feltámadott felé kinyújtani.


Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!

    hirdetés

    Még nem érkezett hozzászólás